tiszatáj | 2021. június 29.

„Egészségtelen, hogy a rendezők fontosabbak, mint az énekesek”

– MONDJA A VILÁGHÍRŰ OPERAGURU, A 86 ÉVES IOAN HOLENDER

A Wiener Staatsoper történetének leghosszabb ideig, tizenkilenc évig regnáló igazgatója volt a világhírű impresszárió, Ioan Holender, aki nemrégiben Szegeden járt, hogy meghallgassa a Simándy-énekverseny középdöntőseit. A Temesvárról baritonistaként indult legendás operaguruval akkor beszélgettünk… – HOLLÓSI ZSOLT INTERJÚJA

A Wiener Staatsoper történetének leghosszabb ideig, tizenkilenc évig regnáló igazgatója volt a világhírű impresszárió, Ioan Holender, aki nemrégiben Szegeden járt, hogy meghallgassa a Simándy-énekverseny középdöntőseit. A Temesvárról baritonistaként indult legendás operaguruval akkor beszélgettünk.

– Hogyan került Szegedre?

– Nem is tudtam, hogy létezik a Simándy József Énekverseny, csak a Der Neue Merker című operamagazin utolsó oldalán véletlenül megláttam a róla szóló információkat. Tekintettel arra, hogy szülővárosom, Temesvár 2023-ban Európa kulturális fővárosa lesz, és meghívtak az előkészítő megbeszélésekre, így épp ott tartózkodtam. Gondoltam, itt a remek lehetőség átmenni Szegedre, ami csak másfél órányi autóút Temesvártól. Ráadásul még sohasem jártam itt, pedig sokat hallottam már a messze földön híres szegedi zsinagógáról. Felvettem a kapcsolatot a verseny igazgatójával, Temesi Mária operaénekessel, professzorral, aki nagyon nyitott volt, örömmel fogadott. Simándy József nevét természetesen én is ismerem, nem kellett bemutatni a pályafutását.

– 1935-ben különleges, multikulturális közegben született Temesváron, tökéletesen megtanult németül, románul és magyarul is. Mit jelentett, miben segített a pályáján a temesvári indulás?

– A Temesvári Operában tanultam meg minden fontosat a szakmáról. Huszonöt éves voltam, amikor elhagytam a családommal együtt Romániát. Az 1950-es években Romániában minden operát románul énekeltek, ugyanúgy, mint azokban az évtizedekben Magyarországon is szinte mindent magyarul játszottak. A kommunista időkben gyakran vendégszerepeltek nálunk budapesti énekesek is. Különösen Gyurkovics Máriára emlékszem, aki többször is fellépett, és nagyon tetszett, amit csinált. Akkoriban még jól értette a közönség az operákat, manapság – hiába a feliratozás – az eredeti, olasz vagy német nyelvű előadásoknak köszönhetően a nézők többsége nem is tudja pontosan, hogy mikor, mit énekelnek. Hiába, nincs mit tenni, ma ez a trend, nemigen lehet már megváltoztatni, hiszen ez az énekesek dolgát megkönnyíti. Az, hogy Temesváron román, magyar és német nyelvű állami fenntartású színház is működik, az hihetetlenül ritka dolognak számít a világban, és roppant fontos értéke a városnak.

– Hosszú pályafutása során impresszárióként, direktorként hatalmas sikerek fűződnek a nevéhez, mindenhol megemlítik, hogy a bécsi Staatsoper történetének leghosszabb ideig regnáló főigazgatójaként nemcsak az osztrák főváros, hanem egész Európa zenei életére is jelentős hatást gyakorolt. Mire a legbüszkébb ma, ha visszatekint?

– Ha őszinte lehetek, közel a 86. születésnapomhoz az életemben a legnagyobb büszkeség a három nagyszerű gyermekem. Ketten is követtek a zenei pályán, az egyik fiam sikeres énekes lett, a lányom pedig csellista. Mindig nevetve mondják, csoda, hogy tizenkilenc évig kibírtam a bécsieket és a bécsi operát. Erre azt felelem: én kibírtam őket, de ők engem nem. Bevallom, mostanra az egész operavilágból Wagner került hozzám a legközelebb, pedig fiatalon Wagner-operákat Romániában nem is hallottam soha. Mint ahogyan Richard Strauss darabjait sem játszották akkoriban. Talán arra azért egy kicsit büszke voltam, amikor meghívtak Bayreuthba, és az ottani fesztiválon beszélhettem Wagnerről.

– Sokat változott az utóbbi évtizedekben a nemzetközi operaélet. Mit gondol ezekről a folyamatokról?

– A rendezők mára sokkal fontosabbak lettek, mint kellene, hogy legyenek. Fontosabbak, mint az énekesek és a karmesterek. Szerintem ez egészségtelen és káros folyamat. A rendezői színház persze nagyon érdekes, csak gyakran valahogy a zene nem passzol a színpadi elképzelésekhez. Például csinált nemrég egy orosz rendező Bécsben egy Parsifal-produkciót, ami egy börtönben játszódik. Érdekes, de mintha a zene valami másról szólna, más színpadi megjelenítést kívánna. Manapság a televízió, a pénz és a reklám sokkal fontosabb, mint régen volt. Csak néhány énekes akad, akit szélesebb körben is ismernek, például a kitűnő orosz szoprán, Anna Netrebko, aki szerintem igazi, nagy talentum, szinte minden szerepében nagyon meggyőző.

– Mit tanácsol a pályakezdő, még versenyekre járó operaénekeseknek?

– Azt tapasztalom, az énekversenyeken a nívó sajnos sehol sem túl magas. Komoly problémának látom, hogy mindegyik ilyen viadalon sokkal több a nő, mint a férfi, ami hosszú távon szinte megoldhatatlan gondot jelenthet az operaházak számára. Hiába képzett egy harminc év feletti énekesnő, 34-35 évesen már nem versenyekre kellene járnia, hanem színpadon kellene énekelnie. Az operaénekesi egy roppant kegyetlen és rövid pálya, ezért időben el kell indulni. Ehhez azonban hiányoznak a társulatok, együttesek, igazi operai műhelyek.

– Azt mondják erre: nagyon drága műfaj az opera…

– Nem kell hogy drága legyen, ráadásul többnyire az adófizetők pénzéből finanszírozzák az operaházakat. Nemcsak hatalmas nézőtér előtt lehet operát játszani, hanem kisebb helyen is. Manapság mindenki csak a világsztárokat akarja hallani, pedig igazán nagy sztárból alig van néhány a világban, viszont nagyon sok a jó énekes. Szerintem inkább erre kellene építeni.

Hollósi Zsolt

A szerző fotói