tiszatáj | 2022. október 18.

Égen-földön

A MASZK EGYESÜLET ŐSZI PROGRAMSOROZATA

IBOS ÉVA KRITIKÁJA
Idén ősszel is különleges előadásoknak ad otthont a befogadószínházként működő Régi Zsinagóga, a rendszeresen visszatérő, régi ismerősök mellett Szegeden először fellépő együtteseket is láthatunk.

A MASZK Egyesület októberi programját a Tünet Együttes Nothing personal című előadása nyitotta. Sokan szeretjük azt a módot, ahogyan Szabó Réka „szól” hozzánk a mozgás és a látvány nyelvén, de olyan előadásuk is volt már, amelyben mind ezek mellett verbálisan is kommunikáltak velünk. Most meglepő volt, hogy a rendező-koreográfus, aki szólistaként is részt vesz a produkcióban, sokat „rejtőzködött” a színpadon, noha természetesen nem passzívan. Például volt egy olyan jelenet, amikor a deszkákat beborító rugalmas textilanyag alatt dolgozott, ekkor a testét alig láttuk, csupán a mozdulataival nyújtotta a leplet hol puha hullámokba, hol hegyes kiszögellésekbe formázva.  Ily módon a látvány egy pulzáló mobil plasztikára emlékeztetett, amely hol a küzdést, hol a keresést-kapaszkodást sugallta. 

Legújabb darabjával kapcsolatban Szabó Réka egy interjúban elmondta, hogy alkotóként a kiégés témája foglalkoztatta, ez a többnyire alábecsült, kibeszéletlen, pedig egyre többeket, köztük az alkotóművészeket is érintő jelenség. Boldizsár Ildikó mesekutatóval is konzultált, aki néhány, témába vágó történetet ajánlott a figyelmébe, melyeket aztán az alkotók közösen kielemeztek. „Belehelyezkedtünk a mesékbe, és sok helyen magunkat láttuk egy-egy tipikus, reményvesztett helyzetben” – fogalmazott a rendező. Tehát nem a konkrét szövegeket dolgozták föl, hanem az alapanyag szimbolikájából kiindulva formálta meg ki-ki, a maga elakadástörténetét. Borongósan hangzik, de az előadást nem ez a hangulat lengi be, sok benne a humor, amit az összművészetiség fokoz. 

Két táncos, egy író és egy zenész vesznek részt az előadásban. Lehengerlő Peer Krisztián spontánul kedves színpadi jelenléte, a legjobb értelemben vett gátlástalansága, és főleg ironikus monológjai. Ő ugyanúgy túllép író mivolta keretein, mint Szász Dániel táncos a fő hivatásán, aki mesél is, valamint igazán élvezetes pillanatokat szerez páncélba öltözött „Vándorló Lovagként”. Szabó Réka sem csak mozog, de énekel is, s a zenei improvizációt/kíséretet adó Márkos Albert zeneszerzőcsellista sem ül végig a székén, de néhány lépéssel részt vesz egy apró duettben.    

Mándy Ildikó Társulatának öt fiatal táncosnője a Bozonok – „isteni” részecskék című darabot hozta Szegedre. Az előadás folyamán a színpad hátsó falán lévő háttérfüggöny teljes terjedelmében folyamatosan váltják egymást a kivetített képek, melyeken kvázi, a világegyetem sosem látott/látható „közelképei” hömpölyögnek-hullámoznak örök mozgásban. A filmszerű – de nem egyszer képzőművészeti igényű, absztrakt videóinstallációnak tűnő – hosszú snittek nagyon szépek és hatásosak, az univerzum varázslatába avatják be a nézőt. Spitzer Fruzsina és Ruzsa Dénes munkája olyannyira vonzó, hogy a néző hajlamos elmerülni benne, vagyis olykor jobban belefeledkezik, mint a színpadon történtekbe. 

A bozonok, más szóval elemi részecskék viselkedése a látottak alapján többnyire körfogásban, kölcsönhatásban, vonzásban és taszításban érhető tetten (ennél nem tudok pontosabb lenni, mert a bozonok egy számomra érthetetlen tudományághoz tartoznak), s az öt táncos ennek, az emberi test által kifejezhető variációit igyekszik leképezni. „A bozonokra nincs kizárási elv, ezért nehezebb belőlük stabil struktúrákat felépíteni” – írja a Wikipédia. Lefordítva az előadásra: az atomok és molekulák világa az örök mozgás, aminek se eleje, se vége, így tehát olyan történetük sincsen, ami valódi forrpontokat jelenthetne az előadásban. 

Aki elég rég óta követi a kortárs táncos szcénát, az a produkció mozgástechnikájában nem nagyon talál újat, a darab sokkal inkább hagyományos formakultúrájú, mint kutató. Mindamellett vannak benne látványos mozzanatok, például a fehér kis labdacsokkal való zsonglőrködés, ami a vetített képek izgő-mozgó, sikeres és sikertelen akciókat végrehajtó (tudományosan biztosan megnevezhető) fénypontjaira reflektál. Le a kalappal a táncosok előtt – Cseh Hajnalka, Eva Mora, Guzmics Petra, Frank Rebeka, Szeles Ildikó –, hogy ezt begyakorolták.

A Stúdió K Színház vendégjátékai és/vagy Hegymegi Máté rendezései mindig eseményszámba mennek. Noha a tavalyi Néró című előadásuk nagyon erős volt ifj. Vidnyánszky Attilával a címszerepben, nekem még mindig a Kohlhaas című Kleist mű virtuóz előadása viszi a pálmát. A rendező most ismét a német szerzőtől választott darabot, a Heilbronni Katicá-t, ami hasonlóan érzelemgazdag, egyszerre földi és felemelt, bonyolult és sejtelmes. A művet nem lehet pár mondatban elmesélni, elnagyoltan annyit lehet (inkább csak) sejtetni, hogy egy romantikusan titokzatos szerelem története földközeli ellenszélben, ám angyali sugallattól vezérelve. 

Nem tudom, Hegymegi mióta készült erre a darabra, de az biztos, hogy most kincset talált a címszerepre, mert Pallagi Melitta Katicaként maga a tökéletesség. Az ő színészi feladata, illetve érzelmi skálája a legbonyolultabb, de Melitta oly magától értetődő természetességgel létezik a színpadon, s oly szívbe markoló az alakítása, hogy az emléke hosszú időre velünk marad. 

Erős párost alkotnak ketten a karizmatikus kisugárzású Nagypál Gáborral, aki Vihar Friderik Sugár grófját alakítja. Heilbronni Katica sorsa egy vesszőfutás, Viharé örök keresés. Hegymegi Máté rendezése nem csak kortalan (az eredeti történet a lovagkorban játszódik), de kifejezetten mai, s nem csak az öltözékek folytán, hanem mert a főszereplőknek saját igazságukért folytatott végtelen (eszmei és fizikai) menetelését edzőtermi futópadokra helyezte a direktor. A főbb szerepeket játszó színészek gyakorlatilag végig gyalogolják az előadást, pár ezer lépés után a nézők is magukon érezhették hőseink lelki-testi erőfeszítését.    

Ahogy a Stúdió K-tól megszokhattuk, összességében is remek színészi játékot kapunk. Spilák Lajosnak öt mellékszerep jutott, s mindegyiket megtölti a rá jellemző távolságtartó, fanyar ízzel. Nyakó Júlia Friderik megbízható, melegszívű szolgálóját játssza, Lovas Dániel pedig a fegyverkovács, Katica aggódó apjának szerepében képviseli a tiszta emberséget. Homonnai Katalin Kunigundája rafináltan cselszövő, a maradék három kis szerepben Samudovszky Adrian teljesít partnereihez méltón.    


Ibos Éva   

Fotó: MASZK / Révész Róbert