Tiszatájonline | 2020. február 5.

„E zsarnok egykor jobb embernek látszott”

NAGY SIKERT ARATOTT A TATABÁNYAIAK MACBETHJE SZEGEDEN
Az előadás végén sokszor visszatapsolta a szegedi közönség a tatabányai Jászai Mari Színház társulatát, mely a MASZK Egyesület HétFü-sorozatában a Szikszai Rémusz rendezte Macbethtel vendégszerepelt hétfőn a kisszínházban… – HOLLÓSI ZSOLT KRITIKÁJA

NAGY SIKERT ARATOTT A TATABÁNYAIAK MACBETHJE SZEGEDEN

Az előadás végén sokszor visszatapsolta a szegedi közönség a tatabányai Jászai Mari Színház társulatát, mely a MASZK Egyesület HétFü-sorozatában a Szikszai Rémusz rendezte Macbethtel vendégszerepelt hétfőn a kisszínházban.

Hátborzongató a Shakespeare-tragédiákban, hogy direkt aktualizálás, tendenciózus átköltés nélkül is gyakran olyan mondatokra kaphatjuk fel a fejünk, mintha mai szerző írta volna a mostani viszonyainkról. Erre az érzésünkre rá is játszik Szikszai Rémusz rendhagyó tatabányai Macbeth-rendezése, amely Szabó Lőrinc, Kállay Géza és Szabó Stein Imre fordítását is felhasználva elég sok szöveget elhagyott az avoni hattyú amúgy sem a legtestesebb drámájából, és ezzel még inkább a  kulcsmondatokra fókuszált.

Fekete Anna minimalista díszlete is segít elvonatkoztatni tértől és időtől: fekete és fehér téglalap alakú, görgőkön folyton mozgó, keringő és változatos funkciót betöltő falak határolják a rideg játékteret. A banyák a legnagyobb fal kemény vakolatát áttörve jelennek meg, mintha valami borzongató fantasy filmet látnánk. A három vészlény közül itt csak kettőt alakít színésznő, a harmadikat Figeczky Bence kelti életre, aki a színészek többségéhez hasonlóan később más szerepben is felbukkan. Mint ahogyan Pilnay Sára és Szakács Hajnalka a következő jelenetben már boszorkányból könyök mankós patáikkal türelmetlenül dobogó, lobogó sörényű, szürreálisan artisztikus hatást keltő paripákká változnak.

Nekem úgy tűnt, mintha Duncan király nagy bejelentéséhez – megváltoztatva az uralkodóválasztás ősi szokását fiát teszi örökösévé – hozzácsaptak volna még néhány áthallásos mondatot. Ettől az uralkodó még inkább törvényeket, szokásjogot nem tisztelő despotának látszik, meggyilkolása szinte az erkölcsi világrend helyreállítása.

Az a rendezői ötlet, hogy a Macbethet alakító Nagypál Gábor saját arcát kamerázza és mutatja meg közel hozva az egyik hátfalra kivetítve, lehetne akár a lélektani folyamatok közvetítésének állandó eszköze is, de mintha nem lenne ez igazán végiggondolva a produkcióban, így a benne rejlő lehetőségek hamar elsikkadnak. Nagypál különben nem egy szokványos macsó Macbeth, talán jobban kidomborítja a rendezés a hezitálását, önmarcangolását, bizonytalanságát, esendőségét. Így néhány pillanatra a néző rokonszenvét is elnyeri. Danis Lídia Lady Macbethje is nőiesebbnek, lágyabbnak, sérülékenyebbnek tűnik a megszokottnál. Emelkedett, poétikus jelenet, ahogyan meztelenre vetkőzteti, majd egy vödör vízben lassan, asszonyi gyengédséggel és szeretettel megfüröszti a csatából hazatérő férjét. Amilyen bensőséges intimitással utána egymásra hangolódnak, az még így, felöltözve is finomabb és erotikusabb, mintha egy mindent megmutató meztelen szeretkezést látnánk. Szikszai Rémusz talán ezzel is a házaspár hétköznapiságát, normalitását igyekszik hangsúlyozni.

A vészlények jóslatai persze nem hagyják nyugodni egyiküket sem. Miután Macbeth váratlanul gyorsan Cawdor thánjává emelkedik, a következő lépcsőfok, a királyi cím megszerzése még csábítóbb lehetőség számára is, még inkább az a folyton őrlődő, imádott férjét hatalmasnak és erősnek látni akaró asszonynak. A rendezés szépen felépítve megmutatja azt a folyamatot, ahogyan Macbeth csak a Lady sürgetésére, noszogatására szánja el végül magát Duncan megölésére, ami után persze már nincs visszaút a lejtőn, egymást követik az újabb gyilkosságok. Macbeth személyiségének teljes széthullását Nagypál Gábor plasztikus játékkal tárja a néző elé. Meghökkentő, de lélektanilag talán megmagyarázható rendezői megoldás, hogy a királygyilkosság után az alvajáró, tébolyodott Lady, aki szabadulna a kezére tapadt vérfolttól, egy deszkakoporsóból kirángatja elhunyt csecsemője pólyába bugyolált tetemét, azt dajkálja, annak énekel altatódalt. Ebből az állapotból egyenesen következik öngyilkossága.

Nem lehet nem észre venni, mennyire kidolgozottak, megkoreografáltak, szinte már a mozgásszínház irányába mutatóak a színpadi akciók. Ez nyilván a mozgásért is felelős, de Banquo szerepét is eszköztelen egyszerűséggel megformáló Király Attila érdeme. Az idő múlását is felpörgetve jelző metronóm ütéseket és a többi találó hangeffektet Piroska Ádámnak és Molnár Péternek köszönhetjük. Hatásos Macduff kisfia szerepében a bábfigura alkalmazása is, mint ahogyan a kerámia fejek összeroppantása is erős effektus.

„E zsarnok egykor jobb embernek látszott” – mondja a belső ellenség ellen forduló és a hatalma megtartásáért immár mindenre kész Macbethről Mikola Gergő bölcselő Malcolmja, aki rögtön próbára teszi Macduff hűségét is. Családja kiirtásának hírére Fife thánjának összeomlását Crespo Rodrigo szívfájdítóan megrendítőnek mutatja. A tatabányai társulat és a Szkéné sok szempontból újszerű, a nézőtől komoly koncentrációt igénylő nyugtalanító és elgondolkodtató közös produkciójában Macbethet végül elnyeli a fal, melyből az előadás elején a vészbanyák törtek elő. A pusztító zsarnokot, aki erkölcsileg megsemmisült, öncélú és ingatag hatalmán kívül immár semmije sem maradt, legyőzi az összefogás. Skóciában eljöhet az új és jobb világ. Shakespeare persze nem hagy kétséget: valószínűleg abban sem lesz sok köszönet.

Hollósi Zsolt

Fotók: Révész Róbert/MASZK