tiszatáj | 2022. március 31.

Don Tanciovanni

MOZART OPERÁJA A SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZBAN

MÁROK TAMÁS KRITIKÁJA
Amikor fölmegy a függöny, természetesen Leporellót látjuk, de nem ide-oda lépdel, ahogy a nehézkes akkordok festik, hanem áll, és a zene ritmusára különös pantomim mozdulatokat hajt végre. Majd Don Giovanni szalad a színre, Donna Anna üldözi, de álarc nincsen rajta, márpedig a lány épp azt akarja leszedni róla, hogy lássa, ki is ő. Amint az ostromlott lány a szolgákért kiált, meg is jelenik nyomban egy csapat táncos. Ám érthetetlen módon ott maradnak a színpad rendezői bal oldalán, és nem sietnek úrnőjük segítségére. Már ha ők valóban szolgák, de hát másképp értelmezni őket bajos volna. Következetlenül indul a darab.

Díszlet gyanánt emelkedő lépcsősort látunk, farudak merednek ki belőle. Ennyi. Nem is érti az ember, miért kell ehhez két díszlettervező. Persze a tánckart sokszor élő díszletnek használják, amit találhat valaki látványosnak, de értelme nem túl sok. A címszereplőt mintegy párbajra hívja a Kormányzó, kardok híján a botokkal vívnak, a csábító simán lenyomja és kivégzi Anna apját. Így azonban már a kezdet félrecsúszik: semmi úrias vívás, amely a kor értékítélete szerint elfogadott eszköze volt két nemes között a súlyos nézeteltérések rendezésének. Amikor pedig a megölt kormányzó aztán talpraáll és jobbra kisasszézik a színről, a nevetés kerülget bennünket. Nem mintha a darabban nem lennének komikus szituációk, de hát ez nem az.

Ja, és nincs is sötét, amitől érthetetlen Leporello kérdése is, hogy ki halt meg, Ön vagy az öreg. Az egész előadásban nincs se sötét, se félhomály, pedig a fényhiány több jelenetben is kulcskérdés. Többek között, amikor Elvira Don Giovanninak fogadja el Leporellót, amikor Masetto nem ismeri föl a csábítót és megvereti magát, vagy a végfelé, a temetőjelenetben.

A koreográfus-rendező a mozgásszínház eszközeivel próbálja életre kelteni a történetet, ez azonban nem sikerül. Don Giovanni és Zerlina nevezetes kettősében (La ci darem la mano) nem bomlik ki a csábítás, a két ember közötti erotika. Primitív táncikálásuk elidegenít, nem elvarázsol. Még nagyobb a baj a Bordallal, amely a címszereplő személyiségének legközvetlenebb megnyilvánulása volna. Az, ahogy Leporellóval rángatóznak az ária alatt, teljesen elveszi a jelenet élét.

Benedek Mari ruhái a mai korba rántják a történetet. Két bajt okoznak az öltözékek. A bőrdzsekis-farmeros Don Giovanni nem sugározza a figura nemességét és eltűnteti a társadalmi különbségeket, amelyek oly fontosak ebben a darabban. De vannak karakterbeli melléöltöztetések is. Zerlina túl elegáns menyasszony. Jó, jó parasztlány, bólintunk, csak épp Mészáros Lőrinc az apukája. Második, ízléstelen tigris miniruhája és fekete mintás harisnyája azonban közönségességet áraszt, ami sehogy se fér össze egyéniségével és a zenével. Elvira piros miniruhájában luxus plázacicának néz ki, sehogyse érti az ember, miért bánkódik Don Giovanni után, és miért nem szerzett be a szakítás óta öt új gazdag pasit. A másik szereposztásban piros kiskabátot adtak rá, ami jelentősen tompítja kihívó külsejét.

A címszerelő erkölcsi aggályok nélküli nőcsábász, nincs benne semmi démoni – nyilatkozza a rendező. Szélpál Szilveszter fiús bája bizonyára tetszik néhány nőnek. Hogy azonban több mint 2000 hölgyet szédített volna el, azt nehéz elképzelni róla. Kellemesen énekel, de nincs meg benne a végzettel való felelőtlen szembenézés gátlástalansága, az élet habzsolásának türelmetlen vágya. Nem a hagyomány, hanem a lélek ereje kívánná meg, hogy ne egy bonvivánt halljunk. Sándor Csaba baritonjának viszont van férfias valőrje, mozgása sem szeretetre, hanem csodálatra méltó. Róla hihető, hogy a nők egyszerre elalélnak és remegnek tőle. És talán még az is, hogy olyan iszonyú bűnöket követ el, amiért elnyeli a pokol.

Modern mozgásszínháznak határozzák meg a rendezést. Csak hát a mozgások, a tánc alig ad hozzá valamit a történethez, a valódi drámai szituációkat viszont Horváth Csaba nem rendezi meg.

Amúgy az énekesek tisztességgel tették a dolgukat. Máthé Beáta bebizonyítja, hogy Elvira-hanggal is egészen jól el lehet énekelni Zerlinát. Bordás Barbara szubrettes hangvételével sokkal kisebb a dolgok tétje. Ferenczy Orsolya fiatalosan csengő szopránja kapcsán elsőre meg inkább Zerlinára gondolnánk, de Annaként is vitézül helytáll. Az ő alakításában-éneklésében szembetűnővé válik a lány lobbanékony természete. Kriszta Kinga sötétebb tónusa, hangadásának méltósága közelebb áll ahhoz a képhez, ami bennünk élt a lányról, akinek két felvonás is kevés, hogy eldöntse: hozzá akar-e menni Don Ottavióhoz. Akihez egyébként egy meleg szava sincsen. Csak egyetlen tenoristát sikerült keríteni erre a szerepre. Gondolom, erőtakarékosságból ki is húzták első, lírai áriáját. Kár érte, mert a másodikat, a koloratúrás, lendületes Il mio tesoró-t Töttös Roland imponáló fölénnyel énekli, szívesen hallgattuk volna még. Különös, nehezen körölhatárolható alak Ottavio. A rendező-jelmeztervező tanácstalanságára utal, hogy csak egy fekete nadrágot és egy lilás-rózsaszínes inget találtak neki a konfekcióban. A végére egy zakót is kapott hozzá. Leporellóval kapcsolatban is nyugtalanító kérdések merülnek föl. Hogyan is viszonyul a nőkhöz? Élvezi-e, hogy gazdája néha rásózza őket? Amikor az rá akarja kenni egyes vétkeit, cinkosan benne van a buliban, vagy rémesen bosszantja a dolog? Az előadás ezeket nem veti föl, ezért Cseh Antal megbízható egydimenziós szolgát énekel. Amennyivel Horák Renáta attraktívabb és karcsúbb, mint Dobrotka Szilvia, annyival távolabb áll Elvira karakterétől. Derekasan győzi a szólamot, pedig könnyű hangjától nem Elvira jutna eszünkbe. Sokkal inkább kolléganőjének Wagnerviselt szopránjáról. A Don Giovanni operabeavatón Dinyés Dániel karmester és egy másik rendező, Göttinger Pál, hosszan és izgalmasan elemezték, miért is énekli el Leporello a gazdája hódításait fölsoroló Regiszteráriát Elvirának? Mi a célja és hogyan hat a lányra? Horváth Csaba nem volt ott azon a gyűlésen, és nem értesült róla, hogy „a nyúl a legerősebb állat a világon, az oroszlán után” (hommage a Arkagyij Rajkin), úgyhogy az áriában nem történik semmi, a két szereplő között nem bontakozik ki semmilyen viszony. Kelemen Dánielnek sincs váltótársa, ráadásul rá két szerep is jutott. Tartalmas basszbaritonja, kicsit darabos énekmódja, alkata jól illik Masettóhoz. Kormányzóként azonban nincs benne fenség, Kőszoborként pedig észak-fok, titok, idegenség. Nem félelmetes és nem misztikus. Amiről persze nem csak az énekes, hanem az is tehet, aki a szoborságot úgy vélte megoldhatónak, hogy egy barnaöltönyös pasi arcát valamiféle agyagpakolásssal kenik be.

Dinyés Dániel biztonságosan, lendületesen irányította az előadást, de a zenei ábrázolás nem volt túl kifinomult. Hermann Szabolcs mintha hatásosabb volna, de lehet, hogy ebben az is közrejátszik, hogy annak a szereposztásnak van centruma, azaz címszereplője. Persze egy „érzéki csalódás” ennél a darabnál nagyonis helyénvaló dolog.

Márok Tamás