Csillagtetős színház csillagok nélkül

RIGOLETTO A SZEGEDI SZABADTÉRI JÁTÉKOKON

Ősi vita, hogyan is játszunk operát a Dóm téren? A kezdetekben a kérdés föl sem merült, hisz Salzburgot tartották mintának, s a 30-as években az Aida, a Turandot és a Parasztbecsület került színre, nemzetközi szereposztásban, eredeti nyelven. A János vitéz meg a Háry meg persze magyarul. Az újraéledéskor, 1959-ben Vaszy a Hunyadi Lászlóval nyitott, szintén eredeti, azaz magyar nyelven. Csak a 4. évadban, 1962-ben került elő az Aida olaszul. Azóta vegyes a kép. Legtöbbször eredetiben, olaszul vagy franciául szólalt meg az opera, de a Fidelio, A varázsfuvola, a Hoffmann meséi vagy legutóbb a Turandot is magyarul ment. Mindkettőre vannak érvek és ellenérvek, egy bizonyos: egy magyar nyelvű előadásban külföldi sztárok nem tudnak föllépni.

Márpedig ők kezdettől hozzá tartoznak a Dóm térhez. A 30-as években a korszak legnagyobb Turandotja, Gina Cigna énekelte Puccini operájának főszerepét, a Parasztbecsületben Apollo Granfortét hallhattuk, 1939-ben pedig a magyar világsztár, Németh Mária volt Turandot és Aida.

A szocializmus éveiben a baráti országok nagyjai, Elena Cernei, Nicolae Herlea vagy Nikola Nikolov mellett eljött Margaret Tynes, Amy Schuard, Carlo Cava, később Mario Malagnini vagy Paolo Gavanelli. Kevesen tudják, hogy pályájának elején, megfordult itt egy Don Carlosban Marcello Giordani is. A világsztároknak kétféle szerepe lehet. Régebben a magyar közönség csak akkor hallhatta őket, ha eljöttek hozzánk. Mióta szabad az utazás, épp ellenkezőleg: elsősorban tőlük remélhető, hogy külföldi nézőket is vonzanak a Dóm térre. Az utóbbi években a Játékok vezetősége műfajon kívüli sztárokkal próbálta megfűszerezni az operaprodukciókat. Dolhai Attila a Parasztbecsületben nem vált be, Gérard Depardieu-nek a Háryban és Paul Pottsnak a Hollandiban jótékony hatása volt, Katerina Witt Az álarcosbálban kudarcnak bizonyult. A tavalyi Tosca után az idei Rigolettóval föl is hagytak a költséges próbálkozással. Ám míg a Tosca elsőrangú énekesekkel és izgalmas rendezéssel hódított, a Rigolettó inkább zenés látványosságként értelmezhető, az énekesgárda pedig némi túlzással a Szegedi Nemzeti Színház második szereposztásának hatott.

Többen vetették föl azt a kreatív ötletet, hogy az operaelőadásokat egyszer próbálják meg operasztárok meghívásával vonzóvá tenni. A Rigolettó nehéz, végtelenül sokszínű címszerepe kínálta volna ezt a megoldást, de nem éltek vele. Erről a szólamról írta Tito Gobbi, hogy „még most is rendszeresen tanulmányozom a partitúrát, pedig már évek óta nem éneklem”. Ludovik Kendi avagy Kendi Lajos nem megy bele a szerep szélsőségeibe. Nehéz eldönteni, hogy hangi lehetőségei korlátozzák ebben, vagy személyiségéből hiányoznak azok a végletek, amelyek a hős lényegét jelentik. Megjelenésében sincs semmi torz, csúnya. Kendi alacsony termetű férfi, erre se játszik rá a rendezés, pedig lehetne. Tizenéves lányát, Gildát Keszei Bori énekelte, aki 21 éve mutatkozott be ebben a szerepben. Nagyrészt megőrizte lányos alakját, de hangja ugyanolyan kicsi maradt. Lelkiismeretesen végigdolgozza a szerepet, de inkább tiszteletünket vívja ki, nem csodálatunkat. Igazi élményt ad viszont a harmadik főhős. László Boldizsár képességei nem Mantova hercegének szerepében mutatkoznak meg legteljesebben, de hát egy szép tenorhang, átütő magassággal nagyon hatásos ebben a szerepben, különösen, ha tulajdonosa megtévesztésig úgy néz ki, mint egy bohém herceg. Abból, hogy Sparafucile szólamát a bőgők kísérik, azt találták ki, hogy Kiss András bőgőzést imitálva énekelje szólamát. Eszköze félig vonó, félig kard, a végén ezzel öli meg Gildát. De nem leszúrja, ami elvágja a torkát. Tudom, persze, hogy az opera eleve irreális műfaj, azért a közönség tagjait eltérő mértékben zavarja, hogy átvágott légcsővel lehetetlen énekelni, igaz, keresztülszúrt tüdővel is bajos. Amúgy Kiss tüdővel kitűnően bírja, erőteljes hangon, sátáni vigyorral adja a bérgyilkost. Úgy odakeni Ádám Zsuzsannát, hogy csak úgy nyekken! A fiatal szoprán épp csak föltornászta magát mezzóból, amikor ismét régi fachját kell énekelnie. Lent is fönt is jól szól a hangja, van benne csábítás is elég. Merész ruhája – ha jobban belegondolunk – egy extravagáns divatbemutatón is föltűnést keltene, nemhogy külvárosi kocsmában. Két idős énekest hívtak két kis szerepre, gondolom nekik, a 70-es-80-as évek légkörét kellett volna visszahozniuk a színpadra. Kalmár Magdának ehhez túl kicsi a szerepe, és azt a keveset se az ő szopránjára írták. Kováts Kolost főleg hangja és briliáns technikája emelte az első vonalba. Ez még megvan, de mindig is jobban érvényesült hosszabb szólamokban. Monteroneként két rövid megjelenéssel kellene szuggesztív alakot teremteni, ami sose volt erőssége.

Harangozó Gyula nagyszabású látványosságokat tervezett énekesei köré. A köztük lévő viszonyokról kevés mondanivalója van. Nem tudott ellenállni a csábításnak, hogy a cselekménynek több olyan mozzanatát is színpadra állítsa, amelyek Verdinél a játékidőn kívül, vagy a színfalak mögött történnek. Az például tetszik, hogy a rövid előjáték alatt látjuk, amint Monterone lánya kikel a Herceg ágyából és atyja elvezeti. Ha a hercegi hálószobát a köralakú díszlet közepére, az első emeletre tesszük, logikus, hogy Gildát is ide viszi. Így viszont ebben a jelenetben valóban fölmerül az a probléma, hogy a 7-8 perces Rigoletto-ária esetén történik meg az elcsábítás, a légyott, meg minden. A kettős forgó persze ügyes megoldás. De a lényegében egyetlen díszlet örökös problémájával is jár, mert az egyes jelenetek közötti erős hangulati változatosságot a látvány nem támogatja. Tihanyi Ildikó tervezte a neoncsövekkel megerősített építményt, különösen sötétben mutat jól. A jelmezegyüttes is rendkívül látványos, Tihanyi Náray Tamással a kórustagokat, táncosokat, statisztákat sem hanyagolta el. Miközben az előadás rendkívüli gondot fordított a külső megjelenésre, az egyes figurák kidolgozását elnagyolja, a rendezőnek a köztük lévő viszonyok, pontos, erőteljes kidolgozására nincsenek eszközei.

Mindez azért is föltűnő, mert a zenei megvalósítás nagyon kidolgozott. Pál Tamás keze alatt minden sokkal pontosabban, kimunkáltabban szólal meg, mint az egy szabadtéri produkcióban szokásos. Nemcsak a zenekar, de a kórus és szólisták is.

Csakhogy ezzel a gárdával kissé érdektelennek hatott a történet. Hiába énekeltek magyarul, hiába értettük a szavukat, ha amit mondtak, nem volt elég erős. A publikum tátott szájjal nézegette a színpadot, de az igazi zenedrámáról csak hozzávetőleges képet kapott a felhős ég alatt. Az esőt elkerültük. Szép dolog, ha az égen csillagok ragyognak, de legalább ekkora szükség lenne rájuk a színpadon is.

Márok Tamás

Fotó: Dusha Béla