„Bizalmat árulunk…”

INTERJÚ HERCZEG TAMÁSSAL

A Szegedi Szabadtéri Játékok – az ország  egyik legnépszerűbb szabad­téri színháza – 2013 óta Herczeg Ta­más igazgatásával működik. A 2014-es év sors- és nézőtérfordító pillanat volt a játékok szempontjából. Her­czeg Tamással beszélgettünk a sza­bad­téri idei évadáról, a 2015-ös műsortervről, a menedzsertípusú szín­ház­veze­tés­ről, valamint arról, hogy a gyerekkori operaénekesi ambícióktól hogyan jutott el a játékok igazgatói posztjáig – Káldy Sára interjúja

– Szegedi vagy, innen indult a karriered, és ide kanyarodott vissza. Mit jelent neked a város?

– Szegeden születtem, mindig is szegedi voltam. Közel tizenöt éve ingázok Budapestre, de amikor Pesten volt munkám, hétvégén akkor is hazajöttem Szegedre, hétfőn pedig vissza Budapestre. Később éppen fordítva. Ez a kétlakiság évek óta fennáll. Itthon van, meg otthon van, de a bejelentett állandó lakcímem az mindig Szegeden volt, és ezt tudatosan őriztem is. Amikor a kislányom születését vártuk, még Budapesten dolgoztam, így ott is berendeztük a gyerekszobát, mégis, mindig úgy gondoltam, hogy ha Szegeden lenne munka, visszajönnék. Mivel itt nincs sok színház, mennem kellett Budapestre. Amikor volt lehetőség, pályáztam a Szegedi Szabadtéri Játékok igazgatói posztjára. Itt élnek a szüleim, a várost nagyon szeretem, most a kislányommal némi nosztalgiával fedezem fel újra azokat a helyeket, játszótereket, parkokat, amelyek gyerekként nekem is sokat jelentettek.

– Amikor kiderült, hogy 2014-ben megfordított térelrendezésben fog zajlani a Szegedi Szabadtéri Játékok, rengeteg kritikus hangot lehetett hallani. Szerinted megkönnyítette a kialakult helyzet elfogadtatását a szegediekkel az, hogy helyi vagy?

– Szerintem ez inkább intellektus kérdése. Én azt látom, hogy a szegediek megértették azt az elég egyszerű és konkrét helyzetet, hogy a Dóm rekonstrukciója miatt a régi színpadot el kellett bontani. Komoly régészeti feltárás és építkezés zajlik ott. Az emberek belátták, hogy ha már a régi elrendezés objektív okok miatt nem valósítható meg, akkor az a legfontosabb, hogy a Szegedi Szabadtéri Játékok a Dóm téren maradjon. A fordulásról egyébként a szokott véleménykutatásban is kérdeztük a nézőket, és a válaszok azt mutatták meg, hogy nincs még 10 százalék sem azoknak az aránya, akik elutasítják a változást. Ők nyilván figyelmen kívül hagyták a fordulás kényszerűségét. Szegediként és teatrológusként egyaránt fontosnak tartottam, hogy mélyre ássunk, alaposan elemezzük a problémát, ezért szerveztünk egy tudományos konferenciát, ahol a Szabadtéri Játékok múltját is kutattuk. Az előadásokból kötet is készült, Tér, művészet, szellemiség címmel. Tisztában vagyok azzal, hogy az első világháború utáni és a két világháború közötti időszak, az indítás és újrakezdés után most ez az új színpad és maga a megfordulás is színháztörténeti jelentőségű pillanat. A konferencia egyebek között – Sándor János levéltári kutatásai alapján – arra is rávilágított, hogy az ellentétes oldalon való játszás lehetőségét már az alapítók is komolyan fontolgatták, elég ránézni a két, 1931-ből fennmaradt plakátra, melyeket a konferencián is kiállítottunk. Az egyik a Dóm előterében álló színpadot, míg a másik az egyetemi oldalon állót ábrázolja. Úgy látom, hogy a szegediségemnek talán ebben van szerepe: nagyobb felelősséggel viseltetek az általam vezetett intézmény múltja, hagyományai és mai működése iránt.

– Akkor, ha jól értem, tulajdonképpen három nyomós érved is van a fordítás mellett. Egyrészt a rekonstrukció miatti kényszerűség, másrészt a fordítás hagyományba ágyazottsága, szellemi gyökerei, harmadrészt pedig a helyszín megtartása akár a fordítás árán is (egyébként esztétikai szempontból sem tartod kifogásolhatónak az ellentétes oldali elrendezést). Úgy látom, hogy a fordítás elfogadtatásában ezeknek az érveknek a kommunikálása döntő fontosságú volt.

– Ez egy nagyon komoly kríziskommunikációs helyzet volt. A dolog neheze abban rejlett, hogyan lehet az adott a hátrányból előnyt kovácsolni. Olyan előnyt, ami újdonságot is jelent, és nem csak az idei, hanem esetleg a következő évadokra is. A véleménykutatások adatai és a kimutatások, amelyek a szabadtéri idei bevételéről készültek, azt bizonyítják, hogy törekvéseink iránya jó. Emellett nagyon fontos, hogy azok a műszaki beruházások, amelyek most megtörténtek, a Szegedi Szabadtéri Játékok történetének a legnagyobb színpadtechnikai fejlesztései – akármerre fordítjuk is a jövőben a színpadot.

– A politika és a színigazgatók címmel jelent meg publikációd 2012-ben, ahol azt a megállapítást teszed, hogy „A vizsgálat tanulságai jól rávilágítanak a színházvezetőkre leginkább jellemző attitűdre: a tanácstalanságra. Ez azt is mutatja, hogy a színházi „rendszerváltásra”, azaz a verseny elemeinek megjelenésére a kultúrában, a direktorok közül csak alig néhányan állnak készen (ismeretek, felkészültség, szemlélet, attitűd, stb. tekintetében.) A többség ma belenyugodni látszik abba, ami van, és reménykedik a maga és színháza túlélésében.” A Szegedi Szabadtéri igazgatójaként hogyan látod a helyzetet? Korlátoz a politika?

– Ezt a cikket még doktoranduszként írtam, a marosvásárhelyi PhD-képzésemen készült kutatásaim összefoglalójaként. Ennek – akkor és ott – volt egy kontextusa, aktualitása. Tagadhatatlan, hogy egy közpénzből működő szervezetnek meg kell felelnie különböző elvárásoknak. Elsők között a nézői elvárásoknak. Sőt, azt lehet mondani, hogy a fizető nézők többségének kell megfelelni. Nem olyan ez, mint amikor egy képzőművészeti alkotás esetében a festő a saját rezsijén létrehoz egy képet, amelynek egyetlen célja, hogy önmagát fejezze ki. Az egy privát beruházás, szemben a közpénzből működő beruházásokkal. Mi függésben vagyunk. Nem csak a társadalmi környezettől, ezen belül a nézők tetszésétől függünk, hanem például a kultúrpolitikai tényezőktől is. A szabadtéri esetében további szempontok is vannak, amelyek közül hármat mindenképp ki szoktunk emelni. A Szabadtéri Játékok a magától értetődő kulturális missziója mellett Szeged legjelentősebb városmarketing projektje – hiszen rengeteg turistát hoz, akik a város jó hírét viszik –, egyben a helyi szolgáltatók szempontjából vállalkozásfejlesztés is. Egyszerre kell a három nézőpont követelményeinek megfelelni, ennek érdekében bizonyos kompromisszumokat meg kell kötni. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy a kultúra vagy a direktor veszít, sőt! Azt is jelentheti, hogy jól tud érvényesülni.

– A politikai akarat tükröződik a műsorterven?

– Nem. A Szabadtéri műsortervében nem jelenik meg, és nem is jelenhet meg politikai szándék. Nincs műsortervezésre vonatkozó elvárás, sőt, az előadó-művészeti törvény alapján tiltott is az ilyen jelegű politikai beavatkozás. Nagyon fontos ugyanakkor, hogy a társadalmi legitimáció meglegyen, beleértve a fenntartói és a nézői bizalmat egyaránt, mert ha nincs finanszírozás vagy nincs néző a színházban, akkor ellehetetlenül a működés. Másként fogalmazva felborul az a szentháromság, ami a mű, az alkotók és a nézők közös érdekeinek képviseletére épül.

– A fent említett publikációdban művész- és menedzserigazgatókról is teszel megállapításokat. Te melyik típust képviseled?

– Határozottan és felvállaltan menedzserigazgatónak tartom magam, bár voltak színpadi kötődéseim is. Jó tizenöt évvel ezelőtt az én generációmmal indult egy újfajta menedzsment szemlélet és színházi kommunikáció. Néhány kollégával külön-külön dörömböltünk színházak kapuján azzal, hogy végre a kommunikációval is ideje volna szakszerűen foglalkozni. A kulturális szférában először a múzeumi területen történt egy nagy „boom”, amelyet a színházak is követtek. A Szépművészeti Múzeum Monet és barátai című kiállítása után a színházi kommunikációban is megjelentek az integrált kommunikációs kampányok. Ezek első látványos és professzionális pillanata a Madách Színház és az Operettszínház közötti versengés volt, az Operaház fantomja illetve a Mozart! című musicalek bemutatásakor. Mindkét darab mai napig műsoron van.

A saját színházvezetői módszerem legfontosabb pillére, hogy a művészeti célok elérése érdekben a közönségvizsgálati eredményeket rendkívül tudatosan igyekszem összehangolni a kommunikációs irányokkal. Folyamatosan mérjük a „fogyasztói”, azaz a nézői attitűdöket, azok összetételét és egyedi jellemzőit. Elvben a módszer hasonlít a kereskedelmi marketingre, de azzal a jelentős különbséggel, hogy amíg a kereskedelmi marketing a megmért igények szolgai kielégítésére törekszik, addig a kulturális marketing mindig a megmért igényszint fölé céloz, ezzel emelve a nézők kulturális nívóját. A módszer sikerének iskolapéldája például az idei Háry János-produkciónk. A daljáték-opera a mára már kevéssé mozgatja meg a közönség szeles tömegeit, ám a világhírű Depardieu fellépésével óriási tömegeket vonzott.

Nem kérdés, hogy a műfaj szerelmesei mellett, sok ezren csak a világsztár miatt váltottak jegyet Kodály daljátékára, ám a módszer sikerre vitte Harangozó művészeti igazgató úr igényes művészetet közvetítő törekvéseit. Finom manipulációk ezek, annak érdekében, hogy olyan műveket ismertessünk meg a nézőkkel, amikre egyébként nem feltétlen lennének kíváncsiak. Persze az alapvető nézői elvárásokat nem lehet figyelmen kívül hagyni, főleg itt, az ország legnagyobb színházi játszóhelyszínén, ahol esténként négyezer nézőt szolgálunk. Ha egy darabot csak kétszer játszunk, már nyolcezer ember látja, ami nyolc teltházas előadásnak felelne meg például az Operaházban vagy a Vígszínházban. Őrült számokról beszélünk. Nem szabad tévedni. Hogyan lehetne ezt másképp csinálni, mint hogy megmérjük, mik a műfaji preferenciák, nézői igények? Túl azon, hogy sikert akartunk elérni, meg kellett küzdenünk a fordulás fogadtatásának nehézségeivel, amit úgy próbáltunk megoldani, hogy az új helyzet felhajtóerővel bírjon. A bizalmat kell megszereznünk, mert valójában bizalmat árulunk, amit jóval az előadások előtt értékesítünk. A ma népoperája a musical. Színházkritikusok, esztéták ezen elmerengnek, és gyakran személyes ízlésüket követve szembemennének az uralkodó trendekkel. De tudomásul kell venni, hogy a színházi műfajok sem állandóak, hanem organikusan fejlődnek, újabb műfajok alakulnak ki vagy válnak népszerűvé. Valamikor a Szegedi Szabadtéri élen járt abban, hogy először mutatott be rockoperát, először mutatott be musicalt. Valóságos musical-bemutató hely volt: számos musical először itt kezdett az országban, a Dóm téren, hogy mást ne mondjak a Nyomorultak huszonnégy évvel ezelőtt a szabadtéri színpadán debütált.

– A 2015-ös műsorterv milyen vezérelvek alapján készült?

– A Szegedi Szabadtéri Játékok passiójátékokkal indult, majd mély filozófiai drámákat tűzött műsorra, később megjelentek a zenés és táncos darabok is, aztán a néptánc, a balett, majd a nyolcvanas évek végén az operett. Egy a közös bennük: ezek valódi népszínházi előadások. Az egy-műfajú európai fesztiváloktól eltérően a szabadtérin egy szezonban több műfaj jelenik meg. Ezt a sok-műfajiságot kell őriznünk, de nem lehet nosztalgiából 30–40 évvel ezelőtti állapotokat fenntartani. Azt is tudomásul kell venni, hogy nincs annyi új, jó darabja a musicalműfajnak, hogy minden évben tudjunk újat bemutatni, viszont az idők folyamán ennek a műfajnak is kialakultak repertoárdarabjai. Ilyen például a Nyomorultak is, ami érdemesült rá ennyi idő után, hogy újra műsorra tűzzük. Azonban, ahogy azt a kereskedelmi és kulturális marketing különbségéről elmondtam, nem elégedhetünk meg azzal, hogy csak musicalt játsszunk. A tavalyi év műsorában volt táncjáték, daljáték, operett, musical. Jövőre pedig úgy gondoltuk, hogy nem hagyhatjuk ki a népopera egyik legfontosabb szerzőjét, Verdit, akinek már egy évtizede nem szerepelt műve a szabadtéri műsorán, és Shakespeare-t, akinek közel tizenöt éve nem játszottak darabját a Dóm téren.

– Te készítetted az első Dömötör-díjat a Szegedi Nemzeti Színház számára, ami egy üvegkisplasztika volt. Üvegműves is vagy?

– Apukámtól megörököltem a szakmát, de nem volt kedvem laboratóriumi eszközöket csinálni, ezért kisplasztikákat kezdtem készíteni. A Szegedi Nemzeti Színházban volt az első kiállításom, aztán Budapesten az Erkel Galériában, aztán sok más helyen is. Mai napig skiccelek, és gyakran szándékozom visszaülni a rajzasztalhoz, de hát ki tudja, mikor lesz időm rá. A vágy megvan, és ilyen szempontból iszonyúan jó és gazdag helyzetben vagyok, mert a képzőművészet és a színházművészet találkozik a szabadtéri és a REÖK szimbiózisában. Egyik nap Aknay-képeket, másik nap Korniss-fotókat látni, egyik nap Spiró György a vendég, másik nap Gerard Depardieu-vel szerződünk.

– Akkor nem mondhatni, hogy családi mintát követsz…

– Nem, nálunk a nagymamámnak volt egyedül színházbérlete. Az egyes gyakorlóba jártam, ott gyerekszereplőként bekerültem a Macbeth című operába. Énekelni tanultam, és nagyon komolyan gondoltam, hogy operaénekes leszek, a színházban és a szabadtérin is énekeltem a kórusban, majd dolgoztam rendezőasszisztensként, illetve színész- énekesként tagja voltam a valamikori produkciós Musical Színház társulatának.

– Azután marketingigazgató lettél, stratégiai és operatív igazgatóként dolgoztál a Budapesti Operettszínháznak, a Magyar Állami Operaháznak, a Thália Színháznak, és most megint Szegeden vagy. Olyan, mintha mindig ide készültél volna…

– Direkt ide készültem. A nagy lépés az volt, hogy amikor 2005-ben az Operától átszerződtem a Szegedi Szabadtéri Játékokhoz, és az addigi kommunikációs szakterületemtől részben elszakadva, igazgatóhelyettesként fokozatosan az intézményvezetés felé fordultam. Akkor már látni lehetett, hogy a Reök-palota megújul, és a szabadtéri, mint működtető menedzsment, jó eséllyel aspirál rá. A REÖK első igazgatójaként az eredetileg csak képtárnak tervezett koncepciót sikerült az összművészetet reprezentáló, mára a város meghatározó intézményévé fejleszteni. A Békés Megyei Színház kivételével nagy színházakban dolgoztam, de engem mindig az izgatott igazán, amikor több tagozat vagy több műfaj van együtt. Ez itt egy színházi birodalom, ahol műfaji és nemzetközi határok nélkül tudunk dolgozni, ahol nincs megkötve a kezünk, ahol nem egy színház adott társulatával kell dolgoznunk, hanem több színház, társulat is meghívható. Nincsenek korlátok nemzetközi viszonylatban sem, hiszen külföldi színészekkel is szerződhetünk, valamint a REÖK-ben mindez a képzőművészettel, irodalommal és a független színházi szférával is bővül, amely szintén erőteljesen jelen van, jelen lesz 2015-ben is. Kulturális menedzsert ennél kevés dolog izgathat jobban. Mivel egy ici-pici, tizenkét fős stáb alkotja a Szabadtéri Játékok, egyben a REÖK menedzsmentjét, pokoli sok munkát teszünk bele, de éppen ez a jó, ez a „benne élés”.

 Káldy Sára

[nggallery id=455]

A szerző fotói