Tiszatájonline | 2021. december 17.

Szegedi Nemzeti Színház

Belső világban

CÉDRIC CHAPUIS: ÉLET – RITMUSRA

IBOS ÉVA KRITIKÁJA
Egy zárkózott, fura gyereket könnyű hülyének nézni, pedig fogalmunk sincs, mi lakik benne. A Szegedi Nemzeti Színház legújabb bemutatója egy autista srác fejébe enged mélyre hatoló bepillantást.

A Barnák-éra bővelkedik élményt adó, érdekes előadásokban és meglepetésekben, ilyen az ismeretlen nevű Cédric Chapuis Élet-ritmusra című darabja is, amely monodráma. A műfajválasztás bátorságra vall, hiszen az egyszemélyes színház eleve kockázat, mivel a társulati játéknál jóval nagyobb erőfeszítést kíván, nem csak a színész, de a közönség részéről is. Hogy a színésznek partnerek híján mekkora súly nyomja a vállát, azt mi, nézők, csak gyaníthatjuk, ugyanakkor nekünk is nehezebb dolgunk van, mert a befogadói figyelem erősebb koncentrációt kíván. 

De megéri, pláne, ha jó a darab és az előadás, s most erről van szó. Előbb azonban egy rövid kitérő. Régebben a középkorú, pályájuk magaslatán álló színészek érezték úgy, hogy elérkezett az ideje az önálló produkciónak, egy ideje azonban lefelé megy a korhatár (sőt el is tűnt), fiatal színészek és/vagy rendezők rendre vállalják a kihívást, nem kevés sikerrel. A szegedi közönségnek otthonos lehet a műfaj, hiszen a Thealter fesztiválokon jó pár monodrámát láthatott az elmúlt években (pl. Ötvös András, Borbély Alexanda, Tenki Réka, Markó-Valentyik Anna előadásait), s meg kell említenünk a műfaj elismertségét jelző seregszemlét is, a MostFesztet (Monodráma és Stúdiószínházi Fesztivál), melynek a tatabányai Jászai Mari színház ad otthont 2015 óta.  

És most térjünk vissza a kisszínházbeli darabra, amelynek szerzője egy francia színész, Magyarországon még soha nem játszották, Varsányi Anna dramaturgé az érdem, hogy felfedezte és lefordította. Mégpedig remekül, a mondatok olyan természetesen és életszerűen szólnak, mintha most rögtönözné spontán Medveczky Balázs. 

Aki a frissen végzett mozgásszínházi rendezővel, Hojsza Henriettával hozott létre magával ragadó elődást. A szöveget kísérő, egyszer a belső világot, máskor az eseményeket láttató/érzékeltető kisebb-nagyobb lendületű mozgássorok kortárstánc-szerűek, amelyeket a színész a Balettintézetben és a Táncművészeti Szakközépiskolában töltött évek után könnyedén abszolvál. 

Az előadást minden ízében áthatja a ritmus, hiszen a történet egy olyan autista fiúról szól, aki a fejében mindig ütemeket hall. Eszerint értékeli az őt körülvevő világot, s eszerint működteti saját fizikai létezését. Környezete mindebből semmit sem dekódol, mert nem tudja, vagy nem akarja tudni, hogy ő más rugóra jár, mint ők, az úgynevezett „normális” emberek. 

Az előadás elején a teljesen fekete, díszlet nélküli térben Medveczky Balázs háttal áll a nézőtérnek, s a kezével, egy teniszlabdával és a lábaival összetett ritmusképletet ütöget a falon. Várakozásteli kezdés, pláne, hogy mindebben van egy késleltetés, vagyis meglehetősen sokáig tart. Átgondolt rendezői ötlet, mindez a végén nyer értelmet, amikor bezárul a kör, mert csak akkor jövünk rá, hol van a főhős mindvégig, miközben elmeséli rövidke élete történetét. Ez a kép megelőlegezi, s egyben értelmezi a zárlatot, de ezt ekkor még nem tudjuk.  Mint ahogy azt sem, hogy miért takarja az első jeleneteknél fekete lepel az így is felismerhető dobfelszerelést (amit később a színész pörgős dobszólókkal megszólaltat), de a végére ez is összeáll, miközben nyomon követjük ennek a nem szabványos fiúnak a végtelen kiszolgáltatottságát, amiből szerencsére, ő alig vesz észre valamit eredendő jóindulata okán.   

A ritmussal ütögetés is jár, először anyja mosószeres dobozain éli ki magát, majd hosszas (meglehetősen átverős) várakoztatás után mégis kap egy igazi (bár rozsdás és szinte szétmálló) dobfelszerelést a szüleitől, amitől megtáltosodik és kiteljesedik, míg el nem jő a vég. Amit természetesen nem spoilerezünk el, de gyorsan hozzá teszem, hogy bár a műben vannak baljóslatú fordulatok, nem ez lengi be az előadás hangulatát, sokkal inkább az a naiv tisztaság és optimizmus, ami a fiúból árad, s aminek a vetülete (vagyis saját szemszögű „világmagyarázata”) igencsak gyakran csal mosolyt az arcunkra.  

Talán a monodráma esetén a legfontosabb, hogy együtt tudjunk menni az előadással. Ez most nem nehéz, mert a főhős szerethető, s a színházi élmény mellett az sem utolsó, hogy ez a speciális világ olyan esendő emberi módon tárul fel a nézők számára, ami felér egy edukációval. Medveczky Balázs maximálisan megnyeri a közönséget, annál többet pedig aligha lehetne mondani, hogy alakítása által tökéletesen elhisszük és megértjük a fiú igazságát.

Ibos Éva



Fotók: Szabó Luca / Szegedi Nemzeti Színház