Bánkszemle Buda-Pesten és Szegeden
Sok Bánk bánt láttam. Valamikor 1978 körül még elkaptam Simándy Józsefet is. A Ferencsik-féle lemezfelvétel szinte teljes gárdájával énekelt, Ágayval, Komlóssyval, Melissel, Faragó Andrással március 15-én az Erkel Színházban. A részletekre már nem emlékszem, csak arra, hogy tetszett. A Hazám, hazám után pedig teledobálták a színpadot virággal… – Márok Tamás írása
Sok Bánk bánt láttam. Valamikor 1978 körül még elkaptam Simándy Józsefet is. A Ferencsik-féle lemezfelvétel szinte teljes gárdájával énekelt, Ágayval, Komlóssyval, Melissel, Faragó Andrással március 15-én az Erkel Színházban. A részletekre már nem emlékszem, csak arra, hogy tetszett. A Hazám, hazám után pedig teledobálták a színpadot virággal, és kétszer kellett neki megismételni az áriát. Simándy még 1986-ban, 70 évesen a Szegedi Nemzeti Színház újramegnyitásán is nagyszerű II. felvonás 1. képet énekelt Iván Ildikóval és Gyimesi Kálmánnal.
Láttam aztán Vámos László rendezését 1980-ban szintén az Erkelben Horváth Bálinttal. Melis akkor pompás Petúr volt, Miller Lajos először adta Tiborcot, olaszosan, elegáns énekléssel. A mára ízléstelen kultúrpolitikussá vált Kerényi Imre a 90-es években nagyon érdekes Bánk bánt rendezett, a reformkorba helyezve a történetét. Ebben láttam-hallottam először az időszak nagy Bánkját Molnár Andrást. Akkor friss hangon, szép tónussal énekelt. Később ugyanebben a rendezésben a szegedi Dóm téren már fáradtnak, lebegősnek hatott. Sajnos egyébként ezt a művet eddig kizárólag a nemzeti romantika jegyében, hagyományos realista felfogásban állítják csak színre. Az általam látottak közül Kerényié volt egyetlen kísérlet a mű megmozdítására. Az előadás fantasztikus pillanata volt, amikor a II. felvonás végén színpadra hozta a hosszú viola d’amour szólót játszó hegedűművészt. Az egymástól búcsúzó Melinda és Bánk lassan eltűntek, s az idősödő ősz szólista a lassan összecsukódó függöny előtt fejezte be a jelenetet. Feledhetetlenül költői volt! Erről eszembe jut egy szegedi gála. B. Nagy János énekelte a nagy áriát, noha az egész szerepet soha nem alakította. Kovalik Balázs egy hatalmas hófehér függöny elé állította, s amikor a „Hazám, hazám” kezdetű részhez ért, összemarkolta a drapériát és félig a közönség felé fordult vele. Nagyszerű szimbolikus gesztus volt. A hazaszeretet valami nagyszabású, nagyon tiszta érzés – fordíthatnánk le, ha le akarnánk fordítani a gesztust, amely minden nézőt szíven ütött.
A Bánk bán sajnálatosan csak magyar opera maradt, holott kora olasz és német hagyományait követi, és értéke miatt nemzetközi karrierre is számot tarthatna. Úgy tudom, létezik belőle olasz fordítás. Egyszer érdemes volna megpróbálkozni egy nemzetközi turnéval. (A millenium kapcsán szóba került, hogy a Washingtoni Opera bemutatná. Marton Évával, Rost Andreával no és Domingóval nagy dobás letett volna, de sajnos nem jött létre. Persze még nincs minden veszve, Placido biztosan szívesen megtanulná Tiborcot…)
2006-ban a Szegedi Szabadtéri Játékok kitalálta, hogy ezen túl minden nyáron eljátssza a művet. Ennek jegyében rögtön csináltak is 6 előadást, fölvonultatva az összes lehetséges énekest, ezáltal „kiherélve” az ismétlések lehetőségét. Káel Csaba–Zsigmond Vilmos–Pál Tamás filmje nyomán Kiss B. Attilát és Marton Évát, Sólyom-Nagy Sándort láthattuk-hallhattuk kiegészülve Tokody Ilonával, aki igen ritkán énekelte Melindát. A sokrétűen nehéz szólammal akkor már birkózott, de sok szép megoldást hallhattunk tőle. És akadt egy lenyűgöző, zsigeri Tiborc: Bede-Fazekas Csaba. Szép, klasszikus előadás volt. Bánkként a másik szereposztásban Bándi János debütált, aki nem a Simándy-féle klasszikus, nemzeti-romantikus hagyományt követte, szenvedélyes-olaszos énekléssel, féktelen temperamentummal. Nagyon izgalmas volt.
Ilosfalvyról sajnos élőben lemaradtam, de a szegedi Juhász Józsefet anyaszínházában és Pesten is láttam a címszerepben. Megbízható hőstenor alakot formált. Hasonló, durva vésővel faragott Bánk volt nagy Wagner-tenorunk, Joviczky József, akinek alakítását lemezfelvétel őrzi.
Elröppent pár év Bánk nélkül, ezért aztán idén március 16-dikán az Operaházba indultam. Délelőtt és este is Erkel műve ment, más szereposztásban, s úgy gondoltam, Bánkszemlét tartok. Ez annál is érdekesebbnek ígérkezett, mert az Operaházban most lényegében az ősváltozatot hirdetik. Köztudott ugyanis, hogy a 30-as évek végén Nádasdy Kálmán, Oláh Gusztáv és Rékai Nándor alaposan átdolgozta a darab szövegét, jelenetbeosztását, és zenéjét. S az utána következő jó 60 évben ezt a változatot játszották, ezt ismertük. Kezdetben Bánkot baritonná süllyesztették, többek között Palló Imre kedvéért, Tiborcból pedig basszust faragtak. Így azonban túlsúlyba kerültek a mély férfihangok, a tamáskodók szerint a darab Dörmögő Dömötörré vált. A tenor-verzió 1953-ben került ismét színre – Simándy kedvéért.
Az ősváltozatot először Oberfank Géza dirigálta lemezre (Molnárral, Marton Évával és Kertesi Ingriddel), az őt ismerőknek egyáltalán nem meglepő módon, a karmester Egressy Benjámin szövegébe ő is alaposan belejavított. Ez indokolt döntés, hisz a librettó nyelve erősen avítt, prozódiailag szörnyű, ráadásul tele van olyan ismétlésekkel, amelyek ma már elfogadhatatlanok a hallgatóság számára. Olvasva még tekinthetjük patetikusnak, de énekelve egyszerűen nem lehet érteni. (Pl. a híres Bánk-ária eredetije így kezdőzött „Miként vándor, ki tévedez viharzó éjjelen / Avagy hajós a szélvésztől korbácsolt tengeren”. Halmos Jánossal a 30-as-40-es évek nagy tenorjával van a régiből egy felvétel. Nádasdy javítása: „Mint száműzött, ki vándorol a sűrű éjen át, / S vad förgetegben nem lelé vezérlő csillagát.” Aláhúztam hova esnek a zenei hangsúlyok, a régi változatban teljesen ellentétesek a magyar szöveghangsúlyokkal. De olyan képzűrök is bőven akadnak Egressynél, mint „Melinda… örök létem javát egybefogó kapocs.”) Az ősverziót Dolinszky Miklós kritikai kottakiadásának megjelenése után először Debrecenben adták elő Vidnyászky Attila rendezésében, s ezt bemutatták Gyulán, Erkel szülővárosában is.
Persze ezzel az ősiség kérdésben így már ingoványos talajra kerültünk. Ma az Erkel-szakértők a Nádasdy-féle átdolgozást lényegében hamisításnak tartják, és amellett kardoskodnak, hogy egyedül az ősváltozatot szabad játszani.
Nos, a mostani pesti produkció kevert termék. Ősváltozatnak mondja magát, de a Tisza-parti jelenetnek például rövidített változatát játsszák. Kihagyják az utolsó felvonásból Endre áriáját. A szöveg általában a régi, ám az áriát 16-án mindkét tenor a Nádasdy-féle szöveggel énekelte. (Informátoraim szerint pár nappal korábban még a régivel.) Lehet egyik és másik változat mellett is érvelni, de az a zutyulás a legrosszabb.
Én egyébként az átdolgozott változat mellett érvelnék. Az, hogy most az eredetit megláttam színpadon is, csak megerősítette a véleményemet. Nádasdy szövege gyönyörű, költői és kitűnően lehet énekelni. Ugyanakkor híven követi az eredeti énekelnivaló tartalmát, ahol lehetett meg is tartotta az eredeti szavakat. Ezzel szemben Egressyét a pocsék prozódia miatt alig lehet érteni, ahol meg igen, ott ma már nehéz röhögés nélkül hallgatni.
Az átdolgozók sok mindent leegyszerűsítettek, világosabbá, erőteljesebbé tettek. Legjelentősebb változtatásuk, hogy a Bánk és Biberach duettjét Bánk–Petúr kettőssé alakították át. Illetve drámai értelemben bátran fogalmazhatunk úgy: alakították vissza. Katona Józsefnél a két nagyhatalmú bán közötti párbeszéd mutatja legerőteljesebben Bánk erejét, hatalmát, hisz meghódolásra készteti Petúrt, majd megbocsát neki és maga mellé emeli. Ha ehelyett Biberachhal hergelik egymást, az megváltoztatja a főhős jellemét is. Az eredeti operában kivételesen drámaellenes megoldás, hogy Bánk – miután „Biberák” megmutatta neki a feleségét ostromló Ottót – „Ó véghetetlen, szent könyörületesség! Ó, mit látok!” szavak kíséretében egyszerűen elmegy – ahelyett, hogy megvédené asszonyát és kardélre hányná a csábítót.
Az is hatásromboló, hogy a nagy Bánk-ária szenvedélyes előjátéka után a lézengő ritter is színre jön Bánkkal, majd távozik: „Várj itt reám nagy úr!” Ebben a verzióban Bánk pipogyának tűnik. Én mindenképpen az átírt változatra szavazok, ám ugyanakkor arra buzdítanám a színházakat, hogy játsszák mindkettőt – izgalmas színrevitelben, megfelelő szereposztással.
Miközben ugyanis ádáz viták dúlnak a változatok között, elsikkad a kérdés: no és milyen a színreállítás? Káel Csaba rendezése kong az ürességtől. Nincsenek benne egy eredeti gondolatok, a darab értékeit nem képes hatásosan fölmutatni. Azt, hogy a rendezőnek nem voltak művészi szándékai a darabbal, leginkább a díszlet mutatja. Csikós Attila mutatós árkádokat meg oszlopsort tervezett, de ebben a keretben a fél operairodalmat el lehetne játszani. A tér szerkezete nem akadályoz meg semmit, de nem következnek belőle mozgások, irányok, lehetőségek. Erkel hatásosan hozza színre szereplőit, és Káel rendszeresen elpuskázza a nagyszerű lehetőségeket. Velich Rita inkább korabeli gazdag divatbemutatót tervezett, mint jelmezeket. Minden férfinak egyforma köpenye és csizmája, hajviselete van.
A két címszereplő között az volt a fő különbség, hogy Kiss B. Attila elénekelte a szólamát, míg Bándi János csak mesélt róla. Kiss B. a hagyományos, nemes nagyurat formálta meg jó hangi formában, ízlésem szerint kicsit szenteskedve, túl sokszor, fölöslegesen hányva kereszteket. Bándi olaszosan szenvedélyes Bánkja ezen az estén sokszor karikatúrának tűnt. Hallhattunk tőle szép frázisokat, de áriáinak dallamvonalát széttördelte, az volt a benyomásom, nem tudja átfogni a szólamot. Kettejük körül Bándi 10 évvel idősebb, most 61 esztendős. Ezen túl a különbséghez hozzájárulhatott az, hogy Kiss B. épp előző nap kapott Kossuth-díjat, Bándi viszont a következő évadra alig kapott szerepet. (Bándi udvariasan tartózkodó, Kiss B. szép tapsot kapott a hazám, hazámért – de az ismétlés sajnos föl sem merült.) A Bánkban 4 bariton főszerep is van, ezek kiosztása problémát okozhat. Petúr visszarövidített szerepében Kelemen Zoltán szép tónusban zengte a Bordalt, kár, hogy a rendezés kifejezetten eldugta – ahelyett, hogy helyzetbe hozta volna. Busa Tamás is megfelelően erőteljes és békétlen lázadó volt. Alexandru Agache Bánknak egészen távoli, kárpáti birtokáról érkezhetett. Budavárba. Magyar szövegejtése jó, akcentusa árnyalatnyi, inkább némi egzotikumot kölcsönöz Tiborcnak. Nagyszabású orgánuma megnöveli a paraszt formátumát. Gurbán Jánossal nemrég Győrben elfogadhatatlan Rigolettót láttam. Ezért meglepődtem hiteles, egészséges hangú Tiborcán. Lám, mennyit tesz, ha a szólam sokkal könnyebb, a figura pedig nem áll távol civil egyéniségétől! A király szerepében két veterán lépett színre. Az egykori Petúr, Berczelly István (75 éves) még mindig megőrizte hangjának tömör zengését és erejét, valamint színpadi jelenlétét. Kováts Kolost (66 éves) jobban megtépázta az idő vasfoga. Magas regiszterét viselték meg legkevésbé az évek és a szerepek. A két Biberach közül Szegedi Csaba igazi baritonon szólalt meg, Haja Zsolt esetében elbizonytalanodik az ember. Nyári Zoltán egymaga adta Ottót. A szólam eredeti változata igen magas, Rossini-tenor kellene hozzá. Nos, Nyári derekasan helytállt, bár a legmagasabb hangokon épp csak átszaladt.
Németh Juditnak papírforma szerint jó szerepe lehetne Gertrúd, hisz a szólam közel áll azokhoz a Wagner-hősnőkhöz, amelyekben legnagyobb sikereit aratta. A tényleges forma sajnos sokkal rosszabb: a figura tántorog, az éneklés tétova, lötyög rajta korona. Wiedemann Bernadett viszont erőteljesen, magabiztosan énekli a királynét, középregisztere felhangdús, mély hangjai átütők, a magasság diadalmas, egészen a kettős háromvonalas Cé-jéig. A legteljesebb élményt Kolonits Klárától kaptuk, aki ugyancsak egymaga énekelt délelőtt és este. Ez már magában is óriási fegyvertény, hisz Melinda a szopránok egyik legnehezebb szerepe: drámai is, lírai is, tele van koloratúrával, magas hanggal. Mondjuk, ha valaki a Kolonitscsal hallja, nem sokat érzékel ezekből a buktatókból, mert az énekesnő könnyedén teszi túl magát rajtuk. Telt, és érzelemmel telt hangon énekel, s a seregnyi szólista közül neki van a legjobb, legbiztosabb, fölényes énektechnikája. Délelőtt sem kímélte a hangját különösebben, de este különösen intenzív átéléssel énekelt. Kolonits kitűnő korszakát éli. A kritika és a közönség rendre rácsodálkozik teljesítményére. Nem jutott valakinek az eszébe, hogy néhány darabot kifejezetten az ő számára vegyenek elő? Minden meglepetés nélkül.
Kesselyák Gergely dirigált, erőteljesen, magabiztosan.
Nagy nemzeti operánk méltó előadásához rendelkezésre állnak a megfelelő vokális és zenei erők. A színpadi erőket viszont sokkal gondosabban és kreatívabban kellene alkalmazni. Mindenkinek ez az érdeke. Leginkább a darabnak, a nemzetnek és a szabadság eszményének.
Márok Tamás
[nggallery id=327]
Fotó: Nagy Attila