Tiszatájonline | 2014. március 26.

Bánkszemle Buda-Pesten és Szegeden

Sok Bánk bánt láttam. Valamikor 1978 körül még elkaptam Simándy Jó­zsefet is. A Feren­csik-féle lemezfelvétel szinte teljes gárdájával énekelt, Ágay­val, Komlóssyval, Melissel, Fa­ragó And­rással március 15-én az Er­kel Színházban. A részletekre már nem emlékszem, csak ar­ra, hogy tet­szett. A Hazám, hazám után pedig teledobálták a színpadot virággal… – Márok Tamás írása

Sok Bánk bánt láttam. Valamikor 1978 körül még elkaptam Simándy Jó­zsefet is. A Feren­csik-féle lemezfelvétel szinte teljes gárdájával énekelt, Ágay­val, Komlóssyval, Melissel, Fa­ragó And­rással március 15-én az Er­kel Színházban. A részletekre már nem emlékszem, csak ar­ra, hogy tet­szett. A Hazám, hazám után pedig teledobálták a színpadot virággal, és két­szer kel­lett neki meg­ismételni az áriát. Simándy még 1986-ban, 70 évesen a Sze­gedi Nem­zeti Színház újra­meg­nyitá­sán is nagyszerű II. felvonás 1. képet éne­­kelt Iván Ildikóval és Gyimesi Kálmán­nal.

Láttam aztán Vámos László rendezését 1980-ban szintén az Erkelben Horváth Bálinttal. Melis akkor pompás Petúr volt, Miller Lajos először adta Tiborcot, olaszosan, elegáns ének­léssel. A mára ízléstelen kultúrpolitikussá vált Kerényi Imre a 90-es években nagyon érde­kes Bánk bánt rendezett, a reformkorba helyezve a történetét. Ebben láttam-hallottam elő­ször az időszak nagy Bánkját Molnár Andrást. Akkor friss hangon, szép tónussal énekelt. Később ugyanebben a ren­dezésben a szegedi Dóm téren már fáradtnak, lebegősnek hatott. Sajnos egyébként ezt a művet eddig kizárólag a nemzeti romantika jegyében, hagyományos realista felfogásban állít­ják csak színre. Az általam látottak közül Kerényié volt egyetlen kí­sérlet a mű megmozdítására. Az elő­adás fantasztikus pillanata volt, amikor a II. felvonás végén színpad­ra hozta a hosszú viola d’amour szólót játszó hegedűművészt. Az egymástól búcsúzó Melinda és Bánk lassan el­tűntek, s az idősö­dő ősz szólista a lassan összecsukódó függöny előtt fejezte be a jelenetet. Fe­ledhetetlenül költői volt! Erről eszembe jut egy szegedi gála. B. Nagy János éne­kelte a nagy áriát, noha az egész sze­repet soha nem alakította. Ko­valik Balázs egy hatal­mas hófehér füg­göny elé állította, s amikor a „Hazám, hazám” kezdetű részhez ért, összemar­kolta a drapériát és félig a közönség felé fordult vele. Nagyszerű szim­bolikus gesztus volt. A haza­szeretet valami nagyszabású, nagyon tiszta érzés – fordíthatnánk le, ha le akarnánk for­dítani a gesztust, amely minden nézőt szíven ütött.

A Bánk bán sajnálatosan csak magyar opera maradt, holott kora olasz és német hagyomá­nya­it követi, és értéke miatt nemzetközi karrierre is számot tarthatna. Úgy tudom, létezik belőle olasz fordítás. Egyszer érdemes volna megpróbálkozni egy nemzetközi turnéval. (A millenium kapcsán szóba került, hogy a Washingtoni Opera bemutatná. Marton Évával, Rost Andreá­val no és Do­mingóval nagy dobás letett volna, de sajnos nem jött létre. Persze még nincs min­den veszve, Placido biztosan szívesen megtanulná Tiborcot…)

2006-ban a Szegedi Szabadtéri Játékok kitalálta, hogy ezen túl minden nyáron eljátssza a mű­vet. Ennek jegyében rögtön csináltak is 6 előadást, fölvonultatva az összes lehetséges éne­kest, ezáltal „kiherélve” az ismétlések lehetőségét. Káel Csaba–Zsigmond Vilmos–Pál Tamás filmje nyomán Kiss B. Attilát és Marton Évát, Sólyom-Nagy Sándort láthattuk-hallhattuk kiegé­szül­ve Tokody Ilo­nával, aki igen ritkán énekelte Melindát. A sokrétűen ne­héz szólam­mal ak­kor már birkózott, de sok szép megoldást hallhattunk tőle. És akadt egy lenyűgöző, zsigeri Ti­borc: Bede-Fazekas Csa­ba. Szép, klasszikus előadás volt. Bánkként a másik szerep­osztás­ban Bándi János debütált, aki nem a Simándy-féle klasszikus, nemzeti-romantikus ha­gyo­mányt követte, szenvedélyes-ola­szos énekléssel, féktelen temperamen­tummal. Nagyon izgal­mas volt.

Ilosfalvyról sajnos élőben lemaradtam, de a szegedi Juhász Józsefet anyaszínházában és Pes­ten is láttam a címszerepben. Megbízható hőstenor alakot formált. Hasonló, durva véső­vel fa­ragott Bánk volt nagy Wagner-tenorunk, Joviczky József, akinek alakítását lemezfel­vé­tel őrzi.

Elröppent pár év Bánk nélkül, ezért aztán idén március 16-dikán az Operaházba indultam. Dél­előtt és este is Erkel műve ment, más szereposztásban, s úgy gondoltam, Bánkszemlét tar­tok. Ez annál is érdekesebbnek ígérkezett, mert az Operaházban most lényegében az ős­válto­zatot hirde­tik. Köztudott ugyanis, hogy a 30-as évek végén Nádasdy Kálmán, Oláh Gusztáv és Ré­kai Nán­dor alaposan átdolgozta a darab szövegét, jelenetbeosztását, és zené­jét. S az utána kö­vetkező jó 60 évben ezt a változatot játszották, ezt ismertük. Kezdetben Bánkot bari­tonná sül­lyesztették, többek között Palló Imre kedvéért, Tiborcból pedig bas­szust faragtak. Így azonban túlsúlyba ke­rültek a mély férfihangok, a tamáskodók szerint a darab Dörmögő Dö­mötörré vált. A tenor-ver­zió 1953-ben került ismét színre – Simándy ked­véért.

 Az ősváltozatot először Oberfank Géza dirigálta lemezre (Molnárral, Marton Évával és Ker­tesi Ingriddel), az őt ismerőknek egyáltalán nem meglepő módon, a karmester Egressy Ben­jámin szö­­ve­gébe ő is alaposan belejavított. Ez indokolt döntés, hisz a librettó nyelve erősen avítt, pro­zódi­ailag szörnyű, ráadásul tele van olyan ismétlésekkel, amelyek ma már elfogad­hatatlanok a hall­gatóság számára. Olvasva még tekinthetjük patetikusnak, de énekelve egy­szerűen nem le­het ér­teni. (Pl. a híres Bánk-ária eredetije így kezdőzött „Miként vándor, ki tévedez viharzó éjjelen / Avagy hajós a szélvésztől korbácsolt tengeren”. Halmos Jánossal a 30-as-40-es évek nagy tenorjával van a régiből egy felvétel. Nádasdy javítása: „Mint száműzött, ki vándorol a sűrű éjen át, / S vad förgetegben nem lelé vezérlő csillagát.” Aláhúztam hova esnek a zenei hangsúlyok, a régi változatban teljesen ellentétesek a magyar szöveghangsúlyokkal. De olyan képzűrök is bőven akadnak Egressynél, mint „Melinda… örök létem javát egybefogó kapocs.”) Az ősverziót Dolinszky Mik­lós kritikai kotta­kiadásának meg­jelenése után először Debrecenben adták elő Vidnyászky Attila rendezé­sében, s ezt be­mutat­ták Gyulán, Erkel szülővárosában is.

Persze ezzel az ősiség kérdésben így már ingoványos talajra kerültünk. Ma az Erkel-szak­értők a Nádasdy-féle átdolgozást lényegében hamisításnak tartják, és amellett kardos­kod­nak, hogy egyedül az ősváltozatot szabad játszani.

Nos, a mostani pesti produkció kevert termék. Ősváltozatnak mondja magát, de a Tisza-parti jelenetnek például rövidített változatát játsszák. Kihagyják az utolsó felvonásból Endre áriá­ját. A szöveg általában a régi, ám az áriát 16-án mindkét tenor a Nádasdy-féle szöveggel éne­kelte. (In­formátoraim szerint pár nappal korábban még a régivel.) Lehet egyik és másik vál­to­zat mel­lett is érvelni, de az a zutyulás a legrosszabb.

Én egyébként az átdolgozott változat mellett érvelnék. Az, hogy most az eredetit megláttam szín­padon is, csak megerősítette a véleményemet. Nádasdy szövege gyönyörű, költői és kitű­nő­en le­het énekelni. Ugyanakkor híven követi az eredeti énekelnivaló tartalmát, ahol lehe­tett meg is tartotta az eredeti szavakat. Ezzel szemben Egressyét a pocsék prozódia miatt alig le­het érte­ni, ahol meg igen, ott ma már nehéz röhögés nélkül hallgatni.

Az átdolgozók sok mindent leegyszerűsítettek, világosabbá, erőteljesebbé tettek. Legjelentő­sebb változtatásuk, hogy a Bánk és Biberach duettjét Bánk–Petúr kettőssé alakították át. Il­let­ve drá­mai értelemben bátran fogalmazhatunk úgy: alakították vissza. Katona Józsefnél a két nagy­hatalmú bán közötti párbeszéd mutatja legerőteljesebben Bánk erejét, hatalmát, hisz meghódo­lásra készteti Petúrt, majd megbocsát neki és maga mellé emeli. Ha ehelyett Bibe­rach­hal hergelik egymást, az megváltoztatja a főhős jellemét is. Az eredeti operában kivé­tele­sen drámaellenes megoldás, hogy Bánk – miután „Biberák” megmutatta neki a fele­ségét ost­romló Ottót – „Ó vég­he­tetlen, szent könyörületesség! Ó, mit látok!” szavak kísére­tében egy­szerűen elmegy – ahelyett, hogy megvédené asszonyát és kardélre hányná a csá­bítót.

Az is hatásromboló, hogy a nagy Bánk-ária szenvedélyes előjátéka után a lézengő ritter is szín­re jön Bánkkal, majd távozik: „Várj itt reám nagy úr!” Ebben a verzióban Bánk pipogyá­nak tűnik. Én mindenképpen az átírt változatra szavazok, ám ugyanakkor arra buzdítanám a szín­házakat, hogy játsszák mindkettőt – izgalmas színrevitelben, megfelelő szereposztással.

Miközben ugyanis ádáz viták dúlnak a változatok között, elsikkad a kérdés: no és milyen a színreállítás? Káel Csaba rendezése kong az ürességtől. Nincsenek benne egy eredeti gondo­la­tok, a darab értékeit nem képes hatásosan fölmutatni. Azt, hogy a rendezőnek nem voltak mű­vészi szándékai a darabbal, leginkább a díszlet mutatja. Csikós Attila mutatós árkádokat meg oszlop­sort tervezett, de ebben a keretben a fél operairodalmat el lehetne játszani. A tér szerke­zete nem akadályoz meg semmit, de nem következnek belőle mozgások, irányok, lehe­tőségek. Erkel hatá­sosan hozza színre szereplőit, és Káel rendszeresen elpuskázza a nagysze­rű lehető­sé­geket. Velich Rita inkább korabeli gazdag divatbemutatót tervezett, mint jelme­ze­ket. Min­den férfinak egyfor­ma köpenye és csizmája, hajviselete van.

A két címszereplő között az volt a fő különbség, hogy Kiss B. Attila elénekelte a szólamát, míg Bándi János csak mesélt róla. Kiss B. a hagyományos, nemes nagyurat formálta meg jó hangi formában, ízlésem szerint kicsit szenteskedve, túl sokszor, fölöslegesen hányva keresz­teket. Bán­di olaszosan szenvedélyes Bánkja ezen az estén sokszor karikatúrának tűnt. Hall­hattunk tőle szép frázisokat, de áriáinak dallamvonalát széttördelte, az volt a benyomásom, nem tud­ja átfogni a szólamot. Kettejük körül Bándi 10 évvel idősebb, most 61 esztendős. Ezen túl a kü­lönbséghez hozzájárulhatott az, hogy Kiss B. épp előző nap kapott Kossuth-díjat, Bándi vi­szont a következő évadra alig kapott szerepet. (Bándi udvariasan tartózkodó, Kiss B. szép tap­sot ka­pott a hazám, hazámért – de az ismétlés sajnos föl sem merült.) A Bánkban 4 bari­ton főszerep is van, ezek ki­osztása problémát okozhat. Petúr visszarövidített szerepében Ke­lemen Zol­tán szép tónusban zengte a Bordalt, kár, hogy a rendezés kifejezet­ten eldugta – ahelyett, hogy helyzetbe hozta vol­na. Busa Tamás is megfelelően erőteljes és békétlen lázadó volt. Alexandru Agache Bánknak egé­szen távoli, kárpáti birtokáról érkezhe­tett. Budavárba. Ma­gyar szövegejté­se jó, akcentusa ár­nya­latnyi, inkább némi egzotikumot kölcsönöz Tiborc­nak. Nagy­szabású or­gánuma megnöveli a pa­raszt formátumát. Gurbán Jánossal nemrég Győrben elfo­gadhatatlan Rigolettót láttam. Ezért meglepődtem hiteles, egészséges hangú Tiborcán. Lám, mennyit tesz, ha a szólam sokkal kön­nyebb, a figura pedig nem áll távol civil egyénisé­gétől! A király szerepé­ben két veterán lépett színre. Az egykori Petúr, Berczelly Ist­ván (75 éves) még mindig megőriz­te hangjának tömör zen­gését és erejét, valamint színpadi jelenlétét. Kováts Kolost (66 éves) jobban megtépázta az idő vasfoga. Ma­gas regiszterét visel­ték meg legkevésbé az évek és a sze­repek. A két Biberach közül Szegedi Csaba igazi baritonon szólalt meg, Haja Zsolt esetében elbizonytalanodik az ember. Nyári Zoltán egymaga adta Ottót. A szólam erede­ti változata igen magas, Rossini-tenor kellene hozzá. Nos, Nyári dere­kasan helytállt, bár a legmagasabb hango­kon épp csak átszaladt.

Németh Juditnak papírforma szerint jó szerepe lehetne Gertrúd, hisz a szólam közel áll azok­hoz a Wagner-hősnőkhöz, amelyekben legnagyobb sikereit aratta. A tényleges forma sajnos sokkal rosszabb: a figura tántorog, az éneklés tétova, lötyög rajta korona. Wiede­mann Ber­na­dett vi­szont erőteljesen, magabiztosan énekli a királynét, középregisztere fel­hang­dús, mély hangjai át­ütők, a magasság diadalmas, egészen a kettős háromvonalas Cé-jéig. A legteljesebb élményt Ko­lo­nits Klárától kaptuk, aki ugyancsak egymaga énekelt dél­előtt és este. Ez már ma­gában is óriási fegyvertény, hisz Melinda a szopránok egyik legnehe­zebb szerepe: drámai is, lírai is, tele van ko­lo­ratúrával, magas hanggal. Mondjuk, ha valaki a Kolonitscsal hallja, nem sokat érzékel ezekből a buktatókból, mert az énekesnő könnyedén teszi túl magát rajtuk. Telt, és érzelemmel telt han­gon énekel, s a seregnyi szólista közül neki van a legjobb, legbiz­to­sabb, fölényes ének­technikája. Délelőtt sem kímélte a hangját különö­sebben, de este külö­nö­sen in­tenzív átéléssel énekelt. Ko­lo­nits kitűnő korszakát éli. A kritika és a közönség rendre rácsodál­kozik teljesítmé­nyére. Nem ju­tott valakinek az eszébe, hogy néhány darabot kifeje­zetten az ő számára vegyenek elő? Minden meglepetés nélkül.

Kesselyák Gergely dirigált, erőteljesen, magabiztosan.

Nagy nemzeti operánk méltó előadásához rendelkezésre állnak a megfelelő vokális és zenei erők. A színpadi erőket viszont sokkal gondosabban és kreatívabban kellene alkalmazni. Min­denkinek ez az érdeke. Leginkább a darabnak, a nemzetnek és a szabadság eszmé­nyének.

Márok Tamás

[nggallery id=327]

Fotó: Nagy Attila