tiszatáj | 2016. március 21.

Bánk bán: „Mit térdepelsz? Nincs itt az Isten.”

PÁTOSZ ÉS IKON HELYETT AZ EMBER
Katona József 1819-ben befejezett, majdnem 200 éves Bánk bánjából Zalán Tibor költői műfordításának, szellemiségének, dramaturgiai csiszolásának köszönhetően nagyszerű dráma született. A Békéscsabai Jókai Színház izgalmas, gondolatébresztő előadásában Szabó K. István rendező a történelmi ikon és a mára kifáradt pátosz helyett a töprengő, lelkiző embert állította középpontba, megformálását Demeter Andrásra bízta […]

PÁTOSZ ÉS IKON HELYETT AZ EMBER

Katona József 1819-ben befejezett, majdnem 200 éves Bánk bánjából Zalán Tibor költői műfordításának, szellemiségének, dramaturgiai csiszolásának köszönhetően nagyszerű dráma született. A Békéscsabai Jókai Színház izgalmas, gondolatébresztő előadásában Szabó K. István rendező a történelmi ikon és a mára kifáradt pátosz helyett a töprengő, lelkiző embert állította középpontba, megformálását Demeter Andrásra bízta.

Nem attól nemzeti egy dráma, hogy vészkorszakban, történelmi sorsforduló idején íródik vagy mutatják be, sokkal inkább attól, hogy örökérvényű igazságaival, maradandó értékeivel, hiteles karaktereivel bármely korszak közönségét képes megszólítani. A klasszikusok, a remekművek ilyenek – nemzetiek, európaiak, világszínvonalúak, egyetemesek –, amelyeket éppen az említett erényeik miatt nem is kell aktualizálni, mert minden ilyen beavatkozás fölösleges és méltatlan lenne az eredeti szándékhoz, üzenethez. Időnként gondosan leporolni, újra fordítani, akár magyarról magyarra, korszerűsíteni, „átvezetni”, ahogyan Zalán Tibor Katona József Bánk bánját, hogy a szöveg nyomtatásban és a színpadon egyaránt élvezetes legyen a jelenkor számára, az viszont nagyon hasznos befektetés.

Goethe Shakespeare-ről mondta, hogy „színdarabjai egytől egyig ama titkos pont körül forognak (melyet még egyetlen filozófus sem látott meg, s nem definiált), hol énünk sajátlagossága, akaratunk feltételezett szabadsága összeütközik a nagy egész törvényszerű menetével”. Mondhatta volna a német klasszikus akár Katona drámájáról is, amelyben számos ilyen titokzatos, fix pont található: nemzeti érdek és idegen hatalom, hűség (a hazához, a hitveshez) és hódítás, csábítás ütközése, ármány és szerelem, tisztesség és cselszövés, nyomor és pazarlás, megbecsüléssel szemben megaláztatás. Az idegen királyné intézkedik, átépíti a palotát, mulatságot rendez, kidobat mindent, ami régi és magyar. Mindezt okkal zokon veszik a nagyurak, nem csak a magyarok, a hatalom féktelen dorbézolását látják, az ország kifosztásától, a nemzeti vagyon széthordásától félnek, hagyományaik lábbal tiprásáról, megaláztatásról beszélnek. Tiborc panaszából a nép szenvedése csendül ki, mindezt fokozza az udvari ármánykodás, hogy Ottó szemet vetett Bánk feleségére, Melindára.

Ha a történet kortalan, márpedig az írói és rendezői szándék szerint az, akkor a helyszín és a szereplők is cserélhetők, helyettesíthetők. Hogy ki beszél itt áthallásról, párhuzamokról, utalásokról a mai viszonyokra?! Mindenki! Ha csak nem vak és süket, mint Bánk bán a dráma elején. Csöppet sem erőltetett a hasonlat a színpadi történet és a mai események között, hiszen emberi gyarlóság és társadalmi igazságtalanság mindig is volt, a nemzeti értékek, érdekek és a közös Európa céljainak összehangolása aktuálisabb, nehezebb kihívás, mint valaha. Eddig „csak” a globalizáció, az általános értékvesztés fenyegette az emberiséget, ma már a megfékezhetetlennek látszó erőszak, terrorizmus és a népvándorlás, a migráció is. Ilyen világméretű problémák megoldásához különösen nagy szükség lenne a felelősségteljes, egyensúlyt, megállapodást kereső, béketeremtő személyiségekre, közösségekért, nemzetekért kiálló, igazi nagy formátumú államférfiakra. Mivel azzal kezdtem, hogy mitől és mitől nem nemzeti egy dráma, idekívánkozik, hogy a színház sem attól nemzeti, hogy rámutatnak, ráfogják, kinevezik, hanem éppen attól, hogy nem marad vak és süket, vagyis érzéketlen a világ dolgaira, hanem olyan bemutatókat tart, amelyek nehéz időkben is az emberiség legnemesebb erkölcsi és kulturális értékeit tartják ébren.

No de „a hazát, avagy Önnön becsülését menti-e Bánk?” A kérdés jogos, mert az udvartól való távolléte és tájékozatlansága miatt a német (Biberach) nyitja csak fel a szemét. Amíg Melinda nem keveredik gyanúba, csitítani próbálta a lázadó nagyurakat, a panaszkodó Tiborcot, de amint folt kerül hitvese és saját becsületére, rádöbben helyzetére, országa, nemzete meggyalázására, s ezzel saját feladatára, küldetésére is. Sajnos azonban – a közeli érintettség vagy egyszerűen az emberi gyarlóság, gyengeség miatt – elveivel ellentétesen cselekszik, indulat, düh lesz úrrá rajta, leszúrja a királynőt, ez a személyes tragédiája, bukása.

A főszerepben Demeter András a magyar színpadokon megszokott, erőteljes Bánk bán helyett – akitől népe a megváltást várja –, egy töprengő, lelkiző férfit, összetört férjet, (túl) halk szavú embert formál. A nézőtérről felöltőben jön a színpadra, kortalan figura, polgár. A sors nyilván nagyobb keresztet rakott vállára, mint amit elbírhat. Netán korán küldte, ahogyan lelki rokonát, Hamletet? Komoly, megfontolt, következetes gondolkodót kelt életre Demeter András. A király iránti hűség, a törvényesség tisztelete vezérli, nemes elveket vall, még hangulatváltozásai is elfogadhatók, de játéka határozatlan, nem elég meggyőző. Kovács Edit Gertrudis királyné nagyon bonyolult szerepében emlékezetes alakítást nyújt: saját hazáját imádja, ilyen szempontból Bánk bán méltó ellenfele. Büszke, előkelő, hatalmaskodó, ambiciózus, a feltétlen engedelmesség híve, konfliktushelyzetben kegyetlen, gúnyolódó, a megalázottakkal szívtelen. Földesi Ágnes Melinda, a büszke, öntudatos és szerető feleség, anya alakját hitelesen kelti életre, rajongó és esendő. A csábító célpontja, ártatlannak, bűntelennek mondja magát, mégis áldozat, aki Ophelia sorsára jut. A fiatal színésznő játékában nagy ívet formál hatásosan, alakítása lírai, megrázó. (Sem a szövegből, sem az előadásból nem egyértelmű, hogy Ottó elérte-e a célját, de a tragédia szempontjából nem is érdekes; már a gyanú önmagában gyalázat, becsületsértés, ami megtorlás után kiált.) A Jászai-díjas Bartus Gyula talán a legszenvedélyesebb nagyúr, Petur bán figurájában nem a hőbörgő magyarkodást, hanem az őszinte embert, az igazi hazaszeretetet, a bölcs világlátást helyezi előtérbe, ami elismerésre méltó, játéka kiemelkedő. Mikhál bánként Mészáros Mihály a testvéri és a hazaszeretet, a hűség szép példáját adja hitelesen. Aláhúzza mindezt, hogy nem is magyar származású, akárcsak Simon (Katkó Ferenc markáns alakítása), mindketten Melinda bátyjai. Erős csapat, összehangolt játék, dicséret illeti a három nagyurat. Biberach, a számító, gonosz összeesküvő figuráját Tege Antal formálja határozottan, meggyőzően, feltűnő szakmai fölénnyel. Ottó, meráni herceg szerepét Czitor Attila játssza kiválóan. A „becstelen bíboros”, akinek múltjához gyilkosság tapad, Melinda kegyeiért harcol, a dráma kulcsfigurája. A taszító csúszó-mászó alakot a színművész bravúros mozgással is domborítja. Ottó és Biberach minden kettőse az előadás motorja, kimagasló jelenete. Jancsik Ferenc már bejövetelével légkört teremt, Tiborca megrázó, emlékezetes alakítás, a megzenésített monológ remek ötlet, kiemelkedő része a produkciónak. Nagyon lírai, szívszorító figurát formál Liszi Melinda a csalódott szerelmesből, thüringiai Izidórából. II. Endre magyar király szerepében Presits Tamás átélt, meggyőző alakítást nyújt. A Békétlenkedők (Vadász Gábor, Gulyás Attila, Szabó Lajos) kellő humorral fűszerezik a jeleneteket.

Az árva gyerekek kórusa hatásos nyitány, majd a finálé velük szép keretet ad a történetnek, és elgondolkodtató mementó! Verebes Ernő a kortalan előadáshoz kortalan, egyszerre régies hangzású és modern zenét szerzett. Három vonós stilizált népzenét játszik, Tiborc panaszához a Békétlenek kannán, gongon ütőznek.

Az 1213-as történet eklektikus díszletben játszódik. Mira János olyan teret tervezett, amelyben a romok történelmi korokat idéznek, az építkezés, az állványok az örök változást jelölik. Fenn már kész a palota reneszánsz homlokzata, lenn még az átalakítás, a munkálatok nyomai: kidobott bútorok, portrék, zászlók. A színpad elején zongoraféle, hangjára nem emlékszem. De benne víz – meglepő kellék –, amelyben Melinda és Bánk önmagát látja, mondjuk, a tükör. Olykor a vízcsobogás kap szerepet a hatásos csendek mellett…

Nem hagyományos történelmi drámát látunk, és már régen leszoktattak bennünket arról, hogy korabeli jelmezeket várjunk. Rátkai Erzsébet az „expresszív eklektika” jegyében a karaktereket öltözteti: az uralkodókat feketébe, a magyar urakat szőrmébe, Melindát először előkelőnek, majd áldozatként fehérbe, Izidórát vörösbe, aztán szürkébe, Ottót lilás öltönybe, nagy kereszttel, Bánk bánt az elején felöltőbe, kalapba, mint egy polgárt a mából.

Szabó K. István Bánk bánban elsősorban az embert mutatja fel, rendezése a személyes felelősségről, a közösség, a nemzet iránti elkötelezettségről, hűségről és becsületről gondolkodtatja el a nézőt, tükröt tart a hatalmaskodóknak és a cselszövőknek (reméljük). De ennél talán még messzebbre is megy, komoly figyelmeztető, mementó. Azt üzeni: ha az embert, egy közösséget abban a hitében, meggyőződésében alázzák meg, ami számára szent (Isten, haza, becsület, szerelem), akkor azért előbb-utóbb elégtételt vesz. Fellázad és harcol az igazáért, az önbecsülésért, vagy legalább megpróbálja, akkor is, ha elbukik. Ha a személyes csalódás társadalmi igazságtalansággal társul, a darab történelmünknek is tükröt tart, és az elégtétel már nem csak magánügy. Drámában még a gyermekkórus sem oldozhat fel az előadás végén a jövő iránti aggodalomtól. De nem maradnak árvák, ugye?!

Niedzielsky Katalin

[nggallery id=672]

Fotó: A-Team/Ignácz Bence