Tiszatájonline | 2022. szeptember 3.

Bájitalmérés a koronás fák alatt

A SZINKÓPÉ FESZTIVÁL MÁSODIK NAPJÁRÓL

SZUTORISZ SZABOLCS BESZÁMOLÓJA
A SZINkópé Fesztivál eseménydús első napja után, melyről Bálint Zsófia kolléga írta meg nemrég az élményeit, vasárnap reggelre a füllesztő szavannákon találhatták magukat azok a családok, akik az Erzsébet Ligetben indították a napjukat, és persze jómagam is, aki apa titulus híján, fesztiválfirkász-bolygó hollandiként keveredtem a Tiszavirág színpad elé tíz óra tájban, egy mázsányi, fűben hullámzó gyerek közé…

Fotó: Kövér Béla Bábszínház / Zsiros Aliz

Hogy mit is rejt magában az első mondat? Rögtön részletezem. Egy: a szegedi bábfesztivál, aka. SZINkópé Fesztivál az Erzsébet Liget híd felőli oldalán tenyerelt le magának egy böhöm területet, amire egyébként szüksége is volt, mert – ahogy a helyszíni fotókból is kiderül – megtöltötte azokat programokkal, de istenesen. Kettő: akik a Ligetben indították a napjukat, azok biztos, hogy nem futni jöttek, mert a kordonugrás az kizárt dolog. Három: valójában egyáltalán nem volt forróság, az afrikai hangulatot ugyanis az első bábelőadás teremtette meg.

Fotó: Kövér Béla Bábszínház / Zsiros Aliz

Danny Bain, a sámánjelmezes Jack Sparrow már önmagában is különleges figurának mutatkozott, nemhogy még a „mese zenészeként”, hiszen Kodzsugukila, a boszorkány című történetét afrikai hangszerek (balofon, dundun dob stb.) és egy végtelenül barátságos amerikai akcentus kíséretében adta elő, olyan dallamvilággal, amely kapásból az Oroszlánykirály betétdalait juttatta eszembe. Jóllehet, Kodzsugukila, a boszorkányszellem – „akinek gyereksírás az altatódala”, és aki már a történet elején azt a rigmus ismételgette a vörös-sárga bábelemekkel gesztikuláló Danny révén, hogy „van egy napom, van egy holdam, mind a kettőt elraboltam” –, valamint az előadás többi, jóságosabb szereplője és a sztori tartalma semennyire sem hasonlított a klasszikus Disney mesére, a csörgőkkel, sípokkal és ütősökkel megpakolt dalok így is komoly dallamtapadáshoz vezettek.

Ez az átváltozásokkal és bájitalfőzéssel teli, hangszerbábokkal eljátszott és élőzenével felturbózott afrikai mese tehát igazi tízórai csemege volt, nemcsak a kicsiknek, de a szülőknek is, akik erős tapsolást követően, mint jámbor alföldi juhászok, Danny Bain dalait fütyörészve terelgették tovább a lelkes gyerekcsordát.

Én is odébb álltam, ám nem vitorláztam túl messzire, a századelő játékait bemutató Molyoldában kötöttem ki, ahol ripsz-ropsz megismerkedtem Bartha Katával, a 2007 óta létező bolt, bábszínház és gyűjtemény vezetőjével. A Molyolda mesebeli kertjében fakockák, kirakók mellett elsétálva az optikai játékok és a mozgófilmet megelőző találmányok részlegén csapott le rám Kata, aki egyből mesélni kezdett, elsőként az 1829-ben megvalósított phenakisztoszkópról, amelynek működési alapelvét már az ókori görögök is megemlítették, majd sorban a helyszínen is látható, forgatható többi szerkezetről: az 1833-as zoetrópról és az 1877-ben született praxinoszkópról.

Fotó: Kövér Béla Bábszínház / Szabó Luca

A praxinoszkóp egy gyűrűből áll, amely körül a mozgás fázisait mutató rajzok vannak elhelyezve. Egy tizenkétélű, tükröző felületű prizma úgy van elhelyezve, hogy annak tengelye egybeessék a képeket tartalmazó gyűrű tengelyével, a prizma mérete pedig akkora, hogy a tükrök a gyűrű sugarának a felében legyenek. Ekkor a virtuális kép a gyűrű közepében látszik” – olvashattam volna a kifüggesztett leírásban, amelyet végül csak lefotóztam, mert akkor és ott Kata részletesen elmesélt mindent. Már a Lumière fivéreknél jártunk és épp azt találgattuk, valóban kirohanhattak-e az emberek a párizsi Grand Caféból a látszólag feléjük közelítő vonat miatt, amikor újabb érdeklődők érkeztek. Nem bántam, de feljegyeztem magamnak, szimpatikus kezdeményezés, annál is inkább, hiszen mint értesültem róla, az eredeti szerkezetekre nagyon vigyáznak – a kitelepülésekre is csak reprodukciókat visznek. „Ki tudja, talán egy napon kiállítás is nyílhat belőlük” – fejezte be Kata, és már fordult is a következő látogatóhoz.

Térültem-fordultam én is, olykor talán tanácstalanul is a bőség zavarában: minden játéknál gyereksorok kígyóztak, ráadásul annál a szépen megfestett, vitorláshajós ügyességi játékasztalnál is folyton állt valaki, amivel reggel óta szemeztem. Szó, ami szó, I was all over the place.

A Mikropódium STOP című etűdsorozatában szereplő miniatűr bábok mozgását például, ugyanebben a zavarodottságban, egyértelműen túl messziről próbáltam kivenni, de így is lenyűgözött az a technikai bravúr, amivel a különböző mozgásformák élethű lekövetésén dolgozik a bábos, hol egy harmonikásfiút, hol egy balerinát táncoltatva, előbb az apró díszletek között, végül a nézőközönségből a színpad elé sereglő gyerekek tenyerén.

Fotó: Kövér Béla Bábszínház / Zsiros Aliz

Később a Tintaló cirkuszi sátrát méregettem sandítva, ebbe, ugyan, hányan férnek bele. Aztán persze leesett, hogy „a világ legkisebb cirkuszába, ám a világ legnagyobb produkciójára” kizárólag a pöttömök bejáratosak, akiket még a jegyszedés megkezdése előtt biztosított is a bajszos cirkuszigazgató, hogy nincsennek odabent olyan fenevadak, mint mondjuuuk… nyuszi… vaaagy… süni… esetleeeeg… mókus, és akiknek jókedvét a sátor oldalában kialakított kémlelőlyukakon keresztül bármelyik szülő ellenőrizhette a produkció közben is.

A tévelygéseim szerencsére a nap második felében végre véget értek. Danny Bain és Ágoston Béla mesekoncertjén egy ismerőstől megtudtam, hogy Danny egy amerikai jazz tanszék dob szakán végzett mielőtt Ghánába utazott volna, ahonnan aztán különleges hangszereivel érkezett az országba. Röviden. Bájitalkeverős dalát természetesen ezúttal is örök kedvencként mentette el a fejemben működő lejátszási lista.

A Takács Dániel által színpadra állított Vitéz László vásári bábelőadáson szétröhögtem magam azon, ahogy a gyerekek szétröhögik maguk azon, ahogy a pajtikák felkiáltással mindenki figyelmét egy pillanat alatt lebilincselő Vitéz László-báb virágnyelvű káromkodások és szellemes szófacsarmányok kíséretében egy óra alatt végigütlegeli az összes mellékszereplőt.

Fotó: Kövér Béla Bábszínház / Zsiros Aliz

A fesztivál Gryllus Vilmos gyerekkoncertjével zárult, amelyre, micsoda meglepetés, hömpölygött a tömeg. A Tiszavirág színpad előtti füves medence megtelt családokkal, feszült figyelemmel, majd zeneszóval, és minden így is maradt, míg le nem hunyta szemét a nap.

Szutorisz Szabolcs