Az esperes szerelme

A NOTRE DAME-I TORONYŐR A DÓM TÉREN

Aki viszolyog a klasszikus operától, legtöbbször arra hivatkozik: nevetségesnek és elfogadhatatlannak tartja, hogy kövér, öregecskedő, csúnya emberek énekelnek minden szerepet a 14 éves lánytól kezdve fölfelé. A musicallel épp ellentétes a helyzet. Ebben az az elviselhetetlen, hogy minden szereplő karcsú, fiatal és szép.

A Szegedi Szabadtéri Játékok és a Budapesti Operettszínház új produkciója mintapéldája lehetne ennek a paradoxonnak. Victor Hugo A Notre Dame-i toronyőrének címszereplője egy elborzasztóan csúnya, púpos pasas, akinek egyik szemét szemölcs takarja és szinte teljesen süket. No, hát ki másra osztanák ezt a szerepet, mint a műfaj ifjú fölfedezettjére, az angyalarcú, szívtipró külsejű Veréb Tamásra?

A történet éléből azzal is gyalulnak, hogy főhősünk vagány kék zakóban és nyakkendőben jelenik meg a színen, mint holmi előkelő turista, utána meg valami olyant énekel, hogy ő volna a katedrális lelke. A púpot és arcára a szemölcsöt jelentő maszkot a szemünk előtt öli föl, mint holmi játékos kelléket. Quasimodót ezért sem látjuk soha komolyan visszataszító külsejűnek és nyomoréknak. Egyik jelenetben süketnek mutatkozik, a másikban elég jól hall. Kétszer is dicsekszik szóban, hogy nagyon erős. Színházról lévén szó, mennyivel hatásosabb volna, ha párszor megmutatná ezt? Amúgy ebbe a fölfogásba a széparcú Veréb Tamás beleillik. A fiú gyerekességét, naivitását, ugyanakkor jó indulatát nagy erővel jeleníti meg. Szeretetre méltó fickó, megérdemli, hogy a szépséges cigánylány párszor homlokon csókolja. Gubík Petra valóban veszélyes nőtípust állít elénk: éleseszű, temperamentumos, ugyanakkor melegszívű. (Bár dolgosnak és deréknek azért nem mondanám…) Könnyedén, hajlékonyan táncol, könnyű szandáljával a mi szívünkbe is beletapos kissé. Veréb a létrákon, korlátokon akrobatikusan mozog, és hangja is könnyedén szaladgál szólamának szélsőségeiben is.

Két jó főszereplőnk van.

Hogy mi maradt ki mégis, arra Szomor György hívja föl figyelmünket. A ridegen vallásos, és esendő Frollo esperes szerepében erős emberi drámát, teljes sorsot tár elénk. Szomor hosszú, szikár arca, kopaszodó feje első pillantásra erős hatást kelt. Az elején esendő papot formál, aki vonakodva fogadja csak el haldokló testvérének kérését, hogy nevelje föl szörnyszülött csecsemőjét. Később gondos, bár vaskalapos pótapaként mutatkozik meg. Először megsajnáljuk, amikor egy nő sugárzó lénye rést üt hitbéli páncélján. Ahogy azonban gonosszá válik, megundorodunk tőle. Szomornak ráadásul szép bariton színű hangja van, ami jól illik a figura ellentmondásosságához, sok színnel erős kifejezéssel énekel. Szívbemarkolóan vezeti végig ahogy egy ember kifordul önmagából, nyugtalanítóan figyelmeztet bennünket, milyen iszonyú veszélyekkel jár az ember eredendő vágyainak elnyomása, és az, ha hagyjuk, hogy apróbb gyarlóságaink eluralkodjanak rajtunk. Ő az egyetlen, aki teljes emberi sorsot mutat be. Erős gesztusokkal dolgozik, de soha nem a hatást vadássza. Megrázó alakítás egy olyan művésztől, akinek neve eddig nem szerepelt a sztársorban.

Amúgy az egész csapat profin teljesít. Szerényi László átható hangon adja Phoebus kapitányt, Homonnay Zsolt lendületes cigánykirály. A szerzők ügyes leleménye a három megelevenedő vízköpő szobor, akikkel Quasimodo őszintén el tud beszélgetni. Vágó Zsuzsi, Ottlik Ádám és Szerémy Dániel odaadással adják furcsa szerepüket.

Mióta Szegeden a színpadot előbbre kellett hozni fölötte pedig fényes acél rudakon sorakoznak a reflektorok, a Dómot nehéz az előadás bensőséges közegébe vonni. Khell Csörsz megható leleménnyel úgy építette föl jobb s bal oldalra két torony alapját, hogy kis képzelőerővel láthatjuk úgy: a Fogadalmi templom ezek folytatása. Középen forgószínpadon a párizsi katedrális bejárata kívülről s belül. Színi építménye még különféle veszélyes tüzelésre is biztonságot ad. Horváth Kata jelmezei is megjárják, Duda Éva táncosain mindig van ami lebegjen, pörögjön. Kero ezúttal mérsékelten kerósan állította színre a darabot. A színpad dinamikusan, de soha nem tűnik túlmozgatottnak. A Notre Dame egyik tornya lenyűgözően mutat: a musical első felvonása dramaturgiailag, zeneileg kitűnő: a történet hatásosan, világosan bomlik. Kerényi Miklós Gábor úgy rakja föl, hogy az erős rendezői kéz szinte észrevétlenül működik. A figurák élnek, az akciók természetesek. A számokat gyakran nem látványos tablóval vagy attraktív beállítással, hanem hirtelen sötéttel zárja le, amire mindig bejön a taps. A muzsika plasztikusan közvetíti a színpadi és a lelki folyamatokat. A másik torony azonban rogyadozik. A második felvonás tele van csacska, valószínűtlen fordulatokkal. Nyomban a rendezés is romlik: ahogy Quasimodo kimenti Esmeraldát a máglyáról az egyáltalán nem bravúros, inkább valószínűtlen. (Pedig 5 perce mondta, hogy milyen nagyon erős!) Az előadás alapja a musicalből készült Walt Disney-film, s ez a műfaj tiltja a valódi tragédiát. Kárhozat és halál csak kettős csomagolásban, erősen hatástalanítva kerül a szemünk elé.

Az eleje többet ígért. De amit kapunk a végén, azt sem érezzük kevésnek. Az esperes váratlan, pusztító szerelme nagy erővel figyelmeztet bennünket életünk halálos veszélyeire.

Márok Tamás

Fotó: Dusha Béla