tiszatáj | 2019. december 17.

Az emberi létezés hibrid alteregói

HODWORKS: DÉLIBÁB
Hód Adrienn 2007-ben alapított társulatával, a Hodworksszel dekonstruálják a test, a mozgás, a tér és a zene kereteit, és meglepő módokon építik újjá. A társulat keménymagját szabadúszó táncosok adják, akik változó konstellációkban már évek óta dolgoznak együtt. Előadásaikat három alkalommal válogatták be az európai tánchálózat Aerowaves programjába, Magyarországon pedig többszörös nyertese a Lábán Rudolf- és Imre Zoltán-díjnak… – SIRBIK ATTILA KRITIKÁJA

HODWORKS: DÉLIBÁB

Hód Adrienn 2007-ben alapított társulatával, a Hodworksszel dekonstruálják a test, a mozgás, a tér és a zene kereteit, és meglepő módokon építik újjá. A társulat keménymagját szabadúszó táncosok adják, akik változó konstellációkban már évek óta dolgoznak együtt. Előadásaikat három alkalommal válogatták be az európai tánchálózat Aerowaves programjába, Magyarországon pedig többszörös nyertese a Lábán Rudolf- és Imre Zoltán-díjnak.  Hód Adrienn a színházat olyan biztonságos térként képzeli el, ahol a felvetett témák és a róluk szóló párbeszéd teljes mélységükben tárhatóak fel és tehetők művészileg láthatóvá.

A Délibáb gondolatébresztő a magunkról megfogalmazott és a kívülről ránk szabott kulturális és politikai valóságok küzdőterén. A kortárstánc megsemmisítése és pusztulása, a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság állapota, hitvesztés, kudarc, a mozdulat halála. Mindennapi érzéseik és elképzeléseik megkérdőjelezése. Ebben a fiktív(?) térben csikarnak ki végletes helyzeteket magukból és egymásból a nehézkedéssel küzdő előadók. Vagy éppen Bartók Béla Gyermekeknek opusza határozza meg az eseményeket. Az ismert dallamvilág személyes és közös kultúránk része, gyerekkorban beégett emlékeket, hangulatokat hív elő, a világ megismerésének érzetét. A kultúra és a művészet hierarchikus viszonyai, a hatalmi erők által generált értékeknek való erkölcsi megfelelés szemben áll a gyermeki ártatlanság, tudatlanság emlékeivel. Ebben az erőtérben az ÉN konfliktusba kerül és erős érzelmi helyzet generálódik. „Ordas” eszméket és a kortárs művészetekre negatív kritikaként érkező jelzőket zászlójukra tűzve rohannak ki újra a rétre.

Hód Adrienn számára fontos az irónia nevetése. A Délibáb láttán sokszor az az érzésünk támad(hat), hogy önmagunk elől sincs menekülés, illetve csak menekülés van, az marad, ha nem békélünk meg önmagunkkal. Ebben a paradoxnak tűnő léthelyzetben a halál sem megváltás, egészen pontosan a mozdulat haláláról van szó, hiszen az előadás terében megjelenő, az emberi létezés hibrid alteregói, a kis halálok után is tovább szenvednek, tovább menekülnek az alakok, de már nincs hova, ebben a folyamatosan kibontakozó szakralitásban tocsogó, ironikus-hidegvérű brutalitásban. Sivárnak tűnik a létezés, amelyben az egyetlen rés csupán az irónia, az ironikus, hangtalan nevetés. Hód elmondása szerint hosszú úton jutottak el oda, hogy az első részben felvállalják a tehetetlenséget, a kiszolgáltatottságot, a reményvesztettséget, drámaian, abszurditással, tele iróniával és humorral.

A Délibáb c. előadás első nagy egységében egyfajta állati, lényszerű identifikálódás szemtanúi lehetünk, aminek megjelenítői maguk az egymástól teljes mértékben elkülönített táncosok. Ez a következetes elkülönülés hárítja el a  figuratív, illusztratív, narratív jelleget, aminek következtében megvalósulhat az a szakrális hibrid tér, ahol minden önmagában létezik és semmi és senki sem vesz tudomást egymásról. Így nem kölcsönhatásokról kell gondolkodnunk, hanem a szubjektum transzformációit, átlényegüléseit követhetjük nyomon. Ugyanakkor arra a következtetésre világít rá egyértelműen, a kortárstánc határpontjait feszegetve, a testi tűréshatárt a végtelenségig feszítve, hogy végérvényesen és elodázhatatlanul önmagunkba vagyunk zárva, az összes frusztrációnkkal, dühünkkel, vágyunkkal, szándékunkkal, álmunkkal, szabadságunkkal, rabságunkkal, szokásunkkal, beidegződésünkkel, emlékünkkel, ellenállásunkkal,… és állati ösztönünkkel együtt. És a Délibáb nem azt mondja, hogy: „irgalom az állatoknak”, hanem inkább azt, hogy minden szenvedő ember hús. A hús az ember és az állat közös zónája, kettejük megkülönböztethetetlen zónája, a hús az a „tény”, maga az az állapot, amelyben azonosulni tudunk rettegésünk és együttérzéseink tárgyaival. A táncosok – önkívületi állapotának fenntarthatatlansága – alakjának elállatiasodása Karl Philipp Moritz, az első pszichologizáló német író regényét juttatja eszünkbe. Moritz leír egy „furcsa érzésekkel teli” embert: aki végtelenül magányosnak és jelentéktelennek érzi magát, majdnem semminek; retteg a megkínzástól, amikor tanúja lesz négy ember kivégzésének, lemészárolásának és széttrancsírozásának; az emberek darabjai a kerékre voltak dobálva vagy a korlátra; az a bizonyosság tölti el, hogy mi is személyesen érintve vagyunk, hogy mindannyian szétdobált húscafatok vagyunk, és hogy a néző „két lábon járó hústömegként” maga is eleve része az előadásnak; az ebből eredő eleven képzet, hogy az állatok is emberből vannak, és hogy mi magunk gyilkosok és csordanépség vagyunk, majd pedig a meghaló állat iránti csodálat: „egy tehén, a fej, a szemek, a pofa, az orrlyukak… és néha annyira belefeledkezett az állat fennkölt szemlélésébe, hogy azt hitte, egy pillanatra egy ilyen lény létezésmódjába tud kerülni…   röviden már gyermekkora óta sokat foglalkoztatta az a gondolat, hogy az emberek között ő egy kutya vagy valamilyen más állat.” Nem az ember és az állat összebéküléséről van szó, nem is valami   hasonlóságról, hanem egy mély azonosságról, egy szétválaszthatatlan zónáról, amely sokkal mélyebben húzódik mindenféle érzelmi azonosulásnál. Az alakulás valósága ez. Valami ilyesmi történik a Délibáb alakjaival is. De ők már nem szemlélők, hanem az érzések és gondolatok megjelenítői, vagy méginkább megtestesítői, vonagló húsdarabok, akik nem tudva meg- vagy kiszabadulni önmagukból az előadás egy-egy pontján, hisztérikus görcsök egész sorozatát produkálják, hánynak, ürítenek, bekakálnak, hogy a test egy szervén keresztül próbáljanak megszabadulni önmaguktól. Ugyanakkor az alakok az előadás végéig, az eddig tárgyalt kétharmadban és az előadás utolsó egyharmadában is a társadalom széles perspektíváján megjelenő összefüggésekre, illetve a művészeti ág, a kortárstánc önképére, történetére, reflexióira utalnak. A koreográfia sok esetben tárja fel a hisztéria jeleit a tehetetlenség és kiszolgáltatottság köreit egyre csak tágítva. Ott vannak a görcsbe rándulás és a lebénulás, a túlérzékenység vagy érzéketlenség, amelyek egyszerre vagy váltakozva vannak jelen, rögzítettek vagy vándorolnak az ideghullámok útját követve, azokat a zónákat, amelyekbe az ideghullám belép, majd elhagyja. Azonkívül a kapkodás és hadarás jelensége, illetve ennek ellentéte, a késleltetettség, a tétovázás, melyek a gyorsuló és lassuló hullámzás periódusosan ismétlődő állapotváltozásait követik.

És aztán következik az előadás utolsó harmada, a finálé, ami felold és megnevettet, természetesen ez is úgy, hogy nem válik üressé az a nevetés, a melankólia nevetése ez, amiben keverednek emlékek, a gyerekkorra jellemző önfeledt játékosság, a hagyománynak való ellenállás, fifikás dekonstrukció. A fináléban az epizodikus szerkesztés lehetőséget ad arra, hogy a kortárstánc-„narráció” állandóan tudatosítsa az elmondhatóság határait is, mindazt, ami az alakok számára földolgozhatatlan és racionalizálhatatlan, mindazt, ami a káosz foglya marad. Ezzel együtt a Délibáb talán azt is kutatja, miként lehetséges, (lehetséges-e) számunkra, hogy valami módon megőrizzük személyes integritásunkat, autonómiánkat, képesek vagyunk-e rá, hogy elfogadjuk minden otthonosságot nélkülöző körülményeinket, hogy szabad emberként élhessünk egy kivérző térben.

Sirbik Attila

Fotó: Molnár Edvárd

Hodworks (Budapest): DÉLIBÁB

Koreográfus: Hód Adrienn

Előadók és alkotótársak: Marcio Kerber Canabarro, Jenna Jalonen, Molnár Csaba, Horváth Máté, Egyed Bea, Vakulya Zoltán

Zene: Gryllus Ábris, Bartók Béla: Gyermekeknek

Fény: Mervel Miklós

Jelmez, kellék: Vass Csenge

Dramaturg: Szabó-Székely Ármin

Nemzetközi kapcsolatok: Ujvári-Pintér György