Átöröklődtek a reflexek

A HATVANAS ÉVEKBEN JÁTSZÓDIK KELEMEN KRISTÓF DARABJA, A MEGFIGYELŐK

A THEALTER programjában szombat este láthatja a közönség Szegeden, a kisszínházban a Megfigyelőket, amit három kategóriában is jelöltek a Színikritikusok Díjára. A Kortárs Magyar Dráma-díjjal elismert darab a hatvanas évek Magyarországán játszódik: egy magyar származású angol férfiről, aki vendéghallgatóként filmrendezést tanul a színművészetin, azt feltételezi az állambiztonság, hogy az angol hírszerzésnek dolgozik. A színdarabot szerzőként is jegyző rendezővel, Kelemen Kristóffal beszélgettünk.

– Hogyan talált erre a témára? 

– A Színház- és Filmművészeti Egyetem Doktori Iskolájában kezdtem el kutatni a Színművészeti államszocialista korszakbeli történetét – az intézménytől függetlenül is érdekel ez az időszak: 1990-ben születtem, nem éltem akkor, mégis úgy érzem, mindmáig hatással van az életemre. Az egyik első utam az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába vezetett, ahol az ügynökakták olvashatók. Úgy gondoltam, azokból a dokumentumokból egy másfajta interpretációját kaphatom meg a korszaknak és az intézmény történetének. Eléggé kevés anyagot találtam a Levéltárban a Színművészetiről, nagyon sok valószínűsíthetően eltűnt.

– Talán úgy is lehetne fogalmazni: eltüntették.

– Igen, a rendszerváltás utáni években volt egy hosszú időszak, amikor ennek a jogi szabályozása nem volt teljesen tiszta. A lényeg az, hogy hosszú olvasás után valahogy ismerős élethelyzetek köszöntek vissza az állambiztonsági aktákból. Nem konkrétumokra kell gondolni, inkább a beszélgetésekből kirajzolódó mechanizmusokra és kommunikációs stratégiákra: amilyen módon egymás előtt színjátékokat játszottak és próbálták elfedni önmagukat. Azt éreztem, hogy nagyon hasonló reflexek olvashatók ki az emberek kommunikációjából ma is. Ez volt a kapcsolódási pontom: elkezdtem azt vizsgálni, hogy az én generációm életében hogyan jelenik meg a bizonytalanság, a kiszolgáltatottságérzés, a félelem és a paranoia ugyanúgy, mint ezekben a szélsőségesnek mondható, állambiztonsági helyzetekben. Sok szempontból persze más a mai társadalom, de bizonyos reflexek átöröklődtek.

– Hangsúlyozta, a történet fikció, de mégis van valami valóságalapja, hiszen a magyar származású angol vendéghallgató valóban létezett.

– Valós alapja van, de nagyon fontos döntésnek éreztem azt, amikor először kimondtam magam számára, hogy igenis egy fikciós keretbe ágyazom a történetet. Ugyanis ami kifejezetten érdekelt, az a megbélyegzés jelensége – én pedig nem akartam, hogy a valós személyek által kiadott referenciák (és az a kérdés, hogy kik és milyen szinten bűnösök a valóságban), elfedjék magukat a helyzeteket, az azokban megjelenő lélektani folyamatokat. A rendszerváltás után, amikor elkezdődött az ügynökakták történészi feltárása, sokan a leleplezések célkeresztjébe kerültek. Fontos az elszámoltatás és a felelősségre vonás, főleg komoly állami pozíciókban dolgozó személyek esetében, de mivel különböző politikai érdekek mentén nem történt meg az ügynökakták teljes nyilvánosságra hozatala – ellentétben mondjuk a német gyakorlattal –, ezért mindmáig a tisztázatlanság és az elhallgatások terepe maradt ez a téma, és újra és újra a zsarolás vagy az ellehetetlenítés eszköze a múltbéli, állambiztonsági kapcsolat ténye. A társadalom szemében ez egyértelműen negatív bélyeg, mindenfajta valós differenciálás nélkül (ugyanis ahány ügynök, annyiféle stratégia olvasható ki az aktákból), miközben fontosabb lenne szerintem arról beszélni, hogy hogyan működött ez a munka, ezen keresztül maga a hatalomgyakorlás, amelyet egy egész ország – aktívan vagy passzívan – évtizedeken keresztül kiszolgált. Végül egy homoszexuális ügynök történetét képzeltem el és helyeztem a darab középpontjába. Egy olyan emberét, akinek a színlelés már fiatalon alapvetéssé válik, és közben szégyenben éli le az egész életét, mind a szexuális identitása, mind pedig a hatalommal való kapcsolata miatt.

– Érdekes a darab képi világa: szinte hiperrealista módon idézi fel a díszlet a hatvanas éveket. Mennyire volt nehéz ezeket a hétköznapokra jellemző tárgyakat beszerezni?

– A korszak tárgyait tulajdonképpen viszonylag könnyű megtalálni, hiszen a Jófogáson és különböző hasonló oldalakon tömegével kínálják a retró bárszekrényeket és az egyéb régi bútorokat. Inkább az volt hosszabb folyamat, amíg annak a koncepcióját kitaláltuk, hogy hogyan is akarjuk használni ezeket a tárgyakat. Nem a korszak nevetségességét és szánalmasságát akartuk megmutatni, még ha ebben sokszor elnézés és szeretet is van, mint például a Csinibaba című, amúgy nagyszerű filmben. Egy másfajta interpretációt szerettünk volna adni, ezeket a tárgyakat, bútorokat és ruhákat úgy használni, hogy a jelenkor és a hatvanas évek tárgyi kultúrája valamilyen módon egy ötvözetet adjon ki. A fő cél az volt, hogy ne a távolságtartás szülessen meg a nézőben: hogy „ez akkor volt” és „ez a múlt”, hanem igenis ezek a tárgyak köztünk élnek, ugyanúgy, mint ahogyan ezek a történetek is.

– Hogyan használták fel az előadásban Forgács Péterék Privát Fotó és Film Alapítványának anyagait?

– Magában a díszletben el vannak rejtve különböző vetítési felületek, és ezeken jelennek meg főképp archív videóanyagok, néha pedig élő kamerázást is használunk. Forgács Péter archívuma egykori privát videófelvételekből lett összegyűjtve, gyönyörű pillanatokat megörökítve. Továbbá az állambiztonsági szolgálatnak is készültek saját oktatóvideói, ezekből is láthatóak az előadásban részletek.

– Azt olvastam, Kovalik Balázsnál is gyakornokoskodott Münchenben. Mit lehetett tanulni tőle?

– Münchenben a Theaterakademie August Everding színházi főiskolán egy nagyszínpadi operaprodukcióban dolgoztam gyakornokként, amelyet Balázs rendezett Antoine Mariotte Salomé című operájából – ő ott az operaénekes mesterképzés vezetője, amely egy nagyon komoly pozíció. A próbafolyamat végigkövetése fontos államosa volt a szakmai életemnek. Balázstól nagyon sokat tanultam, és a mesteremnek tekintem. A szakmai alázata, az, amilyen felkészültséggel, mélységgel és szenvedéllyel dolgozik, példaértékű lett számomra, mindmáig alapvetésnek tekintem.

– Zenés előadásokat, akár operát is szívesen rendezne?

– Vannak efféle ambícióim is, miközben tudom, hogy ez egy speciális területe a színháznak. Az biztos, hogy egy ilyen kihívás esetében, a tapasztalatlanságom miatt, sokkal nagyobb felkészültségre lenne szükségem, de természetesen érdekel a műfaj és remélem, hogy lesz lehetőségem egyszer ebben is kipróbálni magam.

– Három éve a Radnóti Színház dramaturgja, abból a nézőpontból hogyan látja a hazai színházak helyzetét, amit most a tao ügy is alaposan felforgatott?

– Abszolút szerencsésnek érzem magam, hogy egy ilyen védett közegben dolgozhatok, mint amilyen a Radnóti Színház. Ugyanakkor alapvetően lesújtó a magyar színházi szcéna támogatottsági helyzete. Szerintem nem most látjuk a tao-megvonás függetlenekre gyakorolt hatását, hanem majd egy év múlva fogjuk, amikor feleannyi előadás lesz műsoron és készül el. A tao ügy után rendezők és produkciós vezetők gyakorlatilag minden független produkció esetében végigtelefonálták a színészeket, hogy akkor most kevesebb gázsiért kell esténként játszani, vállaljátok-e. Ennek ellenére egy csomóan, mivel a hivatásuknak és a szenvedélyüknek tekintik a színházat, csinálják tovább. Csak az a kérdés, hogy meddig lehet mindezt ilyen körülmények között fenntartani, ha a független színházcsinálás megszűnik megélhetési forrásként is működni.

– Ön szerint mi a THEALTER Fesztivál jelentősége?

– Nincs Magyarországon sok olyan fesztivál, amelynek ennyire markáns profilja lenne. A magyar színházi fesztiválok általában „vegyes felvágott” programokat raknak össze, begyűjtenek különböző típusú előadásokat, nagyszínpadi, kisszínpadi, operett, próza, minden. A THEALTER-nek ezzel szemben van egy elég erős szakmai állítása, miközben nagyon nyitott fesztiválnak is látom, tehát sok, a független szcénán belül nem mainstream alkotó is megjelenik, továbbá minden évben szerveznek workshopokat, amelynek köszönhetően még pezsgőbb fesztiválélet alakul ki. Tavaly az volt a tapasztalatom, hogy mindenki, aki itt dolgozik, az önkéntesektől kezdve a szervezőkig, személyes missziójának tekinti a program megvalósulását – sajnos a támogatások folyamatos megvonása mellett már csak ebben bízhatunk, ha a színházi szakma értékeit meg akarjuk menteni.

Hollósi Zsolt

Fotó: Csányi Krisztina