Tiszatájonline | 2012. március 1.

Aki forrásként maga árad

JANIK LÁSZLÓ: VILAGVEGE.HU CÍMŰ MONODRÁMÁJA
A Pinceszínház szűkös terében Janik László szavai, gesztusai és a nézők észlelései, (illetve a térhiány-levegőhiány, az, hogy kihangosítás nélkül észlelem az előadó hangjának rezgéshullámait, látom a verejtékcseppet a homlokán […]

JANIK LÁSZLÓ: VILAGVEGE.HU (GYILKOSSÁG ÖT LÉPÉSBEN) CÍMŰ MONODRÁMÁJA

„Aki forrásként maga árad, tudása lesz a tudásnak;
mely derűsebb világot tár fel előtte ujjongva,
hol a kezdet gyakran véget, s a vég kezdetet ér.”

(Rainer Maria Rilke: Szonettek Orpheuszhoz)

A Pinceszínház szűkös terében Janik László szavai, gesztusai és a nézők észlelései, (illetve a térhiány-levegőhiány, az, hogy kihangosítás nélkül észlelem az előadó hangjának rezgéshullámait, látom a verejtékcseppet a homlokán, szinte magamon érzem leheletét) minden résztvevőben különös, közösségképző energiát szabadítottak fel. Janik maga írta a monodrámát, melyet saját élethelyzete ihletett. Azt az élethelyzetet próbálja kényszeresen felidézni, melyet legtöbben elfojtanánk, szóba sem hoznánk. Egy igazi mélypont, magánéleti és egzisztenciális válság, a társadalmi létbe való beágyazottság vége, a végleges magunkra maradottság állapota körvonalazódott a nézők közössége előtt. A díszlet nem határolt el személyétől, éppen csak jelezte helyzetét a térben. Négy vasrúd feszült a boltíves térben, melyek a katonai sátrak vázát idézték. Egyébként két széket leszámítva minden díszlet a nézői képzelet szüleménye, melyet a dráma kontextusában vizionálhattunk a homályos térbe. Ezek a víziók foglalták el, és valósággal uralták a teret. Valamiféle kihalt gyártelep az Isten háta mögött, ahol egy dohos, vízfolyásoktól felmart falú helységben székhez kötözött, betömött szájú férfi kezdi visszanyerni eszméletét. A vizionált férfi negyven körüli, kisportolt testű, zakója vércsepekkel tarkított, barna bőrén néhol véraláfutás, húsába agresszíven bevág a kötél, mellyel a székhez kötözték. A székhez kötözött képzeletbeli, és a kopasz, katonai zubbonyos, felfegyverzett valós test feszült párbeszéde folyamatos mozgásban tartotta a képzeletet. Ez a feszültség soha sem enyhült, sőt, végül olyan erőszakká fokozódott, mely képes volt transzformálni az egyént, és elhitetni vele, hogy valós pisztolyt szegeznek rá. Már nem csak a fiktív főnök, de a közönség is mintha székhez kötözött testekké vált volna, zsibbadtan, megfélemlítve ültünk Janik fölénk tornyosuló teste előtt. A fiktív test megfélemlített helyzetében a kollektív nézői test is rettegte a megsemmisülés fenyegető veszélyét. A néző joggal érezhette úgy, hogy fizikai támadásnak van kitéve. Voltak, akik menekülőre fogták, és elhagyták a nézőteret, mások viszont megfélemlítve, vagy éppen, gyönyörűséggel egyeztek bele a folytatásba.

Megtörtént már velünk, meg fog történni, de potenciálisan mindannyiónkat fenyeget

A darab öt felvonása a halál elfogadásának öt különböző fázisára épült. A részeket egymástól zenei bejátszások és monoton géphang választotta el. A géphang ritmikus beszéde újabb energiák felszabadításához vezetett. A következő felvonás hatása nagyban függött attól is, hogy ebben a sötét térben cirkuláló, rendkívül hangos, monoton beszédnek mennyire képes a néző testileg hatása alá kerülni, vagy egyáltalán érzékelni azt. Aki képes volt átadni magát a géphang monotonitásának, a következő felvonásban intenzíven érzékelhette az ismét visszatérő, természetes emberi hang megnyugtató hangfekvését. Ez a humanizmus legintenzívebb kifejezése: nem holmi idea, hanem testi érzékelés útján vezetett minket a sorsközösség felismerésére, arra, hogy a másikat társszubjektumként ismerjük el. Megfigyeljük, tartsunk tőle, azonosuljunk vele, vagy éppen a székhez kötözöttel azonosuljunk? Összerándulnak az izmaink, vagy éppen feloldódnak vonásaink a felismerésben? Díszlet és szereplők híján azt kell gondolnunk, az emlékeinkhez tartozó virtuális érzékleteink tárházával volt dolgunk, amelyek alakot adtak a jelenlegi érzékelésnek. Az érzékelés – Janik militáris külseje, kopaszsága, és összességében az agresszió, amit testisége közvetített – valamint emlékezetünk – minket is játszottak már ki, egzisztenciánk folyamatos fenyegetettségnek van kitéve – közti kapocs magán a képen, az előttünk feszülő testen keresztül jött létre. Bizonyos pont után látásunk és hallásunk már túlmutatni látszott az érzékek által közvetlenül hozzáférhetőn. A monológ által felidézett emlékeink jelenlétet kölcsönöztek a távollévőnek, a megalázó, eltipró Hatalomnak, melyben tudásunk és emlékezetünk segített. Janik saját tapasztalatainak dramatizálásával játékba hozta azt, ami minket is foglalkoztat. Megtörtént már velünk, meg fog történni, de potenciálisan mindannyiónkat fenyeget. A reprezentáció rendjében, melyben hatalmi harcainkat vívjuk, és amely Janik Lászlót kivetette magából, mindent egy bizonyos fiktív világra vagy szimbolikus rendre vonatkoztatva észlelünk. A hirtelen irányváltás, például pozícióvesztés következtében, az észlelő tapasztalni kezdi saját észlelői tevékenységét, és egyre jobban tudatosul benne, hogy nem jelentéseket közölnek vele, hanem ő az, aki jelentést alkot.

Janik László monodrámájának legmegrendítőbb befogadói tapasztalata annak a következetességnek a megfigyelése, hogy miként képes társadalmi pozícióvesztését, személyes válságát, meghasonlottságát érzékeltetni velünk. Drasztikusan megfoszt minket hagyományos nézői pozíciónktól: célirányosan rombolja le közömbös megfigyelői státuszunkat, és cselekvő képességünktől megfosztva meggátolja, hogy befolyásoljuk a szemünk előtt lejátszódó tragédiát. Nézői pozíciónk horizontja ezáltal összeolvadt „civil” életbeli pozíciónkkal: kiszolgáltatottá, bizonytalanná, cselekvésképtelenné válunk. Monodrámájában saját sorsának színrevitele közben végig önmaga ként mutatkozik meg,hasonlóan hozzánk, akik a nézői pozíció kényelmes, semleges megfigyelői státusa helyett saját énünk valós, ingatag pozíciójára ismerhetünk. Eképpen színrevitele nem ábrázolás, hanem alkotói stratégia: létrehozza annak a jelenvalóságát, amit megmutat, és „forrásként maga árad”, hogy” végünk kezdetet érjen”.

Váraljai Anna