A zsarnokság bel canto formája

VERDI MACBETHJÉNEK ŐSVÁLTOZATA A SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZBAN

Nemcsak a könyveknek, de a színdaraboknak is megvan a maguk sorsa. Szegeden például Verdi Macbethjének. Az ember persze kénytelen belegondolkodni: kivételesen szerencsés, hogy életében immár a második nagyszerű produkciónak tapsolhat, avagy egyszerűen csak öregszik.

1986-ban Oberfrank Géza és Kerényi Miklós vezérletével jött létre kitűnő előadás, a főszerepekben Misura Zsuzsa és Németh József tündököltek, s még Banquóként is Gregor Józsefet hallgathattuk. Az 1987-es Operafesztivál pecsétet is ütött rá, amikor szinte minden létező díját megnyerte. A Magyra Televízió felvételt készített a produkcióról, amelyet a minap újra megnéztem. Számtalan erénye közül ma kettő tűnik ki igazán: a két főszerep teljes megoldása, és a rendezés zenedrámai világossága.

Talán azért is szembeötlő ez így visszanézve, mert az egyik vonatkozás ma is maradéktalanul teljesül, a másik viszont felemásan. Mielőtt belefeledkeznénk az elemezésbe, szögezzük le: nem Shakespeare, hanem Verdi Macbethjéről van szó. Az ő skót hadvezére kevésbé elszánt gyilkos, mint az eredeti dráma hőse. Már a legelső pillanattól, a jóslat meghallgatása után tele van kétséggel, s végig szüksége van felesége támogatására, inspirációjára. Az opera különös gondot fordít kétségeinek, önvádjának, bűntudatának ábrázolására, az elszánt tömeggyilkos csak a jellem egyik árnyalata, amely ráadásul csak ritkán villan elő. Különösen föltűnő ez az eredeti, 1847-es változatban, amelyet most választott a színház. Macbethnek ebben van egy elszánt, lendületes strettája a második boszorkányjelenet után (az átdolgozott változatban itt a Ladyvel közösen esküdöznek Banquo megölésére), korábban pedig ő maga ötli ki, hogy Banquót el kell tenni láb alól, ám sokkal több a kétségekkel teli pillanata. Nagy áriájában a hős magát siratja, a legvégén pedig a halálra sebzetten hatalmas erejű ariosóban búcsúztatja a szerző. Szinte megbocsát a zsarnoknak.

Az 1865-ös változat nagy problémája, hogy a finálé megoldatlan. Macduff és Malcolm lelkes szabadsághimnuszt énekel a teljes kórussal. Észszerű megoldás, csak épp zenedrámailag értelmezhetetlen. Egyik főhősünk ekkor már rég halott, a másik zenei jelentéktelenségben hunyt el valahol a színfalak mögött. Az opera nem szereti azt a Shakespeare által kedvelt darabbefejezést, hogy a megoldást újonnan jött, mellékalakok hozzák. Nem véletlen, hogy Macbeth halálát vissza szokták húzni a későbbi változatba. Így tettek 1986-ban Szegeden is. Ha a Ladyt hosszú, együttérző áriában búcsúztatja a szerző, érthetetlen, hogy másik nyom nélkül eltűnik a darabból, sorsa zeneileg bevégezetlen.

Galgózy Judit rendezése a történetnek a lágyabb felfogását követi. A szín üdezöld, szó szerint harcmező. A látványvilág végig következetes, nagyjából kortárs világot idéz, és konzekvens a történések lassú tempója is. Pontos érzékkel tapint rá a dráma lassú hömpölygésű, mélyen átérzett, zsarnokságot és terrort inkább belülről átélő és elemző válfajára. Itt lágy, sima tőrdöféssel ölnek. A rendezőnő a vért csak jelképként használja, attól a kínos momentumtól, hogy az egy emberből folyik ki gyilkolás által – megkímél bennünket.

A nyitóképben műanyag fóliába öltözött nők takarítják el a háború áldozatait. Ám zavaró, hogy nem tudjuk, kik is voltaképpen a vészbanyák. Szanitéc hullatakarítók semmiképpen nem lehetnek. Banquónak csábítóan az ölébe ülnek, miközben a szöveg azt mondja: „Nőnek néznélek benneteket, ha nem lenne szakállatok.” Megértjük, hogy a második boszorkányjelenet első jelenése („Óvakodj Macdufftől!”) Banquo. Logikus, hogy a második biztatása („Néked asszonyszülötte nem árthat!”) a Lady hangján szólal meg. Ám hogy utána nagyszabású házibuli kerekedik, ahol mindketten ott is maradnak, az különös. Fölcsillan a szemünk, amikora Lady terhes pocakkal jelenik meg, ám miután megszül, (halott csecsemőjét lábánál lógatva vonszolja) nagy hasa megmarad. Teljes fejünkben a zűrzavar. Juhász Katalin elvont tere jól működik, ám kissé bosszantó, hogy a jobbról-balról behúzott előfal két oldalán mindig látjuk a ki s bevonuló szereplőket. Telitalálat a Lady rövid bőrruhája és színes, mintás harisnyája. A fehér csizmákról azonban sok nézőnek a tehenészek jutnak eszébe, a fehér műanyag sisakokról meg az építkezések, túl direkt asszociáció mosolyt fakaszt.

Galgóczynak sok jó leleménye is van. Az első felvonás fináléjában szuggesztív a gesztus, ahogy a Lady a meggyilkolt király vérébe mártja kezét, majd akkurátusan mindenki kezét összevérzi. Mindenki bűnrészes, s a közös bűnösség összekapcsol. Vétkesek közt a néma is cinkos. A Lady új (régi) „Trionfai” kezdetű áriájában önfeledten forog férjével. A vidám, felszabadult pillanatra nagy szükség van ellenpontnak ebben a túl sötét történetben.

Galgóczy a két főszereplőből a maximumot hozza ki. Verdi úgy fogalmazott, azt szeretné, ha a Ladynek fojtott, rekedt hangja volna. A moldáviai Nadia Cerchez pontosan megfelel e leírás irányának. Sötét tónusú, virtuóz szopránja fölényesen tör át a legnagyobb tuttin is. Fölényes muzikalitása adja meg a figura tartását, amikor pedig háton fekve szórja ki a legnehezebb koloratúrákat, az egyúttal a hősnő kivételes képességeit is jelenti. Ez a Lady Macbeth elbűvöl és elrémít egyszerre. Lady Cerchez csak elbűvöl. Minden valamirevaló operaszerető gyermeki örömmel feledkezett bele kivételes tehetségébe. Kelemen Zoltánt rég nem kell már fölfedezni Szegeden, azt azonban igen, hogy a Macbeth új minőséget jelent pályáján. Nem láttuk még ennyire belefeledkezni egyetlen szerepébe sem. Még soha nem használt ennyi kifejező pianót, soha ekkora bátorsággal nem alkalmazott torzított effektusokat a karakter szélsőségeinek megjelenítésére. Így még szívbemarkolóbbnak hat IV. felvonásbeli áriájának hömpölygése. Nagyon szépen kell ezt énekelni, hogy az önsajnálat együttérzést, és ne kárörömöt keltsen. Mindez egy nagyszabású, sötét zománcú baritonon szólal meg, ami távlatot ad a figurának. Az a fekete fény, amely ez az elszabadult lélek például strettájában megvillan, és az a az a zabolátlan tobzódás ahogy Kelemen hangja ebben a jelentben megszólal, egyszerre kelt érzéki élményt, és a gátlástalanság rettenetét. Drámai operákban ellenállhatatlan élmény nagy hangokat hallani. Kettőt egymás mellett – feledhetetlen.

László Boldizsáron az első estén mintha érződött volna: nagyobb feladatokhoz szokott. A második előadáson azonban olyan a forró átéléssel énekelte Macduff  önváddal teli áriáját, hogy egycsapásra úgy éreztük: azt is beleénekli, amit az előző három felvonásban történt vele, de nincs megzenésítve. Ahogy 28 éve Gregor, most ő ad osztályán felüli létezést egy szerepnek. Eltűnődtem, hogy a nagytehetségű Kiss András csak ebben a világligában tűnik-e szolidabbnak, avagy Banquója valóban kevésbé fölvillanyzó, mint Sparafuciléje vagy Don Magnificója volt. Gyors leltár: a dörgő basszus megvan, a magasság zeng, a mélység azonban a szokottnál is erőtlenebb. A figura pontos, a színpadi jelenlétnek van ereje, ám mindez kevésbé hatásos, mint tőle megszoktuk. A kritikusok kedvenc gyarlóságával élve elcsábulok egy jóslásra (különösen, hogy a Macbethtel van dolgunk): ifjú énekesünknek valami miatt most több idő kell, hogy kifussa legjobb formáját. A comprimario osztályból Lőrincz Zoltánt emelném ki, minden kormányok és királyok hű bérgyilkosát, aki (Galgóczy újabb éles leleménye!) nem elszalasztja, hanem maga ereszti szélnek Banquo fiát: jó lesz az még valamikor valamire! Lőrincz élményszerűen forgatja (amúgy nem létező) köpenyét. Az összes szereplőn meglátszik, hogy a színház egyelőre egy szereposztásban próbálta és mutatta be a darabot. A többiek csak később állnak majd be.

A produkció zenei színvonaláról elragadtatottság nélkül beszélni történelemhamisítás volna. Csak a félsüketek és a nagyon-nagyon messziről jöttek nem veszik észre, hogy Pál Tamás nem úgy általában vezényli a Macbethet, hanem kifejezetten a korai Verdi bel cantós változatát szólaltatja meg. Még nála is ritka hogy a zenei folyamata ennyire egységes, hogy az egyes karakterek megragadása ilyen logikus rendszert alkosson, a jelenetek zeneileg is ennyire egymásból következzenek. Még a Szegedi Szimfonikus Zenekar is ritkán követi őt ilyen hajlékonyan, erőteljesen, természetesen. A király kíséreteként úgy masírozik be a színre a (félprofi) Fricsay Fúvószenekar, mintha 20 éve Duncan királyt kísérnék, s az persze magától értődő, hogy a jelenések fafúvósai is a színen szólalnak meg, vagy hogy egy másik jelenetben a proszcénium páholyban harsannak a trombiták. A kivételes színházi és akusztikai élmény kézenfekvőnek tűnik. Régóta vallom, hogy a szegedi az ország legjobb operakórusa. A Macbeth kivételesen megterhelő és bonyolult karjeleneteiben ezt ismét igazolják. A gyilkosok tenorpartija, vagy a csábító nők a földszint két oldalán szólalnak meg. Ne tessenek legyinteni, mindez nem természetes, ez maga az operai varázslat!

Amikor 2008-ben José Cura két Otellót énekelt Szegeden, nyomatékkal mondta: „Önök nem is tudják, milyen szerencsések, hogy ilyen kitűnő operatársulatuk van!”

Kezdjük lassan érteni, pontosan mire is gondolt.

Márok Tamás

[nggallery id=452]

Fotó: SZNSZ/Veréb Simon