Tiszatájonline | 2019. február 16.

A zene közepében

OPERAHÁZI BOHÉMÉLET SZEGEDEN
Elvileg koncertszerű előadásban, gyakorlatilag előadásszerű koncerten turnéztatja a Magyar Állami Operaház Puccini Bohéméletét. A budapesti amúgy alighanem a világ legrégebben futó operaprodukciója, 1937-ben állította színre Nádasdy Kálmán, a díszleteket Oláh Gusztáv, a jelmezeket Márk Tivadar tervezte. A főszerepeket akkor többek között Osváth Júlia, Pataky Kálmán, Losonczy György és Székely Mihály énekelték. Az Operaház vezetői nagyon büszkék erre a produkcióra… – MÁROK TAMÁS KRITIKÁJA

OPERAHÁZI BOHÉMÉLET SZEGEDEN

Elvileg koncertszerű előadásban, gyakorlatilag előadásszerű koncerten turnéztatja a Magyar Állami Operaház Puccini Bohéméletét. A budapesti amúgy alighanem a világ legrégebben futó operaprodukciója, 1937-ben állította színre Nádasdy Kálmán, a díszleteket Oláh Gusztáv, a jelmezeket Márk Tivadar tervezte. A főszerepeket akkor többek között Osváth Júlia, Pataky Kálmán, Losonczy György és Székely Mihály énekelték. Az Operaház vezetői nagyon büszkék erre a produkcióra. Ám elgondolkodtató, hogy Nádasdy utoljára az 1957-es felújításon dolgozott az előadáson. Már énekes sincs a házban, akinek valaha instrukciót adott volna, egyáltalán alig akad ember az Operaházban, aki egyáltalán találkozott még vele. Ráadásul tudjuk róla, hogy fő erénye a szereplők motivációinak, érzelmi állapotának alapos elemzése volt, kitűnő, szemléletes instrukciókat adott, egyáltalán munkájában döntő szerepet játszott személyes jelenléte.

Ezért egyszerűen az a kérdés vetődik föl: van-e még valami köze Nádasdy Kálmánnak ahhoz az előadáshoz, amelyet neve alatt játszik ma az Operaház? Vagy kérdezzünk egy még történelmietlenebbet: vajon mit szólna hozzá, ha ma meglátná?

E súlyos aggodalmak ellenére izgalmas dolognak tartottam volna, ha ez a veretes produkció a maga mai teljességében megjelenik a Szegedi Nemzeti Színház színpadán, ahol az általam belátható távolságban is háromféle Bohémélet ment már. De a turné sajnos művházakra és Agórákra van optimalizálva, ezért a zenekar a színpadra került, elé csak egy festőállványt, meg egy asztalt tettek be pár székkel. Az énekesek viszont kosztümben, maszkkal, szinte teljes egészében el is játsszák a történetet. („Én benne vagyok! – mosolyog Kálmán bácsi a mennyekből – Csak kár, hogy nem voltatok radikálisabbak. Tivadar fess jelmezei nem illenek ebbe a jelzett díszletbe. Az például isteni, hogy Benoit érkezésekor Rodolfo a karmester mögé bújuk, ő pedig megsimogatja a fejét. Ilyen kellett volna sok!)

Az ember persze tele van előítélettel. Ha nem kaphatta a teljes Bohéméletet, beérte volna Kovalik Turandotjával, amellyel 1995-ében erre a színpadra készült, ezzel indult Kovalik Balázs fényes pályája. A kínai császárlány fölkerült Pestre, ma is megy és könnyen lehet, hogy a Nádasdy-féle Bohém múzeumosodása vár rá is. Aczél András az Operaház nevében elsőre ezt is konferálta föl, de aztán némi zúgolódás után valaki besúgta neki a helyes címet, ő pedig szépen kivágta magát: most fejeztük be a Turandot-turnét, itt a szomszédban, Hódmezővásárhelyen is jártunk vele, ez zavart össze. („Megadjuk a pontot, menj tovább! – hunyorog Kálmán bácsi a föntről. – Turandotot is rendeztem, az is mehetne még, bár ez a Balázs gyerek is ügyesen megcsinálta.”)

A leszűkített térben is jól működik a történet, a bohémek hancúrozására van elég tér, s azok hancúroznak is becsülettel. A velük egy szinten lévő zenekar nem nyomja el őket, mert mindenkinek van elég nagy hangja, másrészt a karmester ügyel az arányokra. A második felvonásban aztán bejön a kórus is, gyerekek, felnőttek vegyesen, Jön a hang előröl-hátulról, mi pedig a földszinten ott ülünk a zene közepében. Kivételes érzéki élmény.

Az énekeseknek csak egy része jelentett fővárosi újdonságot a szegedi publikumnak. László Boldizsárnak ezeken a deszkákon 10 éve egyik első szerepe volt a költő. Hangja azóta sűrűbb lett, miközben mit sem veszített fényéből és szépségéből. Áriája gyönyörűen sikerült, bár végén a magas cét hallottuk már tőle diadalmasabban is. A szerephez elengedhetetlen játékkedvét megőrizte. A III. felvonás nagy kitörése emlékeinkben felkavaróbban, szenvedélyebben él, a híres kvartettben viszont  meghatóan hozta a reménytelen reménykedés hangját. Kiss András is ugyanabból a produkcióból ismerős. Nemcsak hanggal, szívvel is bírja Colline-t, Kabátáriája két apróbb megingással is megható volt. Rácz Rita is Szeged neveltje, Musette szerepében ugyan még nem láttuk, de jól el tudtuk képzelni. Hangban, játékban pontosan hozta a karaktert, a kacérságot, az agyafúrt nőt s az utolsó felvonás elkomorodására is volt ereje. Pikáns, hogy darabbéli szerelmesét Marcellót, férje, Haja Zsolt adta. Ő (akárcsak a Shaunard-ot éneklő Sándor Csaba) világos színű bariton, ami kisebb tétet ad ennek a viharos szerelemnek.

Létay Kiss Gabriellának sötét, fedett hangja van, minden megszólal biztonsággal, de olyan érzésünk van, mintha gombóccal a szájában énekelne. Sem a tónus, sem a külső, sem a személyiség nem hordozza azt a légies vonzerőt, amely Rodolfót egycsapásra rabul ejti. A színpadon teszi, amit kell kezét nyújtja, hozzá bújik, köhécsel, szenvedőn néz, de mindeközben az az érzésünk, egyedül van, senkivel nem kerül igazi viszonyba. Az utolsó felvonásban, a haldokló Mimi magányossága viszont váratlanul összetalálkozott a hangképzés és az egyéniség befelé fordulásával, és szép pillanatokat szerzett. („Csak semmi előítélet! – emeli föl mutatóujját Nádasdy egy felhő szélén lógázó lábbal– Nem mindennapi műfaj!”)

Kovács János kitűnően ismeri a darabot, a szokatlan körülmények között is fölényesen ott van minden belépés a pálcája hegyén. Remek arányokat tart, szépen vezeti a dallamokat. Csupán a végső dolgokat nem feszegeti, a szenvedély értelmetlenségét, azt, hogy a boldogság milyen rövid illúzió, hogy szerelmünk mennyire törékeny porcelán.

Az Operaház gördülő Bohémélete szórakoztató, színvonalas előadás. Csak sajnos ritkán bűvöl el, és soha nem rendít meg. Persze nem tudhatjuk, volt-e egyáltalán ilyen célja.

Márok Tamás

Fotó: SZNSZ