Tiszatájonline | 2020. március 7.

„A színpadon nem ábrázolni kell, hanem jelen lenni”

BESZÉLGETÉS KERESZTES ATTILÁVAL, A SZEGEDI PARASZTOPERA RENDEZŐJÉVEL
Liliom, Édes Anna, Hedda Gabler – csak néhány azok közül az előadások közül, amelyekkel Keresztes Attila vendégrendezőként nagy sikert aratott Szegeden az utóbbi évtizedben. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művészeti igazgatója, aki most szegedi és újvidéki színészekkel Pintér Béla Parasztoperáját próbálja a kisszínházban, azt mondja, a különbözőségek jól motiválják egymást… – HOLLÓSI ZSOLT INTERJÚJA

BESZÉLGETÉS KERESZTES ATTILÁVAL, A SZEGEDI PARASZTOPERA RENDEZŐJÉVEL

Liliom, Édes Anna, Hedda Gabler – csak néhány azok közül az előadások közül, amelyekkel Keresztes Attila vendégrendezőként nagy sikert aratott Szegeden az utóbbi évtizedben. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának művészeti igazgatója, aki most szegedi és újvidéki színészekkel Pintér Béla Parasztoperáját próbálja a kisszínházban, azt mondja, a különbözőségek jól motiválják egymást. Beszélgetésünkben szó esett az erdélyi színjátszás helyzetéről, a párbeszéd lehetőségeiről, a Magyarországon is dolgozó két román sztárrendezőről, Purcăreteről és Serbanról is.

– Összeállt már igazi csapattá a Parasztopera szegedi és újvidéki színészekből álló alkalmi társulata? Mit jelent, hogy hídépítő ez a produkció?

– Ez a koprodukció az alkotók számára egy jó szakmai, kulturális találkozás. Az alatt a száz év alatt, amióta különböző országokban élünk, sok mindent vettünk át azokból a kultúrákból, amelyek körülvesznek a mindennapjainkban: én a román színházi kultúrából, a vajdaságiak a szerbből, Magyarország pedig a maga kulturális fejlődésének sajátosságaiból táplálkozott. A kulturális meghatározottságunknak köszönhetően mindannyian kicsit másképp közelítjük meg a problémákat, kicsit másképp gondolkozunk, és kicsit másképp közelítünk a színházhoz is. Ezek a különbözőségek rendkívül motiválóak és inspirálóak, ennek köszönhetően nagyon jó a próbafolyamat, hiszen van egy jó szakmai találkozás és egyben talán egy egészséges, a munkát előrevivő versengés is. Az egymás munkamódszerére való rácsodálkozás, az, ahogyan egymás felé egy már-már ideálisnak mondható figyelemmel és kíváncsisággal tudunk fordulni, egymás gondoltaira és megoldásaira tudunk figyelni, szépen viszi előre a munkát. Az egymásrahangolódást még inkább segíti, hogy a Parasztopera egy olyan alapanyag, ami a keresztény kultúránk alappilléreiből építkezik, megtaláljuk benne a balladavilágot, az operai szenvedélyeket, a népdalokat, ezeket az elemi tömörségű kifejezőeszközöket, amikben történet, érzelmek, születés és halál sűrűsödik. Mindezek az elemek közös kultúránk részei.

– Hogyan határozná meg a darab műfaját?

– A címe ugyan Parasztopera, de műfajilag nem klasszikus opera. Ahogyan zeneileg elegyedik benne az erdélyi népdal, a country, a rock és a barokk, úgy a drámában is elegyednek különböző műfajok sajátosságai. Sorsszerűségében hordozza a görög tragédiák hagyományait, de megjelenik benne az abszurd is, ráadásul az abszurditásnak egy olyan valóságával találkozunk, ami különösen izgalmassá teszi. A különbözőségek szervesüléséből létrejövő egységében valamiféle posztmodern alkotásnak tekintem.

– Érdekes, hogy miközben az operát játszók inkább menekülnének a recitativók éneklésétől – jó példa erre a szegedi Cosi fan tutte, amiben inkább prózai összekötő szövegeket használtak –, a Parasztopera épp az énekbeszédre épül.

– A dialógusrész recitativóból épül fel, mindössze két prózai mondat van az egész darabban. A prózai színház világában nekünk ez egy nagyon jó kihívás, mert kapunk ajándékba még egy eszközt, amivel meg kell birkóznunk, miközben formailag rendkívül izgalmas illeszteni a kettőt, mert a prózai kifejezésmódhoz a recitativo hozzátesz egy újabb minőséget és réteget. Ha folyamatosan így kellene színházat játszanunk, valószínűleg hamar elegünk lenne belőle, és visszatérnénk az egyszerűséghez, így azonban ez egy ínycsiklandó dolog.

– Mekkora kihívás a színészeknek a folyamatos éneklés?

– Már a bemutató előtt négy héttel hangról hangra végig tudtuk énekelni az egész darabot. Az igazi kihívás nem is a szép éneklés, hanem annak megtapasztalása és használata, hogy az ének mint kifejezőeszköz hogyan tud a pontos lélektani megfogalmazásban segíteni. Ebből a szempontból ez egy jól megírt darab, ami a humora mellett a lélektani íveket is pontosan követi.

– A Liliomtól az Édes Annán át a Hedda Gablerig sikeres előadások egész sorát rendezte az elmúlt évtizedben Szegeden, milyen volt most néhány év szünet után újra visszatérni?

– Örömmel jöttem. Megszerettem ezt a várost, ez a hetedik rendezésem Szegeden. Otthon, az állandó színházamban ismerem a közönséget, az évek során kialakítottunk már egy közös nyelvet, de egy másik városban mindig kihívás, hogyan tudom megszólítani a nézőket. Az egy nagy elégtétel, amikor az ember megtapasztalja, hogy egy másik városban érthető, amit mond, annak a gondolkodásnak, fogalmazásnak és formavilágnak, amit egy színházi előadásban használ, van befogadója, megszületik egy találkozás az alkotók és a nézők közt. Ezért szeretem Szegedet.

– Az olvasópróbán azt mondta a színészeknek, nem azt várja, hogy szerepet alakítsanak, inkább azt, hogy önmagukat adják, egyszerűen létezzenek a színpadon.

– Az utóbbi pár évben a folyamatos kísérletezés során, ami mind a színházi, mind az egyetemi oktatói munkámat jellemzi, arra a felismerésre jutottam, hogy újra kell fogalmaznunk, hogy mit jelent a színházcsinálás, és mit jelent maga a színész, ennek a folyamatnak a legfontosabb eleme, aki az adott pillanatot élővé teszi. Különböző megközelítések, elméletek és technikák léteznek arra vonatkozóan, hogy a színésznek hogyan kell dolgozni, hogyan kell fogalmazni. Egyre inkább meggyőződésem, hogy legnemesebb, legtisztább, legelemibb és legmagasabb szintű színészi fogalmazásmód az, amikor a színész már nem is fogalmaz, hanem a lehető legteljesebb önazonosságában jelen van. Az Othellók, a Hamletek, az Ophéliák, a Csongorok és a Tündék nem léteznek, ezek csak képek. A színész nem tud átváltozni mintegy varázsütésre este hétkor ezekké a képekké, csak úgy tesz, mintha ő képes lenne átváltozni, a néző pedig úgy tesz, mintha elhinné, hogy a színész képes átváltozni. Az ebben az értelemben vett jellemábrázolás kora lejárt, az nem ábrázolás, hanem hamisság, amit egy kimondatlan egyezség alapján látszólag minden fél elfogad. A színpadon tehát nem ábrázolni kell, hanem teljes személyességben jelen lenni, és ez az önazonos jelenlét és ez a mély személyesség fogja legitimálni az aznap esti Hamletet, Othellót, Ophéliát, Csongort vagy Tündét. Ezt az elementáris egyszerűséget próbálom megvalósítani az előadásaimban, és működni látszik. Azt tapasztalom, hogy egyben nagy elégtétel és öröm is minden színésznek ebben megfürödni, önmaga anyagából dolgozni anélkül, hogy ezt egy alakításnak nevezett alakoskodásba kellene préselnie. Az úgynevezett figuralest lassan elfelejthetjük.

– Minden színész alkalmas az ilyen megközelítésre?

– Természetesen alkalmas. Munkamódszer kérdése, ki hogyan dolgozik hosszú éveken keresztül, hogyan közelít a szereplőhöz és az előadáshoz, milyen technikákat és fogalmazásmódokat alkalmaz, de egy új szakmai kihívásként nagy örömmel vesznek részt egy ilyen munkában a színészek.

– Marosvásárhelyen telt házak előtt játszanak, művészeti igazgatóként mi a legnagyobb kihívás az ottani színházcsinálásban?

– Azt gondolom, a színháznak mindig két lépéssel a közízlés előtt kell járnia. Mert ha ki akarja szolgálni a közönséget, annak vélt elvárásait, akkor az stagnálást idéz elő, és egyszer eljön az a pillanat, amikor már maga a néző nem érzi úgy, hogy érdemes színházba járnia. Mert azt kapja, amit elvár, azt kapja, amit ismer, és az egészben nincs semmi újszerű, semmi olyan, ami érzelmileg vagy szellemileg kiválthatna belőle valamit. A színházban mindig kell egy értelmes provokáció – alkotóknak és nézőknek egyaránt. Az elmúlt nyolc év Marosvásárhelyen azt bizonyítja, hogy lehet provokatív de egyben befogadható, magas minőségű színházat művelni, és ezáltal létrejön a találkozás a színház és a nézők közt. A társulatot is folyamatosan provokálni kell ahhoz, hogy fejlődjön, hogy haladjon, ennek eszköze pedig az, hogy jó rendezőket igyekszünk hívni, olyanokat, akik kihívások elé állítják és előremozdítják. Nem csak a nézők, hanem a színészek ízlését is fejleszteni kell. Ha folyamatosan ezt tesszük, ebből egy idő után kialakul egy olyan szakmai tudás, egy olyan fajta színházról való gondolkodás, és egy olyan ízlésvilág, aminek köszönhetően már nehezen tudnak rosszak lenni a színészek. Mert ha egyáltalán van olyan, hogy jó és rossz társulat, akkor a különbség igazából csak a gondolkodásmódjukban, megközelítésükben, munkamódszerükben és a munkához való hozzáállásukban keresendő, nem a tehetségükben vagy a képességeikben. Művészeti vezetőként fontos feladat mentálisan és színészi eszközeik tekintetében is úgy edzésben tartani a társulatot, hogy minden munka kihívás legyen, vagy ami véletlenül nem az, azt önmaguk tudják azzá tenni.

– A tavalyi Rekamié Fesztiválon a szegedi közönség is kaphatott egy kis ízelítőt a marosvásárhelyi társulattól, mely Az ördög próbája című szenzációs, virtuóz előadásával óriási sikert aratott. Mennyire hatnak megtermékenyítőleg a román színházi törekvések a társulatára?

– Az utóbbi huszonöt évben lassan találkozott a román és az erdélyi magyar színjátszás, és mára már egy természetes szimbiózis alakult ki köztük. Olyan állandó átjárások és egymásrahatások vannak, amelyeknek nagyon pozitív hatásait érezhetjük. Az ördög próbáját is egy román alkotó, Radu Afrim rendezte, kifejezetten egy magyar társulat számára, belőlük indulva ki, nekik írva magát a szövegkönyvet is. Hasonlóképp, ma már magyar rendezők is gyakran dolgoznak román társulatokkal. A romániai színházi szakmában teljesen egyenértékű partnerként kezelik a magyar társulatokat, és tisztelik azt is, hogy más nyelven játszunk, más kultúrából jövünk. Azt hiszem, ez mindkét félre megtermékenyítőleg hat. Érdekes, hogy az eltérő nyelv ellenére kisebb a szakadék a román és az erdélyi magyar színházi szakma közt, mint a magyarországi és az erdélyi, egyaránt magyar nyelvű színjátszás között.

– Harminc évvel az öt halálos áldozatot követelő fekete március után milyen az élet manapság Marosvásárhelyen?

– Ma már egyértelmű, hogy a fekete március egy csinálmány volt, mesterségesen generálták a feszültséget csak azért, hogy létrehozzák a Securitate egy új intézményét. Ez a feszültség mára már szerencsére oldódott. Igazából én arra várok, hogy az erdélyi emberek, románok, magyarok, szászok, romák, bármilyen nemzetiségűek felismerjék és ki merjék jelenteni azt, hogy Erdély egy más kulturális térség. Eltelt ugyan száz év, de ma is óriási a szakadék kulturális értelemben Erdély és a többi régió között. Más térség, más örökséggel, más a gondolkodásmód és a munkamorál, minden más: létezik az erdélyiség. Az erdélyieknek ezt a felismerést kell táplálniuk, összerakniuk, szétszedniük és megélniük.

– Az erdélyi magyar színházi életet mennyire befolyásolják az anyaországban zajló közéleti, kultúrpolitikai történések?

– Mi Marosvásárhelyen nemzeti színházként a román művelődési minisztérium hatáskörébe és finanszírozása alá tartozunk, így mindenekelőtt a romániai kultúrpolitikai változások érintenek, ezek határozzák meg mindennapi működésünk. Hasonló módon a helyi politikum lesz a legfontosabb befolyásolója azon erdélyi színházaknak, amelyek önkormányzati fenntartásúak. Nekünk Erdélyben van feladatunk, az ottani magyar kultúráért tartozunk felelősséggel magunknak és a nézőinknek, és ez a feladatunk és felelősségünk független a mindenkori anyaországi kultúrpolitikától és annak változásaitól – az legfeljebb csak segíthet benne. Magánemberként a magyarországi közéleti és kultúrpolitikai történések annyira érintik az embert, amennyire engedi, hogy érintsék ezek. De Romániában a kultúrához való jogunkat mindenekelőtt Romániában kell kivívnunk és ott kell érvényesítenünk, a minket megillető alkotmányos jogokat ott kell érvényesítenünk, az ottani közéleti és kultúrpolitikai körülmények közt.

– Mi lesz a következő bemutatója?

– Ebben az évadban még két bemutatóra készülök, a szegedi premier után kezdem Kaposvárott a Csárdáskirálynő próbáit, majd az évad végén otthon Marosvásárhelyen Ibsen Nóráját állítom színpadra.

– Mennyire építenek Marosvásárhelyen a kortárs drámaírók darabjaira?

– Nagyon fontos, hogy a színház ne egy múzeum legyen, hanem egy ma megszólaló, mai gondolkodásmódot tükröző, friss művészet, ezért a kortárs szerzők is ugyanolyan fontosak, mint a klasszikusok. Számos ősbemutatónk van, nem egy előadásunk szövegét kifejezetten a társulatra írták. Ugyanakkor az elsődleges célunk az, hogy a színházunk legyen kortárs.

– A román színházművészet két legendás rendezőjével, Silviu Purcăretével és Andrei Serbannal is dolgozott együtt. Mit tanult tőlük?

– Purcărete mindenekelőtt egy csodálatos elme, akinek minden munkája egy fantasztikus szellemi konstrukció. Rendezőként olyan logikai labirintust épít fel az előadásaiban, amibe becsalogatja a nézőt, hogy az aztán sokáig szinte csak az aktuális útvonalat lássa, majd miután kijön ebből a labirintusból, visszamenőleg jön rá arra, hogy ez milyen csodálatos szerkezet volt. Purcărete ezen a konstrukción túl képileg is olyan dolgokat tud megfogalmazni egyetlen színpadi pillanatban, ami egyszerűen csodálatra méltó. Șerban esetében az az időzítés a lenyűgöző, ahogyan hajszálpontosan be tudja állítani a pillanatot, a helyzetet, a felvonást és az egész előadást, a legkisebb részlettől a teljes egészig. Lenyűgöző, ahogyan a produkcióban játszik az ütem- és ritmusváltásokkal, egy elképesztő szerkezettel és timinggal. Közben meg mindketten valami magától értetődő könnyedséggel próbálnak és alkotnak, és ez a mentalitás átragad a színészekre is, kik így kínlódás és erőlködés nélkül könnyedén tudnak rendkívül szép dolgokat létrehozni.

– Szegeden látott most előadásokat?

– Csak két előadást tudtam eddig megnézni, de úgy látom, érik össze egy igazi társulat, és nagyon jó a munkamorál, sokat dolgoznak, ami bármilyen társulat esetében egy fontos kohéziós és kondicionáló tényező. Jól vannak provokálva a színészek, élő ez a színház, ez pedig szerintem mindennél fontosabb.

Hollósi Zsolt

    

A szerző fotói