A szent szűz atomjai

NAGY SIKER A MOHÁCSI TESTVÉREK JOHANNA-ŐSBEMUTATÓJA SZEGEDEN

A száz évvel ezelőtt szentté avatott Johanna élettörténete csupán az apropót adta a Mohácsi testvéreknek ahhoz, hogy örökzöld témákról, a szabadságról, egyén és hatalom viszonyáról, politikai játszmákról, árulásról és más emberi gyarlóságokról beszéljenek. A Szegedi Nemzeti Színház Kisszínházában a zenével fűszerezett, Monty Python-szerű humorral kacagtató előadás próbára teszi a néző figyelmét, mégis nagy siker.

Ez még nem az! – mondják a szereplők, ahogy egymás után dobolva, csörömpölve beszivárognak a kisszínház szinte üres színpadára, Khell Zsolt jelzésszerű díszletébe, ahol olajos hordó, US Army-feliratú zöld katonai szállító ládák, székek, hangszerek, mindenféle szedett-vedett holmi teremti meg a játékteret. A „lármának” gongütés és az „Ez már az!” felkiáltás vet véget, kezdődhet a játék. Barnák László, akit kollégái színigazgatóként köszöntenek, arra biztatja a nézőket, hagyják csak bekapcsolva az okostelefonjaikat, okosóráikat, mindent, ami okos rajtuk. Azt is megígérik: hazudni fognak Jeanne d’Arc, az orléans-i szűz igaz történetéről „egyetlen kimerítő, unalmas, ótvar hazug részben”. Hazudni, mert senki sem tudhatja az igazságot. Indításképp elmesélik: Johanna ugyanúgy nőtt fel, mint bármelyik tucatszent. Mint mondjuk Keresztelő Szent János, Szent Özséb és Szent János apostol, az evangélista, akikről fel is villantanak egy-egy vicces jelenetet.

Johanna Monty Python-stílusban születik meg: karddal és lobogóval a kezében, komplett harctéri fegyverzetben bújik elő fiút remélő vajúdó édesanyja pocakjából. A kosztümöket tervező Remete Krisztina is jelzésszerű jelmezeket kreált, tulajdonképpen csak Johanna ruháit dolgozta ki alaposabban. Ágoston Katalin ideális választás a címszerepre, nem csak kislányos külseje miatt, sokkal inkább azért, mert hihetetlen energiával, átéléssel képes megmutatni az egyszerű parasztlány mindenen átsugárzó naiv hitét. Még a kabaréba illő jelenetekben is meg tudja állni, hogy elnevesse magát, a végén pedig némán folynak a könnyei, ami különös kontrasztját adja az abszurd bolondozásnak.

Mivel mindenki más több szerepet is játszik, nincsenek nagyívű alakítások, pár perces felvillanásokban kell megragadni a figurák lényegét. Csorba Kata például Johanna várandós édesanyját éppúgy hatásosan jeleníti meg, mint a jövőbe tekintő álomszerű jelenetben a vacsoraasztalnál ücsörgő képzeletbeli lányát. Kárász Zénó falusi plébánosként ugyanolyan karakteres, mint féltékenységében a dauphint majdnem megmérgező szakácsként. Jakab Tamás Johanna korlátolt apját is azzal az ellenállhatatlan humorral képes életre kelteni, mint a szüzességi vizsgálatot saját kezűleg elvégző, folyton intrikáló katolikus főpapot. Jók a többek is, tetszett Fekete Gizi unott, cinikus, öreg bábája, Borovics Tamás mint Johanna indulatos, hímsoviniszta képzeletbeli férje, aki családi beszélgetés helyett inkább tévézne, Poroszlay Kristóf bénázó mesterlövésze, Pálfi Zoltán meghökkent János apostola, Szegezdi Róbert tétova Károlya.

A Mohácsi testvéreknek a Johanna-sztori csak a kiindulópont, úgy is mondhatnánk, az ugródeszka, rögtön az előadás kezdetén jelzik: ne várjon a néző hiteles történelmi tényeket. Nem olyan unalmas, ma már szinte érdektelennek tűnő historizálást kap a néző, mint amivel például G. B Shaw közismert drámája próbálkozott, hanem Jeanne d’Arc életrajzának szabadon kezelt, fikcionalizált, kifordított, abszurd, mai olvasatát, amiben az alcímben megfogalmazott kitétel a fontosabb: maradjunk már emberek. Mohácsi István sziporkázó nyelvi humorának köszönhetően majdhogynem kabaréjelenetek láncolataként is felfogható az előadás, sok benne a mai poén, stand-up comedybe illő kiszólás. Mindezt azonban szünet nélkül, 140 percben zúdítják a közönségre, márpedig másfél óra után már lankadhat a néző figyelme. A rendező, Mohácsi János bizonyára épp ennek kivédésére talált ki olyan sok színpadi akciót, hatásos effektust.

A legfőbb effektus maga a zene: Kovács Márton muzsikus társaival, Móser Ádámmal, Préda-Kovács Zsolttal és Vígh Istvánnal végigzenéli az előadást. Hol felváltva szólóban, hol pedig különböző felállásban lehet hallani a tangóharmonikát, a hegedűt, a klarinétot, a különböző csengőket, csörgőket, gongokat. A színészek is folyamatosan beszállnak: Medveczky Balázs profi dobosokat megszégyenítő intenzitással döngeti a nagy olajos hordót, Csorba Kata az ütött-kopott zománc fazekat püföli. Mindenki azzal erősíti a ritmusszekciót, ami a keze ügyébe kerül: marmonkannával, faládával, székkel, edénnyel.

Az előadás csapatépítő hangulata kicsit a Nemzeti Színházban látott legendás Mohácsi-produkcióéra emlékeztet. Az Egyszer élünk… persze egyszeri és megismételhetetlen, teljesen más a mostani téma is, de ami ugyanaz: a közösségteremtő szándék, a cinkos összekacsintás a nézőkkel. Noha nincs benne direkt aktuálpolitizálás, a humorpatronok naprakész közéleti tájékozottság, tréningezett asszociációs készség nélkül aligha robbannak, az állammal, az egyházzal, a szabadsággal és a hittel kapcsolatos utalások is nehezebben érthetők.

Miután elmondták az élettörténetéből levonható mai tanulságokat, Mohácsiék Johannát végül egy álomszerű jelenetben az elképzelt jövőbe repítik. Ül az egykori harcos szűz a vacsoraasztalnál a nagy családjával, férjével és négy gyermekével, akik beszélgetés helyett inkább tévéznének. Amikor mégis megindul a beszélgetés, abban sincs köszönet, a macsó apa bőszen magyarázza a gyerekeinek: „Anyátok nem harcolt a háborúban, csak a zászlót vitte.” Végül is nem ölt meg, még csak meg sem sebesített senkit. Johanna lánya az apja pártját fogja, mert ugyanazt tanulták a női szerepekről az iskolában, amit ő is képvisel: „A gyermektelen nők Franciaország pusztulásának csírái.” A beszélgetésből indulatos veszekedés kerekedik, a felvillantott jövőből Johanna visszamenekül a „valóságba”, a család helyett inkább a máglyahalált választja.

Hiába értünk vele egyet, a végén mégis kissé didaktikusnak hat a prédikáció arról, hogy mindannyiunkban van egy pár atomnyi Jeanne, és ma is van miért hőzöngeni, randalírozni. „Mert vannak, akik a néptől kapott hatalmukkal visszaélve orbitális vagyonokat harácsolnak össze, közben meg porrá égetik az ország jövőjét.” Ki lehet ezeket mondani, de nagyjából erről szólt az egész előadás. A társulat dalos, dobolós fináléja önmagában is hatásos és lélekemelő.

Hollósi Zsolt

A szerző fotói

Kapcsolódó írásunk:

„A színház a konfliktus temploma” (Mohácsi János a rendhagyó szegedi Johanna-ősbemutatóról) >>>