A sorsszerűségtől a megtisztulásig

MINDENTUDÁS SZÍNHÁZI EGYETEME

Vajon a sorsszerűség irányítja életünket, és ha igazságtalannak érezzük mindazt, ami történik velünk, akkor sem tehetünk ellene semmit? Jobb, ha belenyugszunk abba, hogy ki vagyunk szolgáltatva a végzetnek? Esetleg akad más megoldás is? A Mindentudás Színházi Egyeteme negyedik évadának első előadója, Gyenge Zoltán professzor különösen izgalmas témát ígért, nem csoda, hogy a nagy zivatar sem tartotta vissza október 5-én a békéscsabai hallgatóságot. A sorsszerűség mítosza – Oidipusz és a Labdakidák című előadást Kovács Edit színművész, esztéta, a programsorozat házigazdája egy Seneca-idézettel vezette be: „Egyetlen helyes gondolat megfordíthatja a sorsot.”

Akkor mégis van remény, csak egyetlen helyes gondolat kell? De akarjuk-e, tudjuk-e megfordítani, van-e bátorságunk hozzá, hogy kézbe vegyük sorsunk irányítását? Nem éppen az a sors szerepe az életünkben, hogy kényszerítsen bennünket arra, hogy szembenézzünk a dolgokkal? S egyáltalán hogyan határoznánk meg a sors fogalmát? Vajon ugyanazt jelentette a sors a görögöknek is, mint a mai embereknek? Ezekkel a sorsdöntő kérdésekkel vezette be Kovács Edit az előadást, a válaszokat pedig izgatottan vártuk Gyenge Zoltántól. A Szegedi Tudományegyetem általános és gazdasági dékán-helyettese, tanszékvezető egyetemi tanár, filozófus, író, műfordító eddig minden évadban nagyon érdekes, izgalmas témákba avatta be közönségét, mondandóját képzőművészeti alkotásokkal és zeneművekkel illusztrálta.

Ha belegondolunk, mindenki számára előbb-utóbb kérdés, probléma, hogy mit is tudunk kezdeni a sorssal, ha igazságtalannak érezzünk a dolgok kényszerű menetét. Ha a kiszolgáltatottság érzése uralkodik el rajtunk, azt hisszük, nincs mit tenni, fatalistának kell lennünk – kezdte Gyenge professzor mondandóját. Majd arról szólt, hogy a sors, a sorsszerűség fogalmát másként értelmezték a különböző korokban, kultúrákban.

A görögök az isteneik kezébe adták sorsuk irányítását, tudomásul vették, amit a felsőbb lények számukra elrendeltek, nem akartak szembenézni mindazzal, ami történt velük életük során. Schelling elítélte a 19. század modern embereit, amiért ők sem tudtak szembenézni a sorsukkal, megvetette őket a „hamis kímélet” és a „petyhüdt ízlés” miatt, hogy nem tudták elviselni „a szükségszerűség komoly látványát”.

Manapság is jellemző, hogy legtöbbször nincs bátorságunk szembenézni dolgokkal, nem akarjuk látni az okokat, nem merjük megérteni, hogy mi történik velünk, csak a mérhetetlen igazságtalanságot érezzük. Ha az ember mégsem törődik bele a sorsába, hanem szembeszáll vele, az istenek ezért megbüntetik – legalábbis a görögök így gondolták. Oidipusz erre a legjobb példa, története a legismertebb mítosz a vétek szerepéről. Nem véletlen, hogy számos antik drámaíró feldolgozta (Szophoklész, Arisztophanész, Euripidész), Sigmund Freud erre építette az Ödipusz-komplexus elméletét. Világirodalmi és képzőművészeti példák sora örökítette meg a bűnös fiú sorsát, de kevesen láttak a mítosz lényege mögé – szögezte le Gyenge Zoltán.

Zeusz mérhetetlen kéjvágya befolyásolta az egész mitológiát, de még az emberi történéseket is. A sorsszerűségben gyakran az isteni és az emberi oldal keveredik, ám amikor az ember isten akar lenni, az a görög mitológiában nem vezet jóra. Laiosz királynak nem volt gyermeke, és megjósolták neki, ha mégis lesz fia, az (Atreusz átka miatt, akinek fiát megrontotta) meg fogja ölni. Mivel féltek a sorstól, amikor megszületett Oidipusz, kitetette a Kithairón hegyére. A csecsemőt pásztorok megtalálták, megmentették. Később Oidipusz vándorként megölte apját, de akkor még nem tudtak egymásról. A görögök felfogásában a félelem a sorstól azt jelenti, hogy félünk nem teljesíteni a sors akaratát, nem tudunk menekülni a sorsunk elől. Ha az ember menekül, és azt hiszi, hogy minél távolabbra kerül, valójában annál közelebb jut a végzethez, vagyis elébe fut a sorsnak – magyarázta az előadó.

Ezután következett Schelling bűn, sors és szabadság fogalmának megvilágítása. A nagy német gondolkodó, filozófus szerint nem kell fatalistának lenni, mert az embernek van mozgási lehetősége. Úgy vélte, hogy Oidipusz sorsában nem a véletlennek van szerepe, hanem a szükségszerűségnek. Euripidészt idézve Gyenge Zoltán azt mondta: egy nem kérdező, hanem hallgató Oidipusz lemondana a sorsa kutatásáról, azonosulna a sorsával. Aki hallgat, nem kérdez, nem kutat, az Kierkegaard szavaival: beleillik mindenhova, mert egyforma, személytelen, nem vállal felelősséget semmiért. Zarathustra ezt úgy mondja: „csöndesen ülni a mocsárban”. Aki hallgat, elfelejt kérdezni és önmagáról gondolkodni.

A vak Teiresziasz jóslata szerint az, aki nem tud semmit, nem ismeri meg önmagát, hosszú életű lesz. Ez a híres thébai jós világosította fel egyébként Oidipuszt, hogy ő gyilkolta meg az apját, és saját anyját vette feleségül, akinek négy gyermeket  nemzett.

Freudnál az Oidipusz-komplexus lényege a gyermek másik nemű szülője iránti vonzalma, a fiú anyja iránti vonzódása miatt akarja elpusztítani apját. A pszichoanalízis azt mondta: az istenek tulajdonképpen azt kérik számon Oidipuszon, amit ők minden további nélkül megtehetnek (sorozatos vérfertőzés, pedofília). Oidipusz kérdez, kutat, keres, nyomoz, tudni akarja a sorsát, akármi is lesz a vége. Tudjuk, szörnyűséges. Amikor feltárja az igazságot, anyja-felesége, Iokaszté felakasztja magát, Oidipusz kiszúrja saját szemét. De ne felejtsük el, hogy a görögöknél a vakság nem fogyatékosság, hanem együtt jár a jóslás képességével! Aki nem lát, az az empirikus valóságtól fosztja meg magát, ez számára igazi büntetés. Nem fog többet látni, de felejteni sem. A történet vége pusztulás és felemelő érzés egyszerre, vagyis katarzis, megtisztulás – fejtette ki Gyenge professzor.

Az előadás végén még Arisztotelész katarzis definícióját „alkalmaztuk” a hallottakra: Oidipusz kutatja, hogy mi a bűn, ezért megtisztulás számára, amikor megvakítja önmagát, vállalja tettét. Schellingnél a petyhüdt világ rothadt igazságtalanságot jelent. A görögök szerint mi választjuk magunknak, de attól még felelősek vagyunk saját sorsunkért. A görög színházban a néző azonosul azzal, amit lát, amikor Oidipusz megtisztul, a néző is vele együtt, ez a katarzis. Gyenge Zoltán szerint nem állapot, hanem hosszú folyamat a megborzongástól a megkönnyebbülésig. Lényege, hogy mit tesz és hogyan tudja magát az ember erkölcsi lényként elhelyezni a világban.

Többek között Rembrandt Europé elrablása, Gustav Moreau Szfinxe, Altdorfer Lot és lányai, valamint Renoir festménye színesítette az előadást, befejezésül pedig Purcell Oedipus című művéből hallgattunk meg részletet.

 Niedzielsky Katalin