tiszatáj | 2016. május 30.

A néptánc mint hivatás

BESZÉLGETÉS SIMONCSICS PÁLLAL
A néptánc színtereiről, művészetté válásáról, illetve ezzel kapcsolatos tevékenységéről, a Délikert Napsugár és a Délikert Möndörgő tánccsoportokkal készített előadásokról beszélgettünk Simoncsics Pállal […]

BESZÉLGETÉS
SIMONCSICS PÁLLAL

A néptánc színtereiről, művészetté válásáról, illetve ezzel kapcsolatos tevékenységéről, a Délikert Napsugár és a Délikert Möndörgő tánccsoportokkal készített előadásokról beszélgettünk Simoncsics Pállal.

– Az utóbbi években nagyon aktívan veszel részt Szeged néptáncos életében, mint koreográfus, mint tanár, illetve táncházakat tartotok rendszeresen a testvéreddel, Sárával. Idén, a magyar kultúra napján Kölcsey-éremmel ismerték el a város kulturális életéért folytatott tevékenységedet. Milyen út vezetett idáig, hogyan lettél táncos?

Leginkább szülői ösztönzésre indultam el ezen a pályán, amin egyszer-kétszer azért meg is fordultam, és kicsit másfelé is kacsingattam, de végül nem tántorított el semmi. Majdnem kosárlabdázó lettem, majdnem zenei pályát választottam, de végül ez lett az, ami megmaradt. Egy kis szülői késztetésre elsősorban, utána pedig a közösségből egyfajta belső motivációt merítettem, és utána már nem kellett erőltetni.

– Aki belekerül ebbe a világba, annak nagyon hamar a szenvedélyévé válik a néptánc. Hogyan lett ebből mégis valami több, vagyis hivatás számodra?

Egy darabig beértem a próbán és a táncházakban való táncolással. Voltak előadások, bemutatók, azok mindig motiválják az embert, de egy idő után azt mondtam, hogy meg szeretném mérettetni magam. És akkor a Kálmán Lucával elmentünk egy versenyre a Vajdaságba, ahol nagyon jól szerepeltünk. Emiatt az együttes vezetőnk bizalmat szavazott nekünk, ránk bízott egy koreográfiakészítést, így belekóstolhattunk a koreografálás és a táncpedagógia világába, és onnantól gyakorlatilag nem volt megállás, jöttek az újabb felkérések, újabb csoportok. Mára már a munkámmá is vált ez a hivatás, de azért igyekszem mindent a legnagyobb lendülettel vinni.

– Nagyon sok csoportot vezetsz, amelyek teljesen különböző szinteken vannak; a táncházban teljesen kezdőkkel is találkozol. A néptánc érdekessége, hogy nem is mindenkinek ugyanazt jelenti: egyrészt hagyományőrzés, művészet, ugyanakkor sport és szórakozás is. Milyen nehézséget jelent ez egy oktatónak?

Mindegyik csoport máshogy működik, mindegyik csoportot más motiválja, és mások a céljai. A művészi megnyilvánulás talán az, amit a legnehezebb kihozni az emberekből. De a magyar néptánc, ha történetileg nézzük, akkor önmagában nem jelentett művészetet. A művészetet onnantól jelentette, hogy színpadi műfajjá változott. És ha valaki elkezd táncolni, először a technikai részét fogja megszeretni a táncnak, a sportjellegét, a testmozgásos jellegét, és utána, hogy ha abban elmélyült, és egyfajta testtudatra tett szert, akkor már a test húrjain meg tud szólítani olyan dolgokat, amiktől már azt művészetnek lehet tekinteni. Az az ideális, ha ezek ötvöződnek egy csoportban, ezt egy profi csoportnál tudom elképzelni. Ott viszont inkább már a cél az, ami meg tudja ölni a motivációt, ez egy robotszerű munka. A táncosok viszonylag fiatalon nyugdíjba mennek, egyszerűen elhasználják a testüket, amit én nem szeretek megcsinálni a táncosaimmal, ezért a komfort zónájukon belül tartom őket. Nem teljesen; kell, hogy trenírozzuk a testet, hogy próbáljuk a határait, de azért nem szabad belegebedni.

– A Zárszámadás című műsorban épp az az érdekes (2014-ben volt az első előadás, egy termelőszövetkezeti közgyűlés keretében játszódik), hogy ez évzáró műsorként készült el, de kitaláltatok hozzá egy narratív keretet, amelyben retro és folklór keveredett – és végül is ez mutatja, hogy hogyan lesz valami élő múzeum vagy sport helyett már művészet. Hogyan született meg ez az előadás?

Én ’88-as születésű vagyok, és ez a korszak csak a történelemkönyvekből és az anekdotákból tárult föl előttem, nem tudom, hogy milyen volt, csak feltevésem van róla, csak benyomásom. Próbáltuk szivacs módjára megcsinálni ezt az előadást: mindent összegyűjteni, fölszívni, és utána kifacsarni az egészet. A kor szellemiségét próbáltuk meg nagyjából visszaadni. Többször mutattuk be, láttuk, hogy nem elég jó, nem mutat meg bizonyos dolgokat, kijavítottunk, beékeltünk jeleneteket és ezért folyamatosan fejlődött, tisztult az előadás. Fontos volt, hogy olyan prózai betétekkel lássuk el, amitől más színezetet kap, hogy érthető legyen. Nem feltétlenül kell, hogy mindig gondolkodtasson, néha elég, ha csak szórakoztat. De előtte és utána is voltak olyan próbálkozásaink, amiben már igazán volt drámai vonulat.

– Mennyire van szüksége az előadásnak egy ilyen prózai részre, tudna-e önálló nyelvként működni a néptánc?

Ha önálló nyelvként tekintek a táncra, akkor egy komolyabb, professzionálisabb gárdától tudnám elképzelni, hogy megvalósítják. Másrészt pedig van egy olyan érzésem, hogy a magyar néptánc nagyon sok mindent ki tud fejezni, de sokkal több mindent nem, mint amennyit igen. Tekintsük a néptáncot, ha nem is nyelvnek, de csak egy ábécének. Ahol a tánclépések a betűk, a motívumok a szavak, a tánc pedig a szöveg. Hogyha úgy rakosgatom a betűket, hogy az eddig ismeretlen, de harmonikus szót ad ki, ámbár nincs jelentése csak hatása, akkor valószínűleg ki tudunk fejezni vele új dolgokat is. A saját környezetében, autentikusan előadva nem lehet új dolgokat kifejezni. A néptánc mellé ezért szerintem szükség van olyan kiegészítő művészeti ágakra, amitől kifejezőbbé válhat a tartalom.

13234577_260508460969269_91084788_o

– Volt két másik előadás, a Pör (így járt nálunk Rózsa Sándor) és A szerelem filozófiája. A címadásban azt érzem, éppen ezzel kísérleteztek, mit bír el a néptánc, mint nyelv. Egyrészt van egy nagyon konkrét, társadalmi közeghez kötött vonulat, ugyanakkor pont azért, mert egy archaikusabb társadalomban született, nagyon alapvető emberi dolgokról mesél.

Időrendben A pör volt a legelső. Az ötletgazda általában én vagyok, és ehhez kérem az együtteseimnek a segítségét, hozzájárulását. Megkérdezem őket, hogy akarják-e. Ha akarják, akkor gyakorlatilag én vagyok a karmester, ők meg a zenészek.

– Tehát akkor először van a téma, és ahhoz jönnek a táncanyagok…

Igen. A pör esetében egy szürke folt volt nekem a Rózsa Sándor élete, és ezt próbáltam a saját magam számára feltárni. Nem tudtam akkor, hogy abból műsor lesz. Egyszerűen csak nem ismertem a fickót, és izgatott, hogy ki ő, mit csinált, mert addig eljutottam, hogy nem hiszek annak, amit tudok róla – mert azért kapott egy ilyen rózsaszín romantikát az ő személyisége az évszázad során. És ahogy kezdtem megismerni, úgy tűnt, ez jó téma lehet, elkezdtem kidolgozni egy forgatókönyvet az életének a fontos stációival. Utána elgondolkodtam, van-e értelme színpadra vinni, mert ahogy jobban megismertem, mondhatjuk, meg is utáltam a fickót, és nem akarom ezzel untatni az embereket, mert csalódni fognak. Pontosan emiatt úgy alakítottam a forgatókönyvet, hogy végül is rábíztuk a nézőre, hogy mondjon ítéletet: egyetért-e azzal az életmóddal vagy nem. Nem mondtunk ki tanulságokat, de útmutatást adtunk, mind a két irányba. Egy szerethető karaktert is bemutattunk, és egy szemétládát is. Talán önmegvalósítás is volt ebben a darabban, ami viszont olyan köntösbe öltözött, ami kicsit talán popularizálhatja a néptáncot. Azóta van egy állandó befogadó közönség, akik várják az újabb és újabb előadásokat.

A szerelem filozófiája – ott egy pajzán történetet akartunk színpadra vinni. Felnőttek vannak a darabban, szeniorok és fiatal felnőttek, és mind a két korosztálynál éreztem, hogy ez egy közösség, akik teljesen nyitottak egymás felé, nagyon oldottan tudnak beszélgetni nagyon intim dolgokról. Ami kíváncsivá tett, hogy vajon hogyan tudják ők ezt a színpadon is megcsinálni. Aztán bebizonyosodott, hogy nem csak a bizalmi körükön belül képesek ilyen szintű önkifejezésre, hanem nagyközönség előtt is. Hiába ötven-hatvan évesek, még mindig tudnak meglepetést okozni.

– Mennyiben jelent közös munkát egy előadás megalkotása, miután megvan az alapötlet? Úgy tűnt a Zárszámadás esetében , hogy ez rólatok is szólt.

Mindig van olyan segítőm, aki az adminisztratív dolgokat végzi, a helyeket intézi, a díszletekkel, jelmezekkel, a plakátszervezéssel, a dramaturgiával, a szövegírással segít. Mindig van egy forgatókönyv, és aztán látjuk, hogy ez kevés. Azt is figyelembe kell venni, hogy mennyi a játékidő. Hogyha 45 perces műsorunk van, és abból 30 perc próza, akkor valami nem jó. De másik irányból is megközelíthetjük – ha túl sok a tánc, akkor nincs egy szabad lélegzetre se idő. Mikor elkezdünk próbálni, akkor a táncosok teljes mértékben a saját képükre formálják a karaktereket. Amikor elrontanak valamit, vagy egyszerűen csak megakad az egész, akkor kialakul belőle egy új-vicces szituáció, és ha az jó, akkor az abban a pillanatban átíródik a forgatókönyvben, abszolút nyitottan állok hozzá. De azt sem szeretem, ha olyan dolgot erővel nyomok le valakinek a torkán, ami egyszerűen nem áll hozzá közel, nem az ő személyisége.

– Ma úgy tanuljuk a néptáncot, hogy az adatközlő nénikről, bácsikról készült felvételeket, mint egy-egy falu táncát próbáljuk elsajátítani. Mennyire tudtok szabadon bánni ezzel az anyaggal a színpadon, nehézséget jelent-e ezen túllépni?

Én az adott táncokat elég precízen próbálom a saját magam számára megtanulni.   Amint elkezdem tanítani, még inkább tudom elemezni; akkor alakul, formálódik saját magamra a tánc. Tőlem azt kapják a táncosok, amit én látok a filmekről, és amikor befejeződik egy tánc tanulása, és elkészül belőle egy koreográfia, és utána alkalmazzák a táncházban, na, akkor már az az ő saját táncuk lesz az adott táncból kiindulva. De mégsem az eredeti lesz, mert az már kétszer megszűrődött, egyszer rajtam, egyszer meg rajtuk. És én inkább a személyre szabott alkalmazását részesítem előnyben, mint a precíz bemutatását a táncosaimnál. Bennem azért ez vegyes. Szeretem saját magamévá tenni, de úgy, hogy tudom, milyen pontosan.

13234564_260508464302602_1743124764_o

– Ennyi munka mellett hogyan tudod tovább képezni magadat?

Most egy ideje nem versenyeztem, de korábban igen, tavalyelőttig folyamatosan, minden évben, azokra tanultam, azzal képeztem magam. Aztán később azokat a táncokat hasznosítottam. De nekem az is önmagában egy képzés, hogy továbbadom, mert még komolyabb szintű felkészülést igényel.

– A táborokkal például hogy állsz?

A táborok, ha nem edzőtábor jellegűek, akkor tánctechnikailag nincsen hasznuk. Persze ez is túlzás. Az inkább szemlélettanulás, a közösségi élményről szól. Az erdélyi táborokban adatközlőkkel lehet találkozni, zenészekkel lehet együtt bulizni, ami eszméletlen élmény, de nagyon illékony az egy hét alatt megszerzett tudás, hamar kopik. Ha utána csiszoljuk, megmarad valami, de rendszeres, hosszú távú gyakorlással lehet igazán fejlődni.

– A táncház is inkább a közösségi élményről szól. Milyennek látod a szegedi táncházakat?

A táncháznak is kell lennie valamilyen céljának, valamilyen jelleget kell, hogy hordozzon. Gyakorlatilag minden táncház most már a táncoktatásról szól, és ez megváltoztatja az eredeti funkcióját. Pontosabban a közösségi érzés-jellegét, mert nagyon oktatásszagú lesz. Nincs idő kibontani a táncot, nincs idő, hogy az emberek improvizáljanak, hanem csak tanulják a lépéseket, 20 percig táncolják, és aztán nem tudnak vele mit kezdeni. De ez is lehet egy felfogás. Ha van egy ilyen táncház, az nagyon jó. De hogyha mindegyik ilyen, az már nem annyira. Kell lennie oktatásnak, de a „lopás”, vagy „ellesés” technikáját is életben kellene tartani, mikor a kezdő táncos lenézi az ügyesebb táncos lábáról a figurát. Így viszont nagyon elválik a jelenlévőknek az összetétele. Az a tendencia, hogy az elején megjelenik sok kezdő táncos, és olyanok, akik egyáltalán nem táncolnak, vagy a nagyon lelkesen táncolni vágyók. Utána eltelik egy kis idő, és csordogálnak az emberek, és a végén megérkezik az a gárda, amelyik olyan hangulatot tud csinálni, hogy leszakad tőlük az ég. Akik ismerik a táncot, akik tudnak belőle improvizálni. Így lesz belőle három darab másfél órás táncház, ami teljesen jól elkülöníthető egymástól. Amúgy eszméletlen jók ezek a bulik. Ilyen a jatés (a JATE klubban, a Rozsdamaró zenekarral), és van a bohémes (a Bohém Tanyán, a Ménkű Bandával), ott is van tánctanítás, de az egy folkkocsma lenne, nem alkalmas a hely hozzá. Ezeket érdemes lenne átgondolni. Ettől függetlenül azt gondolom, hogy szeretnek az emberek táncházba járni, mind a kettőbe, és most próbálok egy harmadikféle táncházat meghonosítani Kecskés telepen.

– Hallottam, hogy Petőfi-program keretében mész majd Kárpátaljára. Mit fogsz ott pontosan csinálni?

Szeptembertől indul ez a program, a magyar szórványok településeire kerestek kultúrában mozgolódó embereket. Én táncot fogok tanítani, várhatóan iskolás, felnőtt és idős korosztályokban. Tehát gyakorlatilag ugyanazt fogom csinálni, mint itthon, csak ebben az évben Kárpátalján. Miután ez egy meghatározott időről szól, ami elég rövid, nem lehet elhanyagolni az itthoni feladatokat sem, úgyhogy tartanom kell a kapcsolatot segítőimmel, akik ez időre átveszik a stafétabotot.

– Köszönöm a beszélgetést és sok sikert kívánok a továbbiakhoz!

Szihalmi Csilla