Tiszatájonline | 2019. október 1.

A Napkirály pávatánca

MOLIÈRE, AVAGY AZ ÁLSZENTEK ÖSSZEESKÜVÉSE ALFÖLDI RÓBERT RENDEZÉSÉBEN
Teli van fanyar humorral és keserűen összekacsint a Mephistón edződött nézővel Alföldi Róbert szegedi Bulgakov-rendezése. Színházi életünk ősz fenegyereke ezúttal visszafogottan, elegánsan beszél ezzel a produkcióval arról, milyen dilemmákkal kell a művésznek szembesülnie, ha a hatalom szolgálatába szegődik. Jöhetnek-mehetnek az illiberális rendszerek, a problematika örök, az alapkérdések nagyjából ugyanazok… – HOLLÓSI ZSOLT KRITIKÁJA

MOLIÈRE, AVAGY AZ ÁLSZENTEK ÖSSZEESKÜVÉSE ALFÖLDI RÓBERT RENDEZÉSÉBEN A SZEGEDI NEMZETI SZÍNHÁZBAN

Teli van fanyar humorral és keserűen összekacsint a Mephistón edződött nézővel Alföldi Róbert szegedi Bulgakov-rendezése. Színházi életünk ősz fenegyereke ezúttal visszafogottan, elegánsan beszél ezzel a produkcióval arról, milyen dilemmákkal kell a művésznek szembesülnie, ha a hatalom szolgálatába szegődik. Jöhetnek-mehetnek az illiberális rendszerek, a problematika örök, az alapkérdések nagyjából ugyanazok.

A Szovjetunióban az 1920-as évek végére, a sajtócenzúra totálissá válása és a kultúra irányításának központosítása után az orosz értelmiség legjava hamar megélhette forradalomba vetett hitének összeomlását, legszebb reményeinek szertefoszlását. A szovjet totalitárius államban a párt igényt tartott a kultúra irányítására, megmondták, mit nem szabad és mit kell megírni (megfesteni, szoborba önteni). Ebben a helyzetben 1936-ban – a sztálini alkotmány bevezetésének évében – Bulgakov számára nem sok mozgástér maradt, ha a művész és hatalom problematikájáról kívánt írni. Molière fordulatokban gazdag élete tálcán kínálkozott, a Napkirály figurája sem tűnt nehezen megfejthető párhuzamnak. Talán épp ez lett a veszte. Pár héttel azután, hogy a Zene helyett hangzavar című cikkel Sosztakovics ellen új operája, a Katyerina Izmajlova miatt támadást indított a párt, a Molière Művész Színházban megtartott bemutatója után Bulgakov ellen is kirohant a Pravda. A Külső csillogás – hamis tartalom című cikk megjelentetésének és a szerző megleckéztetésének egyik oka biztosan az lehetett, hogy darabjáról azt kezdték suttogni: valójában nem más, mint gúnyos Sztálin-paródia. Ennek persze semmi nyilvánvaló nyoma nincs a darabban, de azt megtiltani, hogy az abszolutista uralkodó, XIV. Lajos figurájába mindig az aktuális diktátort képzeljük, elég nehéz lenne.

Alföldinek ez épp elég, nem rágja szájba, kire gondol, amikor a Napkirály megjelenik, és aranyszegélyű házi köntösben kényeskedve pávatáncot lejt feszengő alattvalói előtt a színpadon. A tehetséges, filmsztár alkatú és a szövegeit a nagyszínház nézőterén is mindig jól hallhatóan mondó Medveczky Balázs inkább egy tejfölösszájú, elkényeztetett ficsúrnak hat, mint rettegett despotának. A májusi előbemutatón koncentráltabbnak, erősebbnek, arisztokratikusabbnak tűnt, mint a mostani hivatalos premieren, ahol alakítása valamiért visszafogottabbnak, enerváltnak hatott.

A svájci születésű vajdasági színész, Balázs Áron 42 évesen majdhogynem fiatal Molière szerepére, legalábbis nálunk inkább ötvenes-hatvanas nagy bölényekre szokták bízni a bonyolult feladatot. Hogy mást ne említsünk, Darvas Iván, Fodor Tamás, Gáspár Sándor is erejük teljében, de már bőven ötven fölött találkoztak a Bulgakov-darabban a modern komédia megteremtőjének különös figurával. Az előadó életkora persze sehol sincs előírva, ráadásul Balázs Áron elég jó színész ahhoz, hogy ezt hamar elfelejtsük. Alakításával sokszínű Molière-portrét fest: a huszonkét életképben megelevenedik a színész-drámaíró civil életben váratlanul gyakran dadogóssá váló figurája, aki felbátorodva egy tányérból „sültcsirkézik” a már-már barátjának hitt Napkirállyal. Balázs Áron nem riad vissza a harsányabb színészi eszközök használatától sem, néha már az az érzése a nézőnek, mintha sokak egykori kedvenc francia komikusa, a Molière-rajongó Louis de Funes jellegzetes kacagtató gesztusait is megidézné. Ugyanakkor hajlongásaival, szökkenéseivel, nyelvöltögetésével is azt az érzetet erősíti: mindez csak komédiázás a túlélés érdekében. Amikor a színpad előterébe lépve odaveti Gömöri Krisztián Bouton színpadmesterének: „Csomagolj össze! Holnap játszom utoljára, és utána irány Anglia. Micsoda hülyeség! A tengeren fúj a szél, az emberek nem franciául beszélnek, és különben is, nem Anglia a lényeg, hanem az, hogy…” – veszi a közönség a lapot. Alföldi bölcsen hagyja, mindenki fejezze csak be maga az elharapott mondatot.

Madeleine Béjart szerepében Ágoston Katalin hatásosan kelti életre a titkai rejtegetésébe belegabalyodott, egyre kétségbeesettebb színésznő-szeretőt. Monológja az előadás érzelmileg egyik legintenzívebb pillanata. Amikor pedig a templomban a Szegezdi Róbert által kicsit egysíkúan megjelenített Charron érsek elé járul feloldozásért, megbocsátásért, Madeleine olyan ártatlannak tűnik, akár egy megöregedett, ázott, szürke kis veréb. Nem lehet megtagadni tőle, hogy orgonaszóra, neonfényes kalitkában a mennybe szálljon.

Sziládi Hajna számító kis bestiának mutatja Armande Béjart-t, aki nem sokat tétlenkedik, amint nyeregben érzi magát, máris megcsalja, megalázza Molière-t. Krupp Bence ügyesen felvillantja Zacharie Moirron gyors változásait a zongorába bújt zenésztől Molière fogadott fián át a besúgóig és a megtérő bűnösig. Szívós László a nőfaló D’Orsigni testőrparancsnok katonás eleganciáját, Jakab Tamás La Grange társulati titkár a szálakat a háttérből mozgató bennfentességét villantja fel.

Szabó-Székely Ármin dramaturggal sokat feszesített a rendező a szövegen, így a huszonkét kép gyorsan lepörög. Kálmán Eszter minimalista színpadi látványvilága – színekben és anyagokban legalábbis – mintha Wes Anderson nevezetes filmvígjátékát, a Grand Budapest Hotelt idézné. Vicces, ahogy Bánvölgyi Tamás az egyik legfőbb álszent, Fidelitas testvér szerepében a divatbemutatók modelljeitől megszokott csípőringással meglebbenti papi „szoknyáját”. A túlbuzgó, szenteskedő egyháziakat – különösen a Poroszlay Kristóf által játszott vándorszerzetes Bartholomé atyát, aki az Antikrisztust emlegeti, meg egyenesen Molière és vele együtt botrányos darabja, a Tartuffe elégetését követeli – kiröhögteti ugyan a rendező, de azért a szent őrület veszélyességét is érzékelteti. „Hát már mindent lehet? Semmi nem szent? Tegyél rendet, uralkodó! Védd meg a vallást! Védd meg a népet! Védd meg a kereszténységet!” – harsogja az színpadról Bartholomé atya. A néző pedig felsóhajt: helyben vagyunk.

Hollósi Zsolt

Fotók: Kelemen József/Szegedi Nemzeti Színház

Molière, avagy az álszentek összeesküvése | Szegedi Nemzeti Színház, Nagyszínház

Szereplők:
MOLIÈRE – Balázs Áron m.v.
XIV. LAJOS, a Napkirály – Medveczky Balázs 
CHARRON, Párizs érseke – Szegezdi Róbert 
ZACHARIE MOIRRON, színész – Krupp Bence 
ARMANDE BÉJART, színésznő – Sziládi Hajna 
MADELEINE BÉJART, színésznő – Ágoston Katalin 
BOUTON, színpadmester / VALÉR – Gömöri Krisztián 
LA GRANGE, a társulat titkára – Jakab Tamás 
D’ORSIGNI, a királyi testőrség parancsnoka – Szívós László 
SZÉLHÁMOS / LESSAQUE MÁRKI / VIGOR TESTVÉR – Kárász Zénó 
DU CROISY, színész / FIDELITAS TESTVÉR – Bánvölgyi Tamás
RIVAILLE, színésznő / ÁLARCOS NŐ – Tánczos Adrienn m.v. 
BARTHOLOMÉ ATYA, vándorszerzetes – Poroszlay Kristóf 

Alkotók:
Dramaturg – Szabó-Székely Ármin 
Díszlet-, jelmeztervező – Kálmán Eszter
Vers – Simon Márton, Tóth Réka Ágnes 
Súgó – Szabó Ágnes 
Ügyelő – Hajdu Róbert 
Rendezőasszisztens – Kovács Krisztián, Jánoska Zsuzsa
Rendező – Alföldi Róbert