A kocsi előállt, tessék beszállni

DUDA ÉVA TÁRSULAT: STOP ’N’ GO A THEALTEREN 

„Hosszú sor. Jegykezelés, egy őrült ugrál előttem, kikerülöm. Ezek mit akarnak, á, helyet mutat, oda nem ülök. Ez már a darab? Így indul a Duda Éva Társulat Stop n’go című akció-performansza, híven műfajához.”

Hosszú sor. Jegykezelés, egy őrült ugrál előttem, kikerülöm. Ezek mit akarnak, á, helyet mutat, oda nem ülök. Ez már a darab? Így indul a Duda Éva Társulat Stop n’go című akció-performansza, híven műfajához. A szegedi Régi Zsinagógába lépő emberek kikerülhetetlenül belefutnak a táncosokba, akik a nézőtéren rendezkednek (nem magyarul beszélve), üdvözlik a bejövőket, majd lassan elalszik a fény, és betáncolják magukat az előadásba. A performansz-hangulat azonban végig megmarad. Meg-megakad az előadás, mintha a szemünk előtt alakulna ki minden. A jelmezeknek nem nevezhető ruhák is erre utalnak. Egy próbán is lehetnénk akár, újra és újra megidéződik egy tér, egy szituáció, a következő pillanatban pedig már el is tűnik, és új veszi át a helyét. Vannak pillanatok, amikor olyan érzése lehet a nézőnek, mint egy néptáncmulatság végén, mindenki bekerül a körbe, és megmutathatja, mit tud.

A darab eleje kétségkívül a meglepetés erejével hat, ám mégis kissé színpadiasnak, mesterkéltnek is, ez az érzés többször visszaköszön az előadás során, annak ellenére is, hogy nagyon egyben van az előadás, és a karakterek is szépen elkülönülnek, kifejezőek.

A szín üres, a táncosok keltik életre, az egyetlen díszletelem, vagy még inkább kellék, egy bevásárlókocsi, ha már a mértéktelen vásárlás korát éljük, ám itt áruk helyett az emberek kerülnek bele. Hol egyedül, hol mindannyian, ezzel átértelmezve eredeti jelentését.

„Egy pont, szép lassan szépít, már focizunk? Rendben. Na, de hölgyem! Szép vagy. Veszekedni akarsz, haver?” Hétköznapi jelenetek sora játszódik le, és olyan kérdések kerülnek előtérbe, amelyek az emberekkel, a kapcsolatokkal, a tömeggel foglalkoznak. Alapvetően jól működő jelenetek, változatos szituációk, a párkapcsolat különböző ’módja’, és problémája kerül a színpadra. A táncosok hol közösen, hol pedig párokra szakadva veszik fel az előadás ritmusát. Az éppen nem táncolók pedig, akár egy próbán, nem mennek le a tánctérről, hanem várják a sorukat és figyelik társaikat. Az egész előadáson végigvonul egy életvidám lüktetés. Mégis érezni, hogy komoly dolgokról van itt szó. Szerencsére nem akar drámai lenni, nem úgy kapja fel a zsinórt, hogy az a nyak köré szoruljon, csupán szépen átköt, majd egy óvatlan pillanatban kapunk egy masnit. A helyzetek kezelésére is jellemző ez, például akkor, amikor Gulyás Anna iszonyatosan hosszan, és unalmasan beszél érthetetlenül (ahogyan az előadás kezdetén) a társulatról, továbbá arról, hogy mit is látunk tulajdonképpen, semmi lényegeset azonban nem tudunk meg, ám számára rendkívül fontos, hogy ezt így a tudtunkra adja. A többi tag láthatóan unatkozik, ahogy egy kötelező rendezvényen szokás. Két táncos társa állítja meg a lányt először csak apró, vicces jelzésekkel, majd amikor nem ért a szép szóból, kénytelenek ráülni, és befogni a száját. A közönség nevet. A komikus helyzetben mégis van negatív mellékérzés. A közösségen kívül mindig jelen van a férfi-nő viszony, valamint az én, a magányos ember nézőpontja. Sosem kapunk tisztán jót, vagy rosszat. Ám nincs idő hosszasan gondolkodni, az előadás pörög tovább.

Kunert Péter montázsa jól illik a színen látottakhoz, itt is a jókedv, a könnyedség dominál, harmóniában az élőben hegedülő Farkas Izsák játékával.

Stop ’n’ go. Ilyen az élet. Bármennyire is van politikai párhuzama ennek a darabnak (közvetlen előzményének számít, hogy egy 2010-es döntés alapján megvonták a független színházaktól, valamint társulatoktól a támogatásuk egy részét), szerencsére nem az dominál. Inkább az élet ’egyszerű’ működése. A darab vége felé az egyik jelenet nagyon szépen kifejezi ezt, és mondhatni, hogy össze is foglalja a látottakat. Csoportosan rohannak át a táncosok a deszka egyik szegletéből a másikba, folyamatosan a földre kerül valaki, ám fel kell állni. Rohanunk, élünk, hibázunk, felállunk, rohanunk. Majd párokra szakadva mindenki vívja a saját harcát. A térben négy pár táncol a fénnyel kijelölt helyükön, és hol az egyik, hol a másik kerül a földre a másik figyelmeztető hangjára, míg végül mind a földön kötnek ki. Valóban a tömeg részei vagyunk, a kérdés, hogy mit kezdünk külön-külön a magunk kapcsolataiban, ami a tömegben jön létre, és ott is megy tönkre, mégis csak mi vagyunk a felelősek érte.

Vagdalt Krisztina

Képek forrása: http://www.thealter.hu/