Tiszatájonline | 2022. augusztus 29.

„A hűség kétoldalú: akkor maradok, ha van értelme”

BESZÉLGETÉS LUKÁCS SÁNDORRAL

SZABÓ B. ESZTER INTERJÚJA
Lukács Sándor Kossuth-díjas színművész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja idén töltötte be 75. életévét, immár ötven éve a Vígszínház színésze. Köztudott, hogy nem csupán a színpadon, de az irodalmi életben is megbecsült helye van: nemrég jelent meg Kikötő című kötete, mely az elmúlt két év bezártságának lenyomata.
A Dérynében találkoztunk, Lukács Sándort kivételes odafigyeléssel, kedvességgel vették körbe a felszolgálók. Mint régi ismerőst fogadták…

Úgy látom, ez a törzshelye.

– Interjúkat általában itt adok, ugyanis a közelben lakom. Nem kell autóba szállni, csak lesétálok, és megvan a napi sport is.

Már nem teniszezik?

– Most nem. Sikerült egy kisebb sérülést összeszednem, amikor az unokámat emelgettem a magasba. Most pihentetnem kell a karomat.

Milyen nagypapa?

– Szerintem egész jó. Épp nemrég mondtam a fiamnak, hogy azt az időt, amit vele nem tudtam együtt tölteni, most az unokámmal megtehetem. Amikor a fiam kicsi volt, reggelente úgy indultam el, hogy még aludt, este pedig már aludt, amikor hazaértem. De nem lehetett másképp.

Hogy telt a nyár? Készen áll a következő évadra?

– Nyáron mindig eleresztem magam, hiszen egész évben szövegeket tanulok, ismétlek, és ez az egyetlen olyan időszak, amikor nem kell tartanom attól, hogy nem jut eszembe a következő mondat. Tehát a szabadság nálam a pihenésről szól, persze a vége felé közeledve már elkezdenek bennem motoszkálni azok a szövegek, amelyek hosszabbak és nehezebbek.

Az írásban is tart szünetet?

– Nem, sőt, örülök, hogy nyáron még több időt tudok vele foglalkozni. Ilyenkor bepótlok bizonyos olvasási restanciákat, amiből azt gondolom, bőven kijut minden olvasó embernek. Gyakran szembesülök a felismeréssel, hogy még mennyi mindent nem olvastam el. Sokat írtam a nyáron, nem büszkélkedve mondom, de nemrég jelent meg a Kikötő című kötetem, és már mondhatni, kész a következő.

Mit lehet tudni róla?

– Még nincs címe, és itt el kell mondjam, hogy nagyon sokat kínlódok a címadással. Gyakran találok négy-öt megfelelőt, és aztán nem tudom kiválasztani a véglegeset. Hat vagy hét ciklus lesz benne, egy ciklus általában tíz versből áll. Elég sok benne az úgynevezett szemlélődő vers, szemlélődöm magamon, a világon, a szeretteimen, az embereken. És persze a világhoz való viszonyomon, benne a sok jóval és rosszal.

A Nap Kiadó az Ön 75. születésnapját köszönti, ünnepli a Kikötővel. Ilyenkor az ember akarva-akaratlanul visszatekint a múltba? Vagy nem nosztalgikus alkat?

– Én már nagyon régóta folyamatosan visszatekintgetek a múltba. Nem telik el úgy nap, hogy a múlt valamely töredéke vagy szelete ne jutna az eszembe.

Milyen megvilágításban jut az eszébe?

– Ráeszmélek olyan dolgokra, amiket bizonyos életszakaszomban esetleg elmulasztottam, megbántam, vagy arra, hogy valakire nem figyeltem oda eléggé. Esetleg bizonyos tanulságokat nem szűrtem le olyan mélységben, ahogy kellett volna. Meditálgatok, és ezekből a visszarévedésekből legtöbbször vers születik.

A megbánás szót említette. Mit csinálna másképp?

– Konkrét példa nem jut az eszembe, de sokszor fölmerül bennem, hogy bizonyos helyzetekben elég bátor voltam-e. Lehetséges, hogy őszintébbnek, szókimondóbbnak kellett volna lennem. Az életem jelentős része az átkosban zajlott. Akkor nagyon oda kellett figyelni, kinek mit mond az ember, mennyit enged szabadjára gondolataiból. Ez a félelem és óvatosság időszaka volt, sokszor egy rossz tekintet is bajba keverte az embert. Ez persze nem panasz, megedzette a lelket. De ma már elmerengek azon, hogy más és más társadalmi helyzeteimben miként viselkedtem, s hogy mennyire voltam merész és bátor.

Az említett óvatosság és hallgatás is közrejátszhatott, hogy fiatalon írni kezdett? Hiszen a papír mindent elbír…

– Viszonylag későn kezdtem publikálni, noha az írói hangom már kilenc éves korom óta megvan. Amikor Pesten kitört a forradalom, láttam másnap Miskolcon, ahogy a Lenin Kohászati Művek munkássága elindul a városcentrum irányába, a rendőrség felé. A házunk előtt vonult a nagy tömeg, én az ablakban csüngtem. A szüleim féltettek, nem engedtek ki, de emlékszem, már kilenc évesen is fel tudtam ismerni a munkásemberek arcán a reménykedést, és annak jelentőségét. Cipelték a lyukas zászlókat, és éreztem, hogy az átlagosnál valami fontosabb, komolyabb dolog történik. Szóval fogtam a kockás számtan füzetemet, és megírtam életem első versét.

Emlékszik rá?

– Nem. Az írás maga sokáig megvolt, de valószínűleg már elkeveredett. Egyébként remek magyartanáraim voltak. Abban az időben sok egyetemen tanító oktatót lefokoztak, és áthelyeztek közép- vagy általános iskolába. Ők voltak azok, akik elszórták a magokat.

A tanárai már meglátták Önben az írót?

– Akkor még nem tűntem ki ezzel, de azt érezték, hogy van egy kis affinitásom a betűkhöz. Úgy kerültem az első osztályba, hogy már tudtam olvasni, apám pedig minden este olvasott nekem Arany Jánost, Petőfit… Olyan nem fordult elő, hogy ne irodalommal zártam volna a napot.

Szüksége volt bátorságra, hogy az első szövegeit meg merje mutatni valakinek?

– Inkább nagyon vágytam a pozitív visszaigazolásra. Legyen szó bármiről, ha az ember alkot valamit, jót tesz a lelkének a dicséret. Apám rendszeresen olvasta az írásaimat, örültem, hogy tetszenek neki. Közben elkezdtem szavalni is, észrevették, hogy jól megy a versmondás, így az iskolai ünnepségeken folyton engem húztak elő. El is terjedt, hogy „na a Lukácsnak biztos egyenes útja lesz a Színműre”. Értem – éppen ezért – senki sem izgult. Ehhez képest közel sem volt egyenes utam a Főiskolára.

Negyedszerre vették fel. Nagyon megviselték a sikertelen próbálkozások?

– Eléggé megviseltek, ugyanakkor ezalatt is végig színház közelben voltam. Segédszínész lettem az akkori Tháliában, utána felvettek a Major Tamás által alapított Nemzeti Színház stúdiójába, ahol két évet játszottam. Olyan társaim voltak, mint Bánsági Ildikó, Lázár Kati, Andorai Péter, Szacsvay László. Ott lehettünk a nagy színészek árnyékában, mint Kálmán György, Lukács Margit, Rajz János, Sinkovits Imre vagy Bessenyei Ferenc. Figyelhettük őket, tanulhattunk tőlük.

Hogy élte meg a főiskolai éveket?

– Az első két év kissé szenvedős volt, hiszen akkor már sok mindent elsajátítottam a szakmáról, viszont a Főiskolán nyilván mindent előrről kezdtünk. Aztán amikor harmadévtől ki lehetett menni színházakba gyakorlatozni, szinte fellélegeztem.

Az írás mindekkor jelen volt?

– Amikor sorra nem sikerültek a felvételik, nem írtam. Annyira törekedtem, hogy sikeresen szerepeljek, hogy csak arra tudtam koncentrálni. Meg akartam ismerni a színház világát, méghozzá a lehető legalaposabban. Amint rendbe jött ez a vonal az életemben, írni kezdtem. Újra lett hozzá kedvem és energiám.

Ha jól értem rendre van szükség Ön körül, hogy írni tudjon.

– Általában szeretem a rendet. A színházi próbafolyamat is – tulajdonképpen –, míg az olvasópróbától eljutunk a premierig, és felépítjük az előadást, maga a rendrakás. Bár sokan azt mondják, hogy a szerep soha nincs kész, mert minden előadással fejlődik, változik. Az írás, főként ha már megjelent, módosíthatatlan. A színház viszont élő műfaj, és épp ez a varázsa. Nem vagyunk gépek, így nem tudjuk kétszer tűpontosan eljátszani ugyanazt. A próbafolyamat és a karakter minél pontosabb megértése egyfajta rendcsinálással függ össze.

Mi történik akkor, ha valaki olyannal dolgozik együtt, akinek teljesen mások az elképzelései a rendcsinálásról?

– Már ötven éve vagyok ezen a pályán, azt hiszem, nincsen olyan típusú ember, kolléga, akivel még ne találkoztam volna. Az emberben kialakul egyfajta védekezés és törekvés arra, hogy ne fókuszáljon olyan dolgokra, amelyek elvonják a figyelmét. Persze sokkal jobb, ha béke van és egyetértés, de olykor nem ártanak a szellemi ökölharcok, mert előre mozdíthatják a dolgokat.

Az említett védekezés és törekvés is az oka lehet, hogy pályája eleje óta idén ötven éve a Vígszínház társulatának tagja?

– Sokan a nevem mellé illesztik a „hűséges” szócskát, de ezek az emberek elfelejtik, hogy a hűség kétoldalú dolog. Akkor maradok, ha van értelme. Eddig nem volt olyan, hogy ne terveztek volna velem: mindig volt egy jövőbeli elképzelés, amire érdemes volt odafigyelni. Arról nem is beszélve, hogy fantasztikus kollégák vettek körül, akiktől rengeteget tanulhattam. Várkonyi Zoltán vezetése alatt például az ő remek ötletére számos progresszív és sikeres rendezőt hívtak a Vígbe, új ritmust, új felfogást adva a társulatnak. Így dolgozhattam Ruszt Józseffel, Szinetár Miklóssal, Mohácsi Jánossal.

Még az Eszenyi-ügy sem tántorította el?

– Az én ötvenéves Vígszínházban töltött időszakomnak az csupán egy töredéke. Csak a szépre emlékezem… Kétségtelen, hogy ez egy viharosabb időszaknak mondható, de nekem szerencsém volt: nem kerültem olyan helyzetbe Enikővel, mint sok fiatal. Engem nem bántott, nem sértett meg, de azt mindannyian éreztük, hogy rossz a hangulat. Most viszont béke van. Rudolf Péter igazi felüdülést hozott.

A színészet és az írás kettős világot ad Önnek. Segíti egyik a másikat?

– Abszolút. A nyolcvanas évektől kezdve a színház és a költészet nem alárendelt, hanem mellérendelt viszonyban vannak az életemben. És a kérdésre válaszolva, érdekes módon a színészet segít jobban az írásban. Színészként az ember sok olyan helyzetbe keveredik, amilyenekbe civil ember ritkán, vagy soha. Lehettem már pap, gyilkos, hadvezér, csóró, gazdag, és ezek mind sajátos szituációk, amiket elraktároz az ember. Számos szerepemet megírtam versben, de bizonyára visszafelé is működik. Szigorúan, pontosan le kell szedni a sallangokat, a felesleges szavakat eltűntetni. Ez a színészi munkára is vonatkozik. Ne legyen túl sok, és ne legyen túl kevés.

Az írás és a színészet is pontos önismeretet igényel. Nem nyomasztó egy életen át a lélekkel dolgozni?

– Nem, sőt, nagyon izgalmas. Annál izgalmasabb nincs, mint amikor kibújhatsz a saját bőrödből, és belebújhatsz egy másik ember személyiségébe. Próbálsz úgy érvelni és védekezni, ahogy a karakter. Amikor egy másik személyiséget formálsz, meg kell találni a középutat, de önmagadon keresztül. Óhatatlanul is belekerül a saját jellem, idegrendszer.

Olyan színészóriásokkal játszhatott együtt, mint Latinovits Zoltán, Ruttkai Éva. Tanult tőlük?

– Oly annyira, hogy Latinovits legnagyobb színészi alakításait testközelből figyelhettem. Thomas Mann Mario és a varázslójában Cipollát játszotta, legalább negyven alkalommal vittük színpadra. Hátborzongató volt. De dolgozhattam vele a Harminckét nevem volt, valamint a 141 perc a befejezetlen mondatból című filmben, ahol egyébként rendezői utasításra le kellett vágnom Latinovits nyakkendőjét. Ruttkai a szeretőm és az anyám is volt a színpadon. Igazi mély, baráti kapcsolat alakult ki köztünk. Darvas Ivánnal kilenc évig öltöztem együtt, adódott olyan időszak is, amikor többet voltam vele, mint a feleségemmel.

– Milyen előadásokban láthatjuk idén?

– Hubay Miklós, Egy szerelem három éjszakájában, Gáspár, Menyhért és Boldizsárszerepében Kern András, Hegedűs D. Géza és jómagam. Továbbra is repertoáron a Party című darab – az angol értelmiségről egy maró komédia –, amit a szezon végén mutattunk be. Szerencsére tovább játsszuk a Játék a kastélybant és a Rózsavölgyi Szalonban futó Két pápát is.

Szabó B. Eszter

Fotó: Horváth Levente