A dokumentumok fúgája
METANOIA ARTOPÉDIA:
JÉG-DOKTRÍNÁK
A Metanoia Artopédia: Jég-doktrínák – variációk a náci retorikára című előadása 2013-as bemutatója óta többször játszották Magyarországon és külföldön is. Eddig Szegeden, a Grand Café mozitermében került megrendezésre, így elég unikális alkalom volt a Thealter fesztivál részeként, a Régi Zsinagógában látni… – VAJSENBEK PÉTER KRITIKÁJA
METANOIA ARTOPÉDIA:
JÉG-DOKTRÍNÁK
A Metanoia Artopédia: Jég-doktrínák – variációk a náci retorikára című előadása 2013-as bemutatója óta többször játszották Magyarországon és külföldön is. Eddig Szegeden, a Grand Café mozitermében került megrendezésre, így elég unikális alkalom volt a Thealter fesztivál részeként, a Régi Zsinagógában látni.
Az egyedi díszlet, habár teljesen autonóm, szuggesztív teret és színpadot teremt, nagyon elegánsan használja fel a zsinagóga adottságait. Például, amikor meglátjuk egy fehér lepedő átvilágításában a tóratekercs szobrát.
A Metanoia Artopédia honlapján olvasható rövid leírásból is megtudhatjuk, hogy itt nem ma a cselekmény a lényeg, nem egy történetet dolgoz fel a darab. „A Jég-doktrínák nem lineáris történet, nem is akként olvasandó. Kísérlet arra, hogy néhány eredeti és mutáns variáción keresztül a történelmi katasztrófákat hamisan értelmező, és személytelen pozíciójukban is aktív bűnbakképző „őrületszilánkot” átvilágítsunk.” Pont ezért nem is az a célom, hogy kritikámban a színpadon történő elemeket állítsam időrendi sorrendbe, tekintve ez is nehéz lenne, hiszen nem lehet egyszerre a fényezésre, a hanganyagok értelmezésére és a színészi játékra figyelni, azok összetettsége miatt.
A hallható szövegek valós dokumentumokra épülnek: az áldozatok, dr. Nyiszli Miklós, Victor Klemperer, Ovics Perla, valamint az elkövetők Hitler, Himmler, Eichmann, Endre László, Horthy Miklós szövegrészletei mellett, napjaink szélsőjobboldali megnyilvánulásai: blogok, kommentek, közszereplők nyilatkozatai, televíziós adások jelennek meg, vagy archív felvételben vagy a szereplők általi tolmácsolásban. A hihetetlenül nagy és változatos anyag szinte lehetetlenné teszi, hogy mindet kövessük, felismerjük. Így arra az Artaudnál megjelenő nyelvi-esztétikai módszerre visszavezethető megoldást láthatunk – hallhatunk, hogy a szöveg informatív erejénél fontosabb az akusztikai. A kommentek uszító retorikája nagyon könnyen kiismerhető, hiszen automatikusan működik, nincsen túlgondolva. Főleg az uszítás és az agresszió jelenik meg bennük. Az archív dokumentumok mondanivalója, a felvételek rossz minősége miatt, néha nehezen kihallhatók. A felolvasott kordokumentumok, önéletrajzi írások részletei tömören és szikáran világítanak rá a holokauszt borzalmaira.
A szövegfoszlányok gyors váltogatása és bizonyos elemek visszatérése, az előadásban is felhangzó Bach fúgák egymással versengő szólamaival rokonítható. Így az előadás első része egy hatalmas zenei építkezés, ahol a már említett szövegek, az alatta szóló különböző zenei betétek (Sickratman, Bach, Laibach stb.) és a fényezés ritmikáját követhetjük a színpadon. A színészi mozgás helyett inkább a hanggal való játék dominál, egyes mondatokat más-más hangszínnel, hangerővel hallunk újra.
A darabban nagyon fontos szerepet játszik a humor. A kisebbségi viccektől kezdve, a fasiszta retorika parodisztikus előadásán át, a közmédiából ismerhető „sorosbérenc, libernyák” típusú kifejezések mind felveszik a kapcsolatot a közönséggel, valahogyan viszonyulnia kell hozzá. Ami ezesetben vagy a nevetés vagy pedig az elemi elutasítás. Viszont az elemi elutasítás nem tud létrejönni, vagy csak nagyon nehezen. A darab elején egy szociológiai kérdőív kitöltésével minket is bevonnak az előadásba. Emellett a már említett zenei építkezés szép és monumentális, a díszlet nagyon szuggesztív. Az esztétikum iránt érzett örömünk találkozik a darab tartalmának elutasításával. A folyamatosan visszatérő uszítás pedig propagandaszerűen, az ismétléssel szeretne minket meggyőzni igazáról.
A színpadon szereplők (Erdély Perovics Andrea, Krasznahorkai Ágnes, Vetlényi Lili, Szokol Szilárd) erős, fehér sminkje szándékosan emeli ki, hogy a színészek valaminek a demonstrációi, a színjátszás kötelező elemei. Azaz minden, ami a színpadon van, „megtévesztés” bizonyos szinten. Ezzel kapcsolatos a díszlet több eleme is, a fekete papírmaséfigurák és a fényezés által kialakult árnyékok játéka. A színpadon csak egy esetben reprezentálódik az áldozatok szövege, csak az élő narrálásból (Lengyel Zoltán) halljuk a szólamaikat.
A darab második felében már több akció van, itt az aláfestő hangok közül a nemzeti rock dominál. Az archív anyagokban is a cselekvésre való felszólítás jelenik meg, és erre szólít fel minket is a főszereplő (Erdély Perovics Andrea), náci karlendítéssel alátámasztva mondanivalóját.
Az ezt követő ezo tévés jelenet nem csak azért fontos, mert átvezet bennünket egy metafizikai síkra, hanem mert visszavonja az érdemi diskurzus szerepét is. A darab tudatosan használja fel a különböző nyelvi-irodalmi eszközöket (líra, próza, interjú, önéletírás stb.) és a médiumtörténeti korszakok eszközeit (könyv, rádió, televízió, internet). Emellett a misztériumjátékoktól az artaudi színházig többféle megszólalásmódot is felvonultat. Az eddigi egymásra épülő szólamok helyett is például Horthy Miklós próbálja felmenteni magát a műsorvezetőnél.
A darab vége letisztultabb, szakrális – rituális tiszteletadásként értelmezhető, amely emléket állít az áldozatoknak.
Vajsenbek Péter
Fotó: Thealter / Németh György
Közreműködők: Erdély Perovics Andrea, Krasznahorkai Ágnes, Vetlényi Lili, Szokol Szilárd, Francia Gyula, Tóth Péter Zoltán, Lengyel Zoltán, Perovics Zoltán
Ruhák: Csúri Anna
A kartonfigurákat preparálta: Kiss Attila Etele
Hangkeverés és élő narráció: Lengyel Zoltán
A rendező/szerkesztő munkatársa: Erdély Perovics Andrea
Rendező, látvány: Perovics Zoltán
Támogatók: EMMI, Grand Café, Patyolat//PRÓBAüzem