A csókai Cso-Cso-szán

A szegedi színházi élet szakmai elismerését, a legjobb opera-énekesnőnek járó Dömötör-díjat, a csókai születésű Kovács Éva vehette át, a Szegedi Nemzeti Színház Pillangókisasszony operaelőadásának főszerepéért, azaz Cso-Cso-szán szerepének megformálásáért. A fiatal énekessel az opera világában merültünk el.

Mit jelent Önnek ez a díj, és egyáltalán mit jelent megkapni a Dömötör-díjat a szegedi színházi életben?

– Ez egy nagyon rangos díj. Óriási megtiszteltetés már az is, hogy jelöltek rá, mert ez volt a legelső főszerepem. Azelőtt egy kisebb, öt-hat perces szereppel először léphettem színpadra. Nagy öröm tehát, hogy megkaphattam ezt a díjat.

Hogyan került sor arra, hogy Cso-Cso-szánt alakítsa a színpadon?

– A Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karán már tanultam ezt a szerepet Pál Tamás tanár úrnál, akihez szerepgyakorlatra jártam. Azután kicsit félretettük. A Szegedi Nemzeti Színház meghallgatására más darabokkal készültem, de mondták, hogy énekeljem el a Pillangókisasszonyt is. Később visszahívtak, és azt mondták: jó, megvan! Ujjongtam örömömben.

Miért vonzó Cso-Cso-szánt énekelni?

– Zeneileg gyönyörű. Elkápráztatott, de ugyanakkor nehéznek tűnt. Féltem a dalok mennyisége és a lelki részek miatt is. Attól tartottam, hogy majd nem sikerül átvennem ezt a szerepet. A mű valójában egy tizenhat éves lányról szól, akit a mi előadásunkban tizennyolcra változtattak. Ez a lány három év alatt teljesen felnő, és olyan mélységekbe jut, ahonnan már csak a halál marad számára. Három évet tölt nagy várakozással, egyre csak várja a szerelmét, és közben leéli az egész életét. Ez nagyon megrendítő számomra, egészen mélyen megérintett, gyakran éreztem úgy, hogy lelkileg kikészít. A próbaidőszak fizikailag is megterhelő volt, de mára azt mondom, hogy megérte. Cso-Cso-szánt mindig nagyon szerettem, de most magaménak is érzem.

Minek köszönhetően lett operaénekes? Véletlenül tévedt erre a pályára, vagy tudatosan készült rá?

– Mondhatni mindkettő. Gyerekkorom óta érdekel az éneklés, csakhogy más műfajokkal próbálkoztam. Énekeltem egyházi- és népdalkórusban is. Azt mondták, van bennem valami, ezért szólókat is kaptam. A komolyzenével Szegeden ismerkedtem meg a gimnáziumban, miután átkerültem oda. Előtte alapfokú művészeti iskolába jártam Kerényi Tibornéhoz, Ida nénihez. Kezdetben egyszerűbb dalokat tanultam, majd beleszerettem az operába. Gimnázium után még nem tudtam, hogy mivel foglalkoznék. Egy év pihenő és gondolkodás után elkezdtem magánórákra járni Andrejcsik Istvánhoz, majd másodjára sikerült a felvételi a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karára. Azóta diplomáztam, jelenleg szabadúszó vagyok.

Várható-e, hogy egy ilyen rangos díj kapukat nyit meg, és lehetőségekhez juttatja?

– Csak remélni tudom, hogy igen. Továbbra is szeretnék ezen a pályán maradni és operákat énekelni.

Mit jelent Önnek az opera?

– Ez egy összetett műfaj. Azért szeretem, mert nem elég elénekelni a dalt, a szerepet is meg kell formálni hozzá. A prózai részek után viszont az érzelmeket énekléssel fejezzük ki. Ez sokat jelent nekem, mert nagyon szeretek énekelve játszani.

Létezik olyan operaszerep, amelyet nagyon szeretne megformálni, elénekelni?

– Nagyon sok van, és jelenleg azt gondolom, hogy bármit szívesen elénekelnék, amire képes vagyok. Különösen vágyok arra, hogy Mozartot és Puccinit énekeljek.

Állítólag az első találkozás az operával meghatározó. Ha jól sikerül, egy életre szóló szerelem lehet belőle, de ha nem, a továbbiakban sem lesz hatása. Önnél ez hogyan történt?

– Nálam ez nem így volt. Folyamatosan ismerkedtem vele. Az igaz, hogy egyik első találkozásom az operával, épp a Pillangókisasszony révén történt a Szegedi Nemzeti Színházban, amikor Vajda Júlia játszotta a főszerepet, viszont nem szerettem meg rögtön az egészet. Egyes részei azonnal megragadtak, míg mások kevésbé. Nekem először a nagy áriák tetszettek meg, amelyek ismertek voltak számomra. Utána újabb részeket is felfedeztem magamnak. Elsőre nem volt végig izgalmas, de mégis valami megfogott benne, mert újra és újra meg szerettem volna hallgatni. Ha az ember megérti az operát, valóban elkezd vágyni rá.

Részt vett Szabadkán a Lévay Szilveszter Nemzetközi Musical Fesztiválon is. Milyen tapasztalatokkal gazdagodott?

– Kiderült, hogy a musical nem az én műfajom, de ennek ellenére is jól éreztem magam a versenyen. Jó tapasztalatszerzés volt, de maradok az operánál és az operettnél, mert ezeket szeretem igazán.

Lukács Melinda

Fotó: delmagyar.hu

Forrás: magyarszo.com