tiszatáj | 2014. december 21.

A bűnök örökös következménye

BUDAPESTEN VENDÉGSZEREPELT A NEOPLANTA
Nézem a Thália Színház kényelmes nézőteréről az esendő emberek viaskodását a rasszizmussal, a hatalmi tébollyal, a történelemmel. A mozgásuk nem egyéb, mint a bűnök örökös következménye. Kellemetlenül érzem magam, a színészek folyton minket fixíroznak, a közönséget. Nem vonhatjuk ki magunkat a darab hatása alól […]

BUDAPESTEN VENDÉGSZEREPELT A NEOPLANTA, URBÁN KEGYETLEN SZÍNHÁZA

Kész őrület, ahogy agyba-főbe verik, halomra ölik egymást a Neoplanta szereplői, miközben előadják a város történetét Mária-Teréziától napja­in­kig. Önkéntelenül is Peter Weiss kultikus darabja, a Marat/Sade jut róla eszembe, csakhogy itt már az egész Balkán a tébolyda. Megfájdul a fejem és pontosan érzem, hogy én ez elől a téboly elől menekültem el Jugoszláviából ’92-ben. Ugyanakkor azt is fontosnak tartom elmondani, hogy voltak ennek a fekete világnak fehér korszakai is, például a hetvenes-nyolcvanas évek, a multikulturális összeölelkezés, aminek, mint utólag kiderült, jócskán rohadt volt az alapja, de ezt nem tudtuk, nem firtattuk. Azok a nyolcvanas évek volt az én Újvidékem. Ez meg, amit az Újvidéki Színház társulatával Végel László azonos című regénye alapján Urbán András színre állított, az aktuális perspektíva. Modern apokalipszis, civilizációs kollapszus.

Nézem a Thália Színház kényelmes nézőteréről az esendő emberek viaskodását a rasszizmussal, a hatalmi tébollyal, a történelemmel. A mozgásuk nem egyéb, mint a bűnök örökös következménye. Kellemetlenül érzem magam, a színészek folyton minket fixíroznak, a közönséget. Nem vonhatjuk ki magunkat a darab hatása alól. Éreztetik, a mi bőrünkre is megy a játék. Talán azért kell látni ezt a végtelenített balkáni kataklizmát annak is, aki ismeri, meg annak is, aki nem ismeri, vagy félreismeri, hogy mint a misztériumjátékok jutalmaként, a szenvedésen keresztül megtisztulva visszatérhessünk a kezdetekhez. Hogy vége szakadjon ennek a diabolikus világrendnek, és ismét mindenki nyugodtan vállalhassa az identitását. De mi volt a kezdet, ahova visszavágynánk? Netalán a trauma eredője? Mária Terézia császárné gesztusa, amellyel 1748-ban szabad királyi várossá nyilvánította a települést, amelyet mindenki a maga nyelvén nevezhet Neoplantának, Neusatznak, Novi Sad-nak, azaz Újvidéknek? A soknemzetiségű település történetét elmesélő előadás első jeleneteinek egyikében mintegy szimbolikusan bekötik a császárné szemét, amikor aláírja a szabad királyi várossá nyilvánítás dokumentumát. Nominatur Neoplanta. Az utolsó jelenetben pedig a császárnő szájára kerül a nagy sebtapasz, amikor éppen imamalomként mormolt szövegében békére buzdítja az itt élő népeket. Beléfojtják a szót. Ez a groteszk szimbolika azt jelzi, hogy már a kezdetnek sem volt sok értelme? Innen nézve kétségkívül hamisnak tűnik a multikulturalizmus szajkózása.

Nagy érdeklődés előzte meg az Újvidéki Színház sokkoló hatásokkal dolgozó Neoplanta című előadásának budapesti vendégjátékát a Tháliában, ott láttuk a nézőtéren a Vajdaságból Budapestre szakadt értelmiségiek mellett még Esterházy Pétert és Radnóti Sándort is. A beavatottak tudták, hogy az idei Belgrádi Nemzetközi Színházi Fesztiválon, a BITEF-en közönségdíjat kapott az előadás, Urbán András pedig elnyerte a legjobb rendezői díjat. Ráadásul nem csak Belgrádban, Budapesten is elismerés és kíváncsiság övezi a szerző, Végel László újvidéki író munkásságát, aki több évtizede hathatósan és példamutatóan támogatja az ex-Jugoszláviában élők tényleges jogegyenlőségért demokráciáért folyó harcát. Kevés író akad manapság, aki olyan elkötelezetten, energikusan és bátran látja el összetett erkölcsi feladatát, mint Végel, aki sokat tud a Balkánon élő népekről, köztük szerbekről és magyarokról. Komplex képet alkotott együttélésük ellentmondásairól az előadás alapjául szolgáló, tavaly megjelent regényében, a Neoplanta, avagy az Ígéret Földje címűben is. Más kérdés, hogy Urbán András rendezése, szerzői projektje teljesen a saját elképzelésének rendeli alá a regényt, ami nem baj, hiszen olyan sajátos színházi nyelven beszél az előadás, amely nem hagy kétséget a fiatal alkotó erős tehetsége felől. Ez a kemény, férfias stílus nagyon eltér a magyarországi társulatok esztétikájától. Totális színház, fütyül az irodalmi alapra, a pszichológiára, a logikusan felépített, lélektanilag megalapozott dialógusok uralmára, ehelyett inkább a rituálé erejében bízik. Ez a jugoszláv alternatív iskola, amit én magamban Risztity-féle színjátszásnak nevezek, azért mert Belgrádban, Szabadkán Ljubisa Risztity rendező vezényletével láttam először ezt a fajta provokatív, botrányoktól sem mentes, keményen politizáló kegyetlen testszínházat, amely magába szippantott sok mindent a modern dráma megteremtőinek (Artaud, Piscator, Majakovszkij, Marinetti, Apollinaire stb.) esztétikájából. A fragmentáris kompozíciótól, a valóság részleteinek összemontázsolásától kezdve, az asszociatív történetmondáson keresztül a vizualitás hangsúlyozásáig. Sokat tanult a képregényekből és bátran használja a kemény rockzenét. Urbán a fantázia és a kaotikus valóság villanásszerű képi megfogalmazásával fejezi ki a legemlékezetesebben magát. A Neoplanta szereplői, egyforma fekete pólót (inget) és nadrágot (szoknyát) meg bakancsot viselnek. A színpadot teljes szélességében átszeli egy vörös zászlóval leterített hosszú asztal (pártértekezleti feeling), ennél a furcsán megnyúlt asztalnál ülnek, állnak vagy éppen rajta menetelnek, illetve alatta bujkálnak a szereplők. Távolságtartó, ugyanakkor expresszív játékukban egymásba olvad fantázia és valóság. A konvenciókat kiforgató rituálé, a feltárulkozás mélysége ritkán tapasztalt lázadó energiát szabadít fel belőlük. A súlyosan provokatív, brutális jeleneteknél (például az emberméretű bábok szétverése vagy a nők megerőszakolása) vártam a pesti közönség reakcióját, de nagy volt a csend a nézőtéren, ahogy a jelenetek sajátos morbid humorát sem igen fogták, kivéve, amikor a jeges Dunába belelőtt áldozat közbeszól, hogy kijavítsa a statisztikát. Urbán lazán használja a politikai agitprop színház kellékeit, a mikrofonokat, hangszórókat, korabeli propagandaszöveg idézeteket, feliratokat, ezeken keresztül érzékelteti a multikulturális város soknemzetiségű lakóinak morbid humorban is bővelkedő tragikus történetét. A dráma játékstílusa a nyelvek egymásba fonódásából, a több nyelvben, több kultúrában levésből is ered. A rendező előszeretettel hangsúlyozza feliratok formájában is a narratívát. Szerb, magyar, német, orosz, szlovák, ruszin, román idézetek, a több száz éves történelem családi és kollektív szinten felhalmozódott hordaléka sokszor plakátok, falfirkák, szubkultúrák, társadalmi közhelyek formájában épül be az előadásba, ezért szükségszerűen leegyszerűsödnek a dolgok. A hiányérzetünk is ebből fakad, néha túlzottan egyszerűvé és primitívvé, tipizált helyzetekké szegényesedik a problematika. De ezt aztán feledtetik a gazdagon burjánzó színpadi megoldások, az alulnézetből mutatott, felismerhetően vajdasági mikrovilágok. A legszórakoztatóbb groteszk jelenete az előadásnak, amikor a magyar pincért készítik fel a titkosszolgálat emberei, mit és hogyan válaszoljon Tito elvtárs kérdéseire, ha betér a hotelba. Vitára ingerlő a finisben a társulat tagjainak privát diskurzusa a magyarságról, arról, ki a magyar és húsz év múlva lesz-e még magyarul beszélő ember Újvidéken és hogy kinek nehezebb, egy buzinak, vagy a kisebbségben élő magyarnak?

Nehéz bárkit kiemelni a színészek közül, hiszen igazi kollektív játékot látunk, mindenki több szerepet is alakít. Az Újvidéki Színház fanatikus fiatal társulata Urbán András vezetésével szó szerint mindenre képes, a megállíthatatlan rohanás, szélsőséges érzésállapotok váltakoztatása, akrobatika nem akadály. Krizsán Szilvia, Crnkovity Gabriella, Körösi István, Elor Emina, Huszta Dániel, Ferenc Ágota, Német Attila, Mészáros Árpád, Szilágyi Ágota, Sirmer Zoltán és Pongó Gábor élvezetesen elevenítik meg a bizarr, sokszor az animális létben tengődő, dühös figurákat, akiknél csak a testi erő és a puska, a vad harci lendület, azaz a hatalomvágy számít. Egymással szinte nem is beszélnek, vagy csak keveset. Ehelyett folyton minket fixíroznak. Farkasszemet néznek velünk, kétséget nem hagyva afelől, hogy ezt az estét kukkolással nem lehet megúszni. A közönségmészárlás szerencsére elmaradt és a jelen lévő szerző, Végel László sem ugrott fel a színpadra, hogy átkokat szórjon a nézőkre. Ám az igaz, hogy nyomtalanul eltűnt. Hiába vártuk a Thália előcsarnokában, így aztán egymással voltunk kénytelenek megbeszélni az élményt, bámulatunkat és fenntartásainkat, mert ezután a zavarba ejtő előadás után nem lehet csak úgy, egyszerűen hazamenni.

Bartuc Gabriella

[nggallery id=415]

Fotó: Révész Róbert képei a Neoplanta szegedi előadásán (Thealter fesztivál) készültek

Kapcsolódó írásunk:

Horváth Péter írása a Neoplanta szegedi bemutatójáról