Szegedi Nemzeti Színház
25 év a Szegedi Nemzetiben
INTERJÚ BOROVICS TAMÁSSAL
A közönség egyik legnagyobb kedvence, Borovics Tamás 25 éve a Szegedi Nemzeti Színház oszlopos tagja. Felsorolhatatlan, hogy negyed évszázad alatt mi minden történik egy emberrel – főleg, ha színész –, de mindenki Borója ennyi év után sem veszítette el a lelkesedését. Ahogy ő fogalmaz, bohém, vidám gyerekként csillogtatja meg tehetségét estéről estére a számára világot jelentő szegedi deszkákon.
– Manapság ritka, hogy az ember 25 évet tölt ugyanazon a munkahelyen, ezen a pályán különösen, veled mégis ez a helyzet. Van olyan fontos mérföldkő, amit kiemelnél az elmúlt negyed évszázadból?
– Mikor ezt először kimondták, az jutott eszembe, hogy azonnal adjátok vissza a 25 évemet. Olyan gyorsan repült el és annyi minden történt, hogy nem tűnt fel, hogy ez egy negyed évszázad. Közben született egy lányom, talán benőtt a fejem lágya, de nem értem, hogy telhetett el ennyire gyorsan. Ez kicsit fájdalmam is, hogy lekorlátozódott az életem a család és a színház között, gyakorlatilag más nem is volt az elmúlt két és fél évtizedben.
– De nem bántad meg, ugye?
– Nem, egyáltalán, csak furcsa, hogy mindjárt 50 éves leszek, és nem érzem magam annyinak. Érzem a kort bizonyos tekintetben, de azt hiszem, megmaradtam bohém, vidám gyereknek.
– 25 év alatt vágytál arra, hogy itt hagyd Szegedet, kipróbáld magad máshol?
– Nem, sőt. Időnként volt szerencsém filmben, sorozatokban forgatni, de mindig azt éreztem, mikor átléptem Szeged közigazgatási határán kívülre, hogy én ezt nem akarom. Nekem itt a helyem. Nem tudok olyan helyre menni, hogy ne köszönnének rám és ne legyen az embereknek egy jó szavuk hozzám.
– A díjaid is ezt a szeretetet igazolják, legutóbb például a Dömötör-díj, melyet a közönség ítélt oda neked legjobb férfi mellékszereplő kategóriában.
– Nem is a díjak adják nekem az igazi visszajelzést, hanem az az érdeklődés és szeretet, ami a városban lépten-nyomon körülvesz.
– Mi volt a legszebb és a legnehezebb az elmúlt 25 évben? Már a család és a színház összeegyeztetése sem könnyű feladat, úgy tűnik, neked mégis sikerül.
– Ehhez kell egy nagyon jó feleség. Valamikor ő is szakmabeli volt, ismeri a nehézségeket, de ő az én agyam és lelkiismeretem, ő rugdos át bizonyos nehéz helyzeteken, ő biztat mindig. Legnehezebb szituációt nem tudnék kiemelni, adott pillanatban mindegyik nehéz. Azt sem tudom elmondani, mi volt a legjobb. Minden este, amikor kiáll az ember a színpadra és azt érzi, hogy tetszik a nézőknek, amit csinál, az mindig jó érzés. Amikor boldogan-fáradtan megyek haza, abban minden alkalommal van valamiféle felemelő érzés.
– Jellemzően mivel állítanak meg az emberek az utcán?
– Mindig az aktuális darabokat sorolják fel, de visszatérő előadások is vannak, melyeket megemlítenek, hogy ebben vagy abban mennyire tetszettem nekik. Bármit mondanak, mindig jólesik.
– Hogyan töltődsz fel, hogy estéről estére a maximumot tudd nyújtani a színpadon?
Otthon, a teraszon vagy a kertben, az erdő mellett a családdal és a kutyával. Ha van időm, hazautazom a szüleimhez, náluk, az erdőben töltök pár napot gombászással. Szeretek elvonulni, csendben lenni. Azt veszem észre, hogy az emberek egyre hangosabbak, és ez engem egyre jobban zavar.
– Muszáj megkérdeznem, hogy az elmúlt 25 évből van-e olyan szerep, amelyik különösen közel állt hozzád?
Az a fura, hogy én általában elégedetlen vagyok azzal, amit csinálok. Bármennyire pozitívak a visszajelzések, mindig azt érzem, hogy valami hiányzik, valamennyivel kevesebb lett, mint szerettem volna, és mindig egyfajta elégedetlenség az, ami tovább lök a következő előadásra.
Hálás vagyok, mert sok ilyen volt, sőt, volt több olyan is, ami ha csak egyszer előfordul egy színész életében, akkor azt mondom, hogy egy színész boldog lehet.
– Állítólag az elégedetlenség viszi előre a világot, és úgy tűnik, téged is.
Igen, és ez kell is nekem, újabb és újabb kihívások felé kényszerít.
– A következő évadban is nagy feladatok várnak rád.
– Nincs megállás, az évadzáróról egyenesen a Játék a kastélyban olvasópróbájára mentünk, szeptemberben mutatjuk be. Utána jön a Hegedűs a háztetőn, majd a Száll a kakukk fészkére, melyekben szép feladatokat bíztak rám, illetve a továbbjátszások. Nagyon kemény évadom lesz, a nyarat is úgy alakítom, hogy mentálisan és fizikailag is fel tudjak készülni.
– Izgulsz?
– Nagyon érdekes, régen gyűlöltek emiatt a kollégák, de két jelenet között képes voltam elaludni a takarásban, végszóra felkeltem, bementem, és lejátszottam a jelenetet. Ez mára annyira átfordult, hogy minden egyes fellépés előtt iszonyatos félelem van bennem, egy városi versmondás előtt öt évet öregszem, pedig tisztességesen felkészülök, odateszem magam, és ugyanez vonatkozik a színházi előadásokra is.
– Nem szeretnélek még jobban felzaklatni, de ezen a színpadon, Gregor József és Király Levente után játszani Tevjét, kívülről is ijesztő – és megtisztelő – feladat.
– Ilyen elődök után megfordult a fejemben, hogy mit keresek én itt, mit akarok ezzel a szereppel… óriási bizonyítási vágy van bennem. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy azok a nézők, akik Gregor Józseffel és Király Leventével látták ezt a darabot, mit fognak mondani.
– 25 év múlva valaki talán azért fog izgulni, hogy Borovics Tamás játszotta előtte ezt a szerepet.
– Én pedig borzasztó irigy leszek arra a fiatalra, aki utánam fog következni.
– 25 év után is jól érzed itt magad, az elégedetlenséged csak magadra vonatkozik?
– Jól érzem magam, különben nem lennék itt. Ráadásul el is vagyok kényeztetve a feladatok és a nézői szeretet tekintetében is, ezen a téren nincs miért elégedetlennek lennem.
– Rendkívül sűrű éven vagyunk túl, az évadot pedig egy hatalmas feladattal zártad.
– Mindig felkészülök arra, ami vár rám, az elmúlt időszak azonban borzasztó nehéz volt a pandémia és az állandó bizonytalanság miatt, az évad végére pedig teljesen kimerültem. Mikor elkezdtük próbálni a Mária országát Alföldi Róberttel, attól féltem, hogy nem tudom az általa megkövetelt 110 %-ot nyújtani.
– A nézőtérről látva sikerült.
– Ennek örülök, nagyon érdekes próbafolyamat volt, mint egy kurzus, sokat lehetett tanulni belőle. Azt gondoltam, hogy a 39 lépcsőfokban elértem a fizikai teljesítőképességem határát, gyakorlatilag lefutunk egy félmaratont. A Mária országában nem volt ennyire komoly fizikai megterhelés, de igerendszerileg olyan összpontosítást és jelenlétet igényelt, hogy háromszor annyira elfáradtam.
– A rendezés mellett az alapmű sem könnyítette meg a helyzeteteket.
– Székely Csaba zseniális. Amit megírt, történelmileg helytálló, kritizál, de közben szórakoztat is. Már a nyelvezete is nagyon nehéz önmagában, teljesen rá kell állni, és utána ki kell esni belőle, nehogy egy másik előadásban előjöjjön, annyira egyedülálló. Fantasztikus szöveg.
– Ekkora távlatokban gondolkozva: van konkrét terved a következő negyed évszázadra?
– Azt se tudom, holnap mi lesz. Nem tervezek, sodródom az élettel, de annyit mondhatok, hogy nem szándékozom innen elmenni. Szeretek itt.
SZNSZ