tiszatáj | 2019. október 20.

„Tűz van, azt kell kiabálnom”

KORMÁNYOS ÁKOS: RAKTÁRÉPÜLET
Szeptemberben negyedik alkalommal mutatták be Kormányos Ákos darabját, mely a tavalyi évben az SZTE Kulturális Iroda által hirdetett drámapályázaton első díjat nyert el. A Szegedi Nemzeti Színház balett-termében a cselekmény fogalma kimozdult megszokott medréből, arcunkba kiabált a téma, mi meg közben saját magunkkal és környezetünkkel is elszámoltunk… – FERENCZ HEDVIG KRITIKÁJA

KORMÁNYOS ÁKOS: RAKTÁRÉPÜLET

Szeptemberben negyedik alkalommal mutatták be Kormányos Ákos darabját, mely a tavalyi évben az SZTE Kulturális Iroda által hirdetett drámapályázaton első díjat nyert el. A Szegedi Nemzeti Színház balett-termében a cselekmény fogalma kimozdult megszokott medréből, arcunkba kiabált a téma, mi meg közben saját magunkkal és környezetünkkel is elszámoltunk.

Mi minden történhet egy raktárépületben, amit a belénk rögzült szűrőkön alig-alig engedünk át, s ha meg is tesszük, tabuként kezeljük? Kormányos Ákos már verseivel is kimozdít bennünket ezekből a belénk kódolt tradíciókból, másképp tálal, másképp segít és szembesít. Paraván című kötetének versei folyamatosan kapcsolódnak a testhez, erőteljesen mászik végig rajta vagy gyengéden simítja bele szövegeibe. Ez drámájában sem történt másképp, melyet a Szegedi Nemzeti Színház Bázis színjátszókörének tizenöt tinédzsere emelt színpadra Kállai Ákos vezetésével. Azzal a szikével azonban, mellyel költeményeiben közelít a testhez, itt még mélyebbre vág.

Hogyan és hol tudja védeni vagy nem védeni magát a test? E kérdés tere a testtel szembeni erőszak lesz, valamint a test védekezése mindezzel szemben – tehát a hangsúly továbbra is a testen, de  itt most nem (csupán) efelől közelítünk. Nem a gerinc mentén mászunk felfelé, nem a csípő csont mesél nekünk. Az eddigi tabukat felszámoló testpoézishez most a nemi erőszak témáján keresztül vezet az út. Azonban inkább a psziché zegzugos sarkaiban járkálunk. Hiába folyik gátlástalanul a takony, a vér, itt valahogy erőteljesebb, fontosabb lesz e mögé látni, hogy mit vált ki ez a látvány áldozatból, s elkövetőből – mintsem a látvány maga. Dialógusokat vagy azok részeit halljuk csupán, gondolatok és indulatok között mászkálunk, belső terekben mozgunk, melyeket a valóságban nem látni.

Egy térben jelenik meg az áldozat és az elkövető, úgy, ahogy a valóságban ez – az erőszaktétel után –  igazán nem történik meg. Ezt a hiányt is dramatizálja  darab. Az elmúlt években hangsúlyt kapott problémát, a szexuális visszaélés problémáját itt most másképp látjuk, nincs csupán fekete és fehér, inkább minden egyszerre: átmenet, kezdet és vég, dilemma, útkeresés, mondvacsinált magyarázatok. S hogy ezt így tálalni tudja, egy térben kell látnunk az áldozat és erőszaktevő belső vergődését. Így teremtődik meg az a kapcsolat, amely túlmutat az erőszakon s valami mélyebb pszichés útvonalon keresztül vezet el oda, ahol talán megértjük őket.

Egy külső szem, kívülálló személy vezet be minket szimbolikusan a térbe, melyben az erőszaktétel mögött húzódó kérdések, miértek és határozott gondolatok elevenednek meg. Nem tartozik az elkövetőkhöz, de az áldozatokhoz sem. Hozzánk beszél, velünk van. Sétál és becsöppen, vele együtt meg mi is. Felismeri, amit hall, megpróbál beleszólni, indulatai vezetik, tenni kéne valamit, de mit. Járkál az erőszaktevő, majd az áldozat fejében, s mikor az összefüggéstelennek tűnő gondolatok összeállnak: inkább lekapcsolja villanyt, a gondolatokat, a történteket, a tenniakarást. Talán megretten, ahogyan mindnyájan, akik ott vagyunk. Otthagy, ott maradunk, ő is és mi is, a sötétben, a hátramaradt kiáltások és a raktárépület csendjében.

A dráma – szövegét tekintve – elidegenít a tartalomtól és inkább a forma felé vezet.  Keressük neki a formát, s csak közben mászik bőrünk alá a tartalma. Száraz, primér kijelentések és kiáltások hangzanak el, a kegyetlenség a maga egyszerűségében elevenedik meg. A színészek által használt elidegenítő gesztusok rendkívül érvényes szimbólumai a valóságban történő döntéshozásnak, ahol csak a távolságtartás létezik: az áldozat, a történtek, az elkövető – mind csak reprezentálva vannak. Így helyezik színpadra, nincs közvetítő, se bíró, se ügyvéd: csak az áldozat(ok), az elkövető(k), meg mi. Reprezentálva vannak, számunkra, de ítélet nem következik.  Így kap formát a szöveg cselekvésnélkülisége, az erős és egyenes kijelentések. Valójában a szöveg valóságánál maradtak, nem az érzelmi hovatartozást keresték, inkább a formát. Ugyanis konkrét cselekmény helyett az abúzus közben született gondolatok, az akkor lezajló dialógusok jelennek meg. A kaotikus, áttekinthetetlennek tűnő rendszerbe összemosott replikák pontosan cselekménytelenségükben teszik láthatóvá, mi történik. Nem jutunk el A-ból B-be, nincs fejlődéstörténet: egy helyzet van. Mit kezdünk vele? Talán pont ez a célja a darabnak a cselekvés és lineáris történet mellőzésével: nem oldja meg, nincs vég, nem vezet bennünket sehová. Leültet és belehelyez egy szituációba, ahonnan nekünk kell kijönni, valahogyan, másképp, mint ahogy érkeztünk. Egy belső cselekmény nyer külső formát, mely csak a lélekben és elmében történik. Itt senki sem csinál valamit – expliciten –, hanem gondol. Nem azzal ejtenek zavarba, hogy a szemünkbe néznek, és tesznek valamit, hanem pontosan azzal, ahogy idegen tekintettel a semmibe merednek, így kiáltanak az arcunkba, mi meg csupán tudjuk, hogy mit tesznek – de nem látjuk.

A lányok kórusa nemcsak az áldozat különféle önreflexióit közvetíti a történtekkel kapcsolatban, öltözékük megoldása is fontos dologra hívja fel a figyelmet. Nyakig gombolt ing szoknyával, miniruha, laza pizsamanadrág, póló, farmer, kalap és hosszú kabát – bármit is visel, senki nem kéri az erőszakot. Kiáltásaik, és belső iszonyuk alá bekúszik Beethoven 9. szimfóniájának IV. tétele – mely önmagában hordozza Schiller örömhöz írt sorait is – az Örömóda dallama: bizarr párosítás ez, ahol megint csak a formára próbálunk figyelni, de a tartalom kiemelkedik belőle. Az groteszk óda kidobja magából, hogy lássuk. Az áldozat ódája az elkövetőhöz, az élethez, önmagához, bármihez, ami kihozná a raktárépületből, melynek végső konklúziója, hogy társadalmunkban egyetlen kiáltás érne bármit is ebben a helyzetben: tűz van! De ott a két elkövető is, akiket felmentés nélkül próbálunk szintén megérteni. Ketten, mert így megoszlik a felelősség a bűnelkövetésben, de kétségeik a másikban majdhogynem gátolják az eltökélt cselekvést. Nyugtalanságuk és határozottságuk formát öltött alakjait kiáltják szembe velünk, a hárítás, megfutamodás és ugyanakkor kemény elszántság között ingadoznak. A lányok „kórusának” és a fiúk közvetett dialógusának közös beszéde tökéletesen reprezentálja mindkét fél gondolatmenetének ambivalenciáját.

A húsz perces előadás után a darab által felvetett és tematizált kérdéseket egy meghívott szakember segítségével szedik szét további darabokra az alkotók, ám e beszélgetésnek a közönség is aktív része. A dráma szövege, a színészek játéka, viszonyulásuk a témához, hogyan nyúltak hozzá, Kállai Ákos vezetésével – mind felmerülnek és közösen beszélgetünk róluk. Áldozathibáztatás, önvád, a társadalom reakciója, hitünk és tévhiteink, hátrálás és nyitottság. Mit tehetünk, hogyan figyeljünk egymásra, mire figyeljünk azontúl. Az előadás erős témát mozgat, a fiatal színjátszósok pedig rendkívüli tartással és precizitással helyezkedtek bele a szövegbe. Kormányos Ákos darabja a gondolatoknak nem a cselekvés által ad formát, helyette maguk a gondolatok cselekszenek előttünk, a balett terem tükreiben pedig sajátjainkkal is szembesülünk. S meglehet, hamis lenne tüzet kiáltani, vegyük észre:  tűz van, bizonyos értelemben. Beszéljünk róla, nézzük meg, aztán beszéljünk róla másképp is.

Ferencz Hedvig

Fotó: Kelemen József

Kapcsolódó írásunk: