Tiszatájonline | 2020. június 16.

Tantiem: Milyen vírus?

EGY VIHARSARKI FALU ÉS A COVID-19
Ettől hangos a sajtó, a média, az egész világ. Koronavírus, gazdasági válság, apokalipszis. Az akciócsoport ezt meg azt csinálta, a vakcina éppen hogy áll, lehet, hogy jó a TBC oltás, mennyi a halott, Marika néni kiment farhátért, mit képzelnek ezek a fiatalok. A minap még a citromos pite receptje mellől is Győrfi Pál faggatott, hogy otthon vagyok-e. Otthon, hol máshol lennék. Próbálom túlélni a járványt, az online oktatást, a szüleim iránt érzett aggodalmat, s közben megfigyelem, mennyire másképp éli meg a falu népe ezt az egész mizériát. […]

A válogatásban olvasható dolgozatok az SZTE BTK Magyar Irodalmi Tanszékén tanuló osztatlan tanár szakos hallgatók Kreatív írás kurzuson született munkái. A tárcanovellák témája a koronavírus-helyzet és a karantén, amely egyik napról a másikra változtatta meg mindannyiunk életét. A szövegeket a bezártság, az egybefolyó mindennapok, a megváltozott életritmus, a digitális oktatás nehézségei inspirálták, ám a monoton hétköznapok nem szabtak határt a szárnyaló fantáziának.
Kovács Krisztina

EGY VIHARSARKI FALU ÉS A COVID-19

Ettől hangos a sajtó, a média, az egész világ. Koronavírus, gazdasági válság, apokalipszis. Az akciócsoport ezt meg azt csinálta, a vakcina éppen hogy áll, lehet, hogy jó a TBC oltás, mennyi a halott, Marika néni kiment farhátért, mit képzelnek ezek a fiatalok. A minap még a citromos pite receptje mellől is Győrfi Pál faggatott, hogy otthon vagyok-e. Otthon, hol máshol lennék. Próbálom túlélni a járványt, az online oktatást, a szüleim iránt érzett aggodalmat, s közben megfigyelem, mennyire másképp éli meg a falu népe ezt az egész mizériát.

Maga a tény, hogy faluban élek, s ki tudok menni az udvarra, nem csak azért jó, mert esélyt adok a macskámnak, hogy mászófának használja a lábam, de azért is, mert akár a kerítésen túlról is hallhatom a falubeliek mindennapjait. S habár nem járkálok sokat, útvonalam a háztól a néhány sarokra lévő közértig terjed, meg hébe-hóba futás címszó alatt bénázok az utcán, de ennyi elég is, hogy felmérjem, ki, hogy viszonyul a vírushoz. A választ megkaptam: nagyjából sehogy. Első alkalommal, amikor betévedtem a boltba maszkban és kesztyűben, úgy megbámultak, mintha valami űrlény lettem volna. Senki máson nem volt semmilyen védőruha, pedig a falu lakossága elöregedő, zömében 50-60 felettiek élnek itt, s a bolt vásárlóinak nagy része is ez a korosztály volt. Vígan beszélgettek, nézelődtek, néhányan céltudatosan indultak a kocsma felé. Az volt az érzésem, hogy az égadta világon semmi nem változott. Az emberek élik a mindennapjaikat, szidják az időjárást, a szomszéd hajnalban csaholó kutyáját, vagy magát a szomszédot, egyszóval minden zavartalanul folyik.

Az első esemény, ami alapjaiban rázta meg a falu életét, a kormányrendelet volt a kijárási korlátozásról. Azaz nem maga a korlátozás, hiszen az itteniek „mezőgazdasági munka” címszó alatt egész nap fel-alá korzóznak az utcákon, hanem annak egyik következménye: bezárt a kocsma. Másnapra a falu lakosságának egyharmada komoly tüneteket észlelt magán, remegtek, feszültek voltak, s a kisbolt sose látott szeszesital felvásárlást tapasztalt. Természetesen rakétából és kőbambiból fogyott a legtöbb, enyhítve a munkásemberek feszültségét, s biztosítva a továbbiakban a fertőtlenítést. A leleményes boltvezetők évekkel ezelőtt kihelyeztek néhány padot a bolt elé, hiszen „az ökör iszik magában”. Ezek a kiülők a szokásosnál is zsúfoltabbá váltak, a korábbi elvből kiindulva ott kortyolgatták napindítójukat a falubeliek, miközben az élet nagy dolgairól folyt a beszéd, természetesen megtartva a másfél méteres távolságot. Tartós élelmiszereket, tisztítószereket nemigen vásároltak, itt nem halmozták fel az árucikkeket az emberek. Azonban ahogy teltek a hetek, kezdett megjelenni bizonyos fokú óvatosság legalább ezen a területen: a boltban kézfertőtlenítőt helyeztek ki, kéztörlőt, s egyszerre csak heten lehettek bent. Ennek ellenére nem sok ember láttam afelé nyúlni, itt egészen más fertőtlenítőszerben hisznek az emberek. Az utolsó palack pálinkák valószínűleg hamarosan előkerülnek a kamrákból, hiszen az kiűz az emberből mindent. Azt hiszem, idén nem sok lekvár fog készülni a faluban.

A második a közösségi könyvtár bezárása volt. Természetesen itt sem attól riadtak meg az emberek, hogy a továbbiakban nem tudják majd kielégíteni olthatatlan tudásszomjukat, hanem hogy nem tudják majd hol felpróbálni a piacon kiválasztott ruhaneműket. Tudvalevő, hogy itt gyakrabban van a könyvtárban az emberek kezében mackónadrág, mint a Petőfi Összes, s nem csupán a ruhapróba, de konkrét divatbemutató helyszíne is az épület. Válogatnak, próbálgatnak, nézik magukat a tükörben az emberek, miközben a könyvtáros és a többi ott dolgozó kritikus szemmel figyeli őket, tanácsokat adnak, s bókolnak, amennyiben jól áll a szett. Hová tart a világ, ha már ruhát sem lehet a könyvtárban próbálni? Maradnak a piacos paravánok, a sorok pedig a szabadban kígyóznak tovább, hiszen flitteres tunikára és cicanadrágra ezekben a vészterhes időkben is nagy szükség van. Itt volt haszna a korlátozásnak: legalább nem zárt térbe zsúfolódnak be ennyien.

A minap arra keltem, hogy libák gágogtak az ablakom alatt. Felhúztam a redőnyt, s döbbenten láttam, hogy a szomszédunk az árokba hajtotta ki legelni az állatokat. Öltözködés közben azon tűnődtem, hogy vajon ez sporttevékenységnek vagy mezőgazdasági munkának felel-e meg. Az ablak előtt elhajtó rotakapás öregnek is ilyesmi járhatott a fejében, amikor odaordított a szomszédnak: -Józsikám, hát szabad ilyenkor kint legeltetni? Karantén van, el ne kapd a vírust!-mondta szívből röhögve. -Milyen vírus te? Nincsen itt semmi!-válaszolt a szomszéd, ezzel le is volt tudva a napi felelősségvállalás. Megvontam a vállam, hiszen legalább a biztonságos távolságot megtartották.

Az egészségügyi dolgozóknak szánt, tiszteletet és hálát kifejező tapsviharról talán itt nem is hallottak, vagy csak feleslegesnek tartják-gondoltam én. Az egyik kertszomszédunk hatalmas fóliasátrai a héten megteltek napszámosokkal, talán 30-40-en is lehettek (nyilván ők is megtartották az előírt távolságot) s egészen az első udvarunkig hallatszódott a lélekemelő ordibálást. Aztán délután felcsendült az „Fáj a szívem, jajj de nagyon beteg” kezdetű nóta. Nem tudtam mire vélni a hirtelen támadt dalolászást, aztán eszembe jutott a kezdeményezés az interneten. Talán az itteniek ezen a sajátos módon fejezték ki hálájukat az egészségügyi dolgozóknak.

Mindezen felelőtlenségek ellenére szerencsére legalább a háziorvosunk teljes készültségben van. Ezt minden Facebook-profillal rendelkező falubeli tudja, hiszen feltett önmagáról egy képet, amin maszkban és köpenyben várja a kedves betegeket. „Első a biztonság!” hirdeti a kép címe, csak sajnos eddig még senki nem vette ezt komolyan.

S hogy hova fog vezetni ez a hozzáállás, ez a szintű felelőtlenség? Ha a falusi énem ad választ erre, akkor az a „fene tudja, majd lesz valami”, vagy „olyan még sose volt, hogy ne lett volna valahogy” lenne. Azonban a józanabb énem, aki aggódva követi az eseményeket, elborzad az olaszországi helyzettől, akinek reggel első dolga megnézni mennyivel nőtt a megbetegedések és a halálos áldozatok száma már nem ilyen könnyelműen viszonyul az egészhez. Egy ekkora faluban, ilyen szegényesen felszerelt orvosi rendelővel s ennyi idős lakóval komolyabb korlátozásokra van szükség. Nem vagyok naiv, itt nem érdekelné a gazdákat a kijárási tilalom. A veteményezési időszak szent és sérthetetlen, nincs az a kormányrendelet, ami megakadályozná a földbirtokosokat, hogy ételt teremtsenek az asztalra, vagy a jószágok elé. Azonban ez a falubeliek által elképzelt védőburok, ami elválasztja őket a nagyvilág eseményeitől, kipukkadni látszik, egyre több környező településről jelentenek be betegeket, s bizony vannak olyan lépések, amiket itt is meg lehetne lépni. Túl lehet élni a bolt előtti magasröptű eszmecserék nélkül. Túl lehet élni a sebtében szervezett össznépi szalonnasütések nélkül. Túl lehet élni, ha a munkák lassabban haladnak, s nem 40 ember zsúfolódik be egy fóliasátorba. Túl lehet élni ezt a vírust némi józansággal és körültekintéssel. Csupán pálinkával és optimista hozzáállással azonban nem. Ez most sajnos nem elég.