Becsuktam magam mögött az ajtót.
A zár kattanása jelezte, hogy működésbe
lépett a nyugalom-szoba,
faláról, mint a hulló moha
pereg le a számtalan változó,
mely apró, szúrós gombostűként les rám minden olyan helyen,
mely kívül esik a tudatlanság e burkán.
Sokmindent szeretek nem tudni.
Ilyenkor, mint morfiuminjekció
fúródik belém derűm,
pár órára kiírom magam
saját forgatókönyvemből,
és még az időt sem követem pillanatnyi
pihenőm alatt.
Ekkor érzékszerveim kiszabadulnak,
s mint önjáró örömgyár szűrik meg a világot,
zárójelbe teszik a holnapi bizonytalanságot,
s kényszerítenek, hogy figyeljem a sarokról
beszűrődő zenét, a szürkületkor
kigyúló utcalámpát,
ablak alatt elhajtó kocsi árnyát,
a parázsló cigarettát,
a nyíló könyv oldalainak sercegését,
üveg koccanását, grafitpor szóródását,
és az élet többi apró felvillanását.
(Az SZTE Kulturális Irodája által 2018 őszén kiírt „Csak a derű óráit számolom” című pályázat III. díjas alkotása)
