Szentivánéji zűrzavar

SHAKESPEARE SZEGEDEN

A Szegedi Nemzeti Színház 2018/2019-es évadának első darabja nem más, mint a klasszikus Shakespeare-komédia, a Szentivánéji álom. Egy ekkora múlttal rendelkező színmű mindig nagy feladatot jelent a rendezőknek, mindenki próbál belevinni valami újat, akár látványban, akár értelmezésben, ehhez kedvelt eszköz például a modernizálás, vagy a darab megzenésítése. Horgas Ádám leginkább a látványban szeretett volna újat mutatni, melyben a modern technológiát hívta segítségül.

A segítség azonban hagyott maga után némi kívánnivalót. A vetített hátterek ugyanis hiába néznek ki jól, ha a szereplők árnyékai folyamatosan látszanak a vásznon. Ez leginkább akkor volt kínos, mikor Puck mögé vetítettek szárnyakat. Szemből nagyon látványos lehetett, de annak, aki oldalt ült, teljesen szétesett az illúzió. Márpedig egy látványtervben gondolni kell arra, hogy nem csak szemben ülnek majd nézők. Ez a baki viszont kiküszöbölhető lett volna, ha felhasználják az amúgy is belógó árnyékokat, és szimbolikus jelentést adnak nekik előre megtervezett koreográfiával. A díszlet másik fele, amit nem vetítettek, egyben egy másik problémát is jelent a darabban. A kérdéses díszlet erdőként szolgált miközben egy széttárt lábú női torzót ábrázolt, így egyéb funkciói mellett, egy volt a színműben felvonultatott altesti viccek közül. Az ilyen típusú poénok bizonyos mértékig indokoltak is a darabban, hiszen ez egy szerelmes párokról szóló vígjáték, az eredeti műben ezt Shakespeare egy nagyon finom egyensúly létrehozásával oldotta meg, de itt sajnos nem sikerült eltalálni az arányokat, túlsúlyba kerültek az inkább tinivígjátékokra jellemző, közönséges párbeszédek.

Az itt-ott beszúrt dalbetétek szintén a negatívumok közt szerepelnek. Egyrészt feltehetően technikai vagy egyéb okokból nem lehet érteni a dalszöveget, másrészt a rendszertelen dalrafakadás azt az érzetet kelti, mintha egy Disney-rajzfilmet néznénk, a fent említett vicceket tekintve azonban felmerül a kérdés, hogy mely korosztály lehetett a célközönség? Az volt az érzésem, hogy egyszerűen mindenki: a technikai megoldásokkal nyilván a tizenéves, kütyümániásnak sztereotipizált fiatalokat, a „felnőttes” poénokkal az idősebbeket, a harsogó jelmezekkel és az indokolatlan énekléssel pedig az egészen kicsiket akarták bevonzani a készítők. Ez alapvetően jó megközelítés, azonban nagyon nehéz kivitelezni, és itt sajnos nem is sikerült, a dalbetétek érthetetlenek voltak, valamint a felvilágosult generációknak szóló viccek túlsúlyba kerülése miatt a gyerekek unni fogják a darab nagy részét.

A jelmezek nagyon különbözőek, zavarosak. Oberon és Titánia megjelenésébe az ősi Nap-Hold-szimbolikát vitte bele a jelmeztervező, de míg Oberon jelmezén szájbarágósan nagy napocska van, addig Titánia csak a kék ledfénnyel jelképezi a Holdat. Theseus és Hipplolyta jelmezei tündérszerűbbek, nincs bennük semmi görögös vagy amazonos. A szerelmes párok fehér öltönyben és koktélruhában csatangolnak az erdőben, a tündérek a hagyományos természetközeli ábrázolásmód helyett valahol félúton voltak bogárkák és űrlények közt. Puck pedig zombisan szakadt jelmezével, hátára erősített kitinpáncéljával, jokeres sminkjével és gollamos mozgásával egyenesen megtestesítette az előadást uraló káoszt. Az egymástól elütő, eltérő ihletettségű jelmezek eredményeként nincs egy egységes világkép, amiben működni tudna a darab. Nincs gond a tradíciók mellőzésével vagy akár a modernizálással, amíg egységes keretet hoznak vele létre, ahogy például Michael Hoffman 1999-ben készült filmes adaptációjában sem volt zavaró a kései viktoriánus környezet.

Bár tagadhatatlan, hogy a színészek jól láthatóan igyekeztek a legjobbat kihozni a darabból, és hallhattunk néhány jól eltalált poént Zuboly csapatának próbáin, de összességében ez egy nagyon széttartó előadás lett, ami nem igazán tud ebben a formában hozzáadni az eredeti szöveghez semmilyen pluszt, amit egy ekkora múlttal rendelkező mű előadásánál elvárna a közönség. Hiába a sok újdonság, ha nem áll össze egy egésszé, és nem ad új megközelítést az ismert drámához. Hatásosabb lett volna maximum két-három látványelemet mixelni, például a vetített hátterek árnyjátékkal megfűszerezve, vagy a ledfények alkalmazása a tündérek jelmezein ígéretes ötletek. Az előadásnak tehát voltak pozitív részei, azonban a rengeteg látványelem halmozása, csak cirkuszi felszínességet eredményezett.

Róka Stefánia
SZTE-BTK
Filozófia MA II.

Fotó: SZNSZ