Szebenyi Patrícia: Embergép

A kormány arról döntött, hogy határozatlan időre meghosszabbítja a kijárási korlátozást. Ez, azt jelenti, hogy a lakóhelyet csak alapos indokkal lehet elhagyni. A vírus most már az ország minden térségében jelen van és várhatóan… és várhatóan lesz egy újabb állítsuk meg Állítsuk meg Brüsszelt-dizájnú Győrfi Pál videó, mert ezt már kezdem unni naponta ötvenszer a YouTube videók előtt. Talán a reklámokra és tájékoztatásra szánt kötelező öt másodpercet nem az SI mértékegységrendszer szerint mérik, talán ez az aprócska tolvajlás az életünkből már nem is számít. Sőt, néha hozzáad, mert legalább Győrfi Pál és a kormány videói fix pontot képeznek a térben és időben tájékozódni képtelen identitását és egzisztenciáját vesztett csökkentett üzemmódú szervezet életében.

Azt hittem ismerem az embert-lét fortélyait, de a négy fal közé kényszerített digitális élet kezdete óta napról-napra nő bennem a bizonytalanság. Láttam már embert másokon segíteni, amikor az éhezőt menti meg az utolsó százasával. Láttam már az embert fájdalomtól összetörve, de láttam már örömtől is sírni és másokat hátba szúrni is. De, így, ahogy Grétát láttam az elmúlt hetekben, így még soha. Pedig jobban ismerem őt, mint a legjobb barátai vagy az anyja. Lakva ismerszik meg az ember, azt mondják. Nekünk idén tavaszig már egy évtizedünk volt egymás valóságát felfedezni. Nem csak azt látom, amikor nevet vagy nyakig elmerül egy regényben, de tudom a következő és az az utáni lépését is és együtt álmodom vele az álmait. Fel tudnám sorolni az összes ruháját, talán még a zoknijait is, tudom milyen az arckifejezése, ha nincs kedve mosni és percre pontosan ismerem a napirendjét is. Minden reggel csörög az órája, egyszer 6:00-kor és egyszer 6:15-kor, de ő olyan jámbor és türelmes, hogy megbocsájtja ezt a vekkernek és eltekint a hangoskodástól. Egészen háromnegyedig vár, hogy az ébresztők kizörögjék magukat, de utána gyorsan küldi is őket pihenni, hogy másnap reggel is pontosak lehessenek. Következetesen „valamennyi” tejjel issza a kávéját a pirítós mellé, hogy ha épp elfelejt este leszaladni a boltba és csak egy csepp jut a fekete mannába, akkor is pont olyan arányokkal indíthassa a reggelt, ahogyan ő azt szereti. Reggeli után szoros copfba köti a haját és impresszionista festő módjára fekete spirállal jelöli ki a kék szemek vonalát. Legszívesebben fekete hosszú ujjúban és farmerben jár, évszaktól és alkalomtól függetlenül, ezért is könnyű fejből leltározni a készletet. Hússzínű matt rúzs, hangulathoz illő parfüm, előre kikészített jegyzetek és tonhalsaláta a táskába, 7:35-kor rohanás a biciklitárolóba.

Három héttel ezelőtt, amikor egy szabványszerű szerdán a Magyar Tanszék folyosóján a szokásostól eltérő bár a csoportot nem meghazudtoló gyűlölködő fröcsögés közepén ránézett az órájára és konstatálta, hogy a tanárnő még nincs a Dézsi Szeminárium előtt, na, ott változott meg valami. Szokott a tanárnő késni, de stílusosan csak 18 percet. Aznap 14:20-kor megtört valami Grétában. A sarki szobából kiszűrődő sajtótájékoztató hallatán már tudta, hogy végzetes hiba volt a szokásrendet felborítani és órára menni Liza nélkül. Nem hisz sem a szellemekben, sem Istenben, de az egyetem alatt már többször beigazolódott, hogy nem érdemes külön vizeken evezniük, mert az univerzum egysége hamar megbomlik, ha túl távol kerülnek egymástól.

Azóta biztos benne, hogy kár ezen a téren kockáztatni, mert Gulyás Gergely első, távoktatást megidéző szavai óta hetek teltek el és csak videobarátkozni tudnak. Több, mint százezren meghaltak és ki tudja hányan küzdenek éppen most is, hogy vírustól összeomló tüdejükbe valamennyi levegőt préselhessenek. Gréta azóta munkatáborba küldi minden reggel az ébresztőt, legalább tízszer játszatja el vele a darabot, mire végre visszavonulhat szegény. Mire felébred, már nem mehet a szalagtízes aljában lévő minimarketbe tejért, hiszen az  erősen arra utaló derékfájás, elharapódzó zsörtölődések és csökkentett fizikai mód ellenére még nem múlt el 65 és ahogyan minden tisztességes állampolgár tudja, 9 és 12 között csak idősebb honfitársainké a Tesco a Spar és a kisbolt is. Minden bizonnyal a kávén csúsznak el a hétköznapok, amelyeket leginkább az átláthatatlanságig zsúfolt naptárakból kilógó táblázatokból azonosít be. Nehezen találja el a tej arányát, mert napjában négyszer-ötször kísérletezik egy újabb keveréssel. Már nem csak hétvégente biciklizünk és sétálunk nagyokat, hanem minden nap. Hanem biciklizik 40 tisztes kilométert vagy sétálja körbe a várost, akkor estére a feketét fehérre cseréli, általában irsaira és szénsavas vízre és addig tölti a tartályt fröccsel, amíg nem alszik ki a motorhiba jelző.

Félreértés ne essék, én élvezem a mozgást. Szeretem Grétát és nagyon jól ismerem, így az elmúlt évek bebizonyították, hogy mozgásban vagyunk a legjobb páros. Nem könnyű vele, mert a munkája és a tanulmányai miatt a laptop billentyűihez nőtt ujjait sokszor csak a mobilja tudja felszabadítani, de az is csak egy jól irányzott „Funny Dogs Compilation” video ajánlással vagy egy újabb gyomorfekélyt generáló koronavírushoz kapcsolódó cikkel. Nehezebb napokon fel sem áll a géptől, jó esetben az esti pizsamát nappalira cseréli, ha eszébe jut, fogat most, úgy kétnaponta. Mikor végre rábírom valami testmozgásra, hogy legalább egy háztömböt sétáljunk, akkor végre újra az a Gréta lesz akit megismertem. Ilyenkor is látom a szemében a félelmet, azt, hogy nem úgy csillog, ahogy szokott, mert egész éjjel sírt. Nem tudom, hogy mondhatnám el neki, hogy én is félek. Már azelőtt megszakadt a kapcsolatom a szüleimmel, mielőtt megismertem őt. Én is azokért az angyalokért imádkozom, akikért a hitetlenségéből kitért Gréta, mert nekem is ők a családom.

Mostanában sokszor azon veszem észre magam, hogy amikor nyugdíjasokhoz hasonlóan, napi fontos tevékenységemet, az ablakon kifelé bámulást végzem, akkor nem is a járdán elsétálókat, de még nem is az égig érő nyárfákat vagy a tömb környékén élő madarakat nézem. A fókuszt áthúzva magamat bámulom és nem látok semmit, csak az aggodalmat a saját szemeimben is, a folyton lekonyuló füleimet és azt hogy milyen viccesen néz ki, ahogyan a hátsó lábammal próbálom vakarni a fejem búbját. Szerencsére ilyenkor mindig felcsendül a legédesebb szimfónia: – Deres, kiskutyám! Vacsora!