Tiszatájonline | 2014. december 16.

Olyanok, mint mindenki más

12 DÜHÖS EMBER
A hagyományos színház­fel­fo­gás szerint civileket a szín­padra ereszteni élet­veszé­lyes: Szegeden a 12 dühös ember hoz is ajándékot meg nem is… – Jászay Tamás írása

12 DÜHÖS EMBER

A hagyományos színház­fel­fo­gás szerint civileket a szín­padra ereszteni élet­veszé­lyes: Szegeden a 12 dühös ember hoz is ajándékot meg nem is… – Jászay Tamás írása

Ritkán kelt előadás akkora izgalmat Szegeden, mint az október közepén bemutatott, decemberben újabb, párelőadásos blokkban játszott 12 dühös ember. Az egyetem és a színház közös produkciójára lehetetlenség jegyet kapni, a városi szóbeszéd rögtön a bemutató után bombasikerről szólt, ahol a többségében jogi végzettséggel igen, színészi diplomával azonban nem rendelkező résztvevők valóságos társulatként kezdenek működni, de vannak olyanok, akik még ennél is távolabbi célokat sejtenek Barnák László újabb kis költségvetésű rendezése mögött. Összeesküvés-elméletek hallgatása helyett arra voltam kíváncsi: mi igaz mindebből?

Kezdjük a könnyebbik résszel: Reginald Rose darabja bárhol, bármikor előkapható, és hacsak nem követ el a mindenkori rendező (vagy még inkább: a darabot előadó csapat) óriási baklövést, akkor garantált a siker. Értem és elfogadom, hogy az ártatlan színháznéző nem botlik bele annyiszor a darabba, mint a kritikus, mindenesetre sokadszor is felvillanyozó volt érezni és hallani, ahogy időben előrehaladva a közönség szinte együtt lélegzett a karakterekkel: örültünk és drukkoltunk, ahogy és amikor kellett. Ez elsősorban a jól megírt darab érdeme, de tény, hogy Barnák visszafogott rendezése és az alkalmi színészek alkotó közreműködése is elengedhetetlen volt hozzá.

kicsi10_14-10-14_0

A sztori közismert: egy fekete fiú meggyilkolja apját, az esküdtszék dolga a bűnösség megállapítása, a fiú villamosszékbe küldése. A pofonegyszerűnek látszó döntést azonban akadályozza az egyik esküdt szelíden erőszakos ellenállása: miért is vagyunk olyan biztosak abban, hogy úgy történt az eset, ahogy azt a bíróságon előadták? A forró nyári éjszakán a nyolcadik esküdt a vele összezárt tizenegy embert idegesítő kérdésekkel, provokatív monológokkal, látványos demonstrációkkal győzi meg arról, hogy valójában más történ(hetet)t, mint amit a tények első olvasata alapján gondolnánk.

Rose színdarabja minidrámák, rövid pengeváltások sorozata: sok apró csatát megnyerve lehet csak eljutni a háború végéig. A tizenkét dühös ember nagyjából tizenkét típus, ezáltal pedig a társadalom maga; igen, ilyenek vagyunk, előítéletesek és rasszisták, tele gyerekkori frusztrációval, rossz megfigyelő képességgel, hajlamosak vagyunk a csúsztatásra, és egyáltalán: legtöbbször a könnyebbik utat választjuk ahelyett, hogy felmérnénk szavaink súlyát és tetteink valódi következményeit. Azt itt ne firtassuk, hogy valójában kicsoda és pontosan mit is nyer a (boldog?) végkifejlettel. És bár balgaság számon kérni egy előadáson olyasmit, amit az érezhetően nem gondol tétjének, mégis leírom: azokban a napokban-hetekben, amikor az óceán túlpartján ezrek-tízezrek vonulnak az utcákra a feketék elleni rendőri erőszak ellen tiltakozva, sőt szűkebb pátriánkban is kellene, hogy legyen mondanivalónk e témakörben, a produkció feltűnően távol tartja magát bármiféle aktualizálástól (hacsak az előadás elején felvillanó portrékat nem vesszük annak).

Van viszont valami, ami itt és most teszi érvényessé a szegedi előadást: az ti., hogy a városi (jogi) értelmiség krémje vesz benne részt. Hogy a helyi érdek felülkerekedik az univerzálison, azt pontosan jelzi, mondjuk, a városszerte ismert ügyvéd kirohanásainál hallható hangos nevetés. Nincs ezzel baj, mindenesetre az előadás bő másfél órája vakmerő kötéltánc a szakadék fölött: annak, hogy ezúttal a hóhért akasztják, vagyis hogy ügyvédnek, bírónak, ügyésznek a szokottól eltérő álarcot kell magára öltenie, nincs valóságos következménye az előadásra nézve, már ha a nézőtér egy részének bennfentes reakcióit nem tekintjük annak.

kicsi16_14-10-14_0

Ahhoz meg Barnák László rendezői és némely játszók ösztönös vagy tanult színészi érzékenysége szükséges, hogy mégsem egy műkedvelő csapat kétes kimenetelű küldetéséhez asszisztálunk. A szereposztás igen ügyes: Rose darabjában természetszerűleg nincs tizenkét főszerep, vannak viszont olyan alakok, akik belső erejük vagy épp erőszakosságuk révén tartópillérei lehetnek a mindenkori produkciónak. A szegedi előadás egyértelműen kijelöli őket: ilyen a végsőkig ellenálló, a döntéssel saját élete csorbáját kiküszöbölni akaró Dr. Kosztolányi József matematikus vagy az állandó hőzöngésből mélyen visszataszító karaktert építő Dr. Magyarossy József ügyvéd.

Az egész este mit sem érne a kis létszámú, ám annál erőteljesebb női szakasz nélkül. Dr. Nagy Erzsébet bíró higgadt, józan, a logikát a tényeknél magasabb rendűnek gondoló esküdtje mellett óriási nyereség Fekete Gizi közreműködése: a színésznő érzékenyen rajzolja meg a halk szavú, a világról sokat tudó asszony portréját, aki a terem (és a termen kívüli valóság) taszítóan macsó közegében is képes a lassú, kitartó küzdelemre. Hasonló erények jellemzik az ítélethozó gépezetbe homokot szóró Dr. Hegedűs István bíró, büntető kollégiumvezető eszköztelen jelenlétét: lehetetlenség kihozni a sodrából, türelmes, szívós munkával győzi meg a többieket. Persze nem a saját igazáról – rokonszenves módon többször elmondja, hogy talán ő is téved –, hanem inkább arról, hogy amit sziklaszilárd építménynek gondolunk, valójában talán csak illékony légvár. A diktátumok korában pedig ez, a kételkedni, vitatkozni, ha úgy tetszik: gondolkodni tudás, meg a néző rádöbbentése erre mindennél fontosabb.

Jászay Tamás

12duhos_ember_szinlap_0Reginald Rose: 12 dühös ember

Rendező: Barnák László

Rendezőasszisztens: Stefanik Luca
Producer: Ragány Zoltán
Produkciós vezető: Tajti Gabriella

 Szereplők >>>

[nggallery id=477]

Fotó: SZNSZ/Veréb Simon

Kapcsolódó írásunk:

Mindenki – más (Lábjegyzet Jászay Tamás Olyanok, mint mindenki más című színikritikájához) – Horváth Péter írása