tiszatáj | 2020. május 19.

Kotroczó Eszter: Feláldozhatók (?)

A tavasz nem tudott a járványról, így Madridban éppen olyan kellemes idő volt március 24-én, mint minden évben ezelőtt. A nyomozó a verandán ült, gondolatai messze jártak.
– Elnézést, hölgyem! Azt mondták, én jövök – támaszkodott meg a széken egy úr. […]

A válogatásban olvasható dolgozatok az SZTE BTK Magyar Irodalmi Tanszékén tanuló osztatlan tanár szakos hallgatók Kreatív írás kurzuson született munkái. A tárcanovellák témája a koronavírus-helyzet és a karantén, amely egyik napról a másikra változtatta meg mindannyiunk életét. A szövegeket a bezártság, az egybefolyó mindennapok, a megváltozott életritmus, a digitális oktatás nehézségei inspirálták, ám a monoton hétköznapok nem szabtak határt a szárnyaló fantáziának.
Kovács Krisztina

A tavasz nem tudott a járványról, így Madridban éppen olyan kellemes idő volt március 24-én, mint minden évben ezelőtt. A nyomozó a verandán ült, gondolatai messze jártak.

– Elnézést, hölgyem! Azt mondták, én jövök – támaszkodott meg a széken egy úr.

– Nos, igen – pillantott fel rá zavartan a nyomozó. – Tessék, foglaljon helyet! – mondta, miközben kapkodva a füle mögé simította haját.  – Mondja, hogy van?

Az úr nem válaszolt. Értetlenül bámult a nyomozóra, aki csak ekkor jött rá, hogy mennyire buta dolog is volt ilyesmit kérdezni. Kihúzta magát, majd vett egy mély levegőt.

– Kezdjük újra! – mondta, majd kinyitotta jegyzetfüzetét. – Megkérdezhetem, hogy mi a neve?

– Héctor Navarro – válaszolt az úr.

– Héctor, én Marina Gómez nyomozó vagyok. Tudja, hogy miért vagyok itt?

– Azért, mert mások nincsenek – pillantott félre.

– El tudná mesélni, hogy pontosan mi történt azokon a napokon, amikor egyedül voltak? – kérdezte, miközben felírta Héctor nevét.

Héctor hosszú másodpercekig hallgatott. Csak nemrég kapta meg a gyógyszerét, még mindig össze volt zavarodva és nagyon kimerült volt. Lassan az épület felé fordította a fejét, mire keserédes mosoly ült az arcára, s mintha új erőre kapott volna, mesélni kezdett.

– Az első öt nap, – nevette el magát hitetlenül– az első öt nap nem volt semmi, tudja? Először fogalmam sem volt, hogy mi a fene folyik itt. Arra ébredtem, hogy nem érzem a reggeli pocsék szagát. Maga el sem hinné, miféle moslékot kereszteltek ezek át ételnek! – fintorgott. – Na, de mindegy is! Felkeltem, odamentem a komódhoz, amire a reggeli gyógyszereimet szokta letenni az az ügyetlen kis nővér, Rosa, aztán látom, hogy sehol semmi. Mondom, sebaj, úgyis mindig a torkomon akadnak azok az óriási pirulák – legyintett. – Felvettem a köntösömet és a társalgóba mentem – mondta, majd egy pillanatnyi szünetet tartott. – Tudja mi történt ott? – nézett fel infantilis mosollyal az arcán. – Fernando cimborám, aki három éve nem volt hajlandó kiszállni abból az átkozott tolókocsiból, egy hokedlin állva hadonászott a botjával, hogy leverhesse a távirányítót a TV tetejéről. Bele is pusztult volna, ha nem nézi meg A bátor Juan atya következő részét – rázta meg a fejét nevetve, majd szomorúan lesütötte a szemét. A nyomozó a már azonosított elhunytak listájára pillantott. Hamar megtalálta a nevet: Fernando Moreno.

– Sajnálom, Héctor – mondta halkan.

– Sikerült levernie a távirányítót – folytatta Héctor a kezét morzsolgatva. – Olyannyira sikerült, hogy az egész ripityára tört – nevetett fel újra. – Mondjuk ezt a problémát rögtön azután orvosoltuk, hogy rájöttünk, egyedül vagyunk. Elhiheti, hogy senkit sem érdekelt többé az a béna kis doboz a társalgó falán, miután megtaláltuk a dolgozók pihenőjét. Magácska látta már a Feláldozhatókat? – kérdezte.

– Azt hiszem, nem – válaszolt a nyomozó szemöldökét ráncolva. Éppen megkérte volna az urat, hogy próbáljon meg a lényegre térni, ám ő folytatta.

– A fiúkkal háromszor is megnéztük, magának is meg kéne! – ragadta meg a tollat, majd fejjel lefelé beleírta a nyomozó jegyzetfüzetébe a film címét. – Szóval jól elvoltunk. A lányok hamar megtalálták a konyhát, sütöttek-főztek, mindig volt friss kávé és évek óta először remek illata volt az ételnek. Esténként a társalgóban gyűltünk össze. Nem laktunk itt olyan sokan, – intett az épület felé – gyorsan kitoltuk azokat is a szobájukból, akik maguktól nem tudtak volna jönni – vonta meg a vállát, mintha valóban a világ legtermészetesebb dolgáról lett volna szó.

– Szóval mindenki pozitívan reagált? Örültek a kialakult helyzetnek? – nézett kétkedőn Héctor szemébe a nyomozó, mintha azt kérdezte volna, hogy tényleg mindenkinek elment-e a józan esze.

– Ide figyeljen, Gómez nyomozó! – nézett rá komoly arccal Héctor. – Nem tudom, hogy csukva volt-e a szeme, amikor körülnézett, de gondolhatja, hogy milyen lehetett itt élni, ha maga most minket kérdezget arról, hogy miért léceltek le ezek a semmirekellők!

A nyomozó elfordította a fejét. Szégyellte magát, amiért lekezelően viselkedett. Héctor mélyen beszívta a levegőt. Két orvos és egy rendőr sétált el mellettük. Megvárta, amíg beültek a mentőautóba, majd újból beszélni kezdett.

– Ha tudni akarja, volt, aki nem örült. Helena megállás nélkül fel, s alá járkált. Csak akkor állt meg, ha le akart írni valamit. Ilyenkor a szobájába ment, kinyitotta bőrfedelű naplóját és ott ücsörgött néhány percig, majd újból nekiindult. Tudja az anyja Alzheimeres volt, tőle tanulta el, hogy mindenről jegyzeteket készítsen.

– Helena is Alzheimeres? – futott végig a névsoron a nyomozó tolla hegyével, hogy feljegyezhesse az információt, ám még mielőtt a hölgy nevéhez ért volna, Héctor válaszolt.

– Nem, megszokta és így maradt – motyogta. Helena szégyenlősen mosolygó arcát látta maga előtt, azt, ahogyan nézett, amikor reggelente bekopogott hozzá, hogy felébressze, és jó reggelt kívánjon neki. Magukra maradásuk második reggelén Héctor az íróasztalánál találta Helenát. Kimerült volt és ideges. Héctor a kinyitott naplóra pillantott. Nevek, adagok és kérdőjelek voltak beleírva. Amikor Helena észrevette a férfit felállt, megsimította a karját, majd kikerülve őt a konyhába sietett.

– És miért járkált ennyit Helena? – szakította meg a visszaemlékezést egy újabb kérdés.

– Valaha ápolónő volt, tudta, hogy ennek nem lehet jó vége.

– Önök nem tudták?

– Minket nem érdekelt – vágta rá határozottan. – A legtöbben úgy voltunk vele, hogy lassan így is, úgy is vége lett volna ennek az egésznek, amit életnek már csak viccből hívtunk – mosolygott a nyomozóra kissé gúnyosan, majd újra az épületre pillantott. – El tudja maga képzelni, hogy milyen jó érzés volt oly sok idő után újra szabadnak lenni? – támaszkodott meg két könyökével az asztalon Héctor, ezzel közelebb kerülve a nyomozóhoz, s mivel nem kapott választ, folytatta. – Hangosan szólt a zene, elszívtuk az összes cigit, amit az ápolók ruháinak zsebeiben találtunk, tüzet raktunk az udvaron és isteni jókat ettünk. Évtizedeket fiatalodtunk, tudja? – csapott az asztalra, majd ingerülten a nyomozóra pillantott és elhallgatott.

– Mi történt az ötödik nap után? – kereste a nyomozó az úr tekintetét. – Héctor? – szólította meg, mivel a férfi nem válaszolt.

– A hatodik napon volt a nyolcvanadik születésnapom – kezdte halkan. – Egy kis mulatságot terveztünk tortával, zenével és kártyapartival. Senki sem aggódott, ott volt Helena – mondta, s düh futott át az arcán. – Egész nap a gyógyszeradagokkal és az ágytálakkal volt elfoglalva, képtelen volt egy helyben ülni – dörzsölte meg a homlokát, s egy pillanatig úgy tűnt azt is elmondja a nyomozónak, mennyire bosszantotta a nő nyugtalansága. Haragudott rá, amiért képtelen volt velük és legfőbbképp vele élvezni a szabadságot akár csak egyetlen percig is. – Abban egyeztünk meg, hogy négy órakor összegyűlünk a társalgóban, Helena azonban nem jött el. Némi várakozás után elindultam megkeresni, s hamar meg is találtam a keleti szárnyban. Éppen becsukott egy ajtót, majd bezárta, és eltette a kulcsot. Kardigánjának ujjával megtörölte az arcát, azután a szobájába ment. Amikor utolértem, már az ágyán ült. Elővette a kulcsot a zsebéből és egy ideig forgatta a kezében, majd az éjjeliszekrényére ejtette. Amikor észrevett, hosszasan nézett engem – kulcsolta össze maga előtt a kezét lesütött fejjel, majd magában hozzátette: ő is haragudott rám. – Aztán egyik napról a másikra elfogytak a gyógyszereink. Ezekből a napokból egyébre nem emlékszem csak Helenára, és a zsebében összeverődő kulcsok csilingelésére – vitte le a hangsúlyt, majd megvonta a vállát. – Azt hiszem, ennyi.

– Köszönöm, Héctor!– kapcsolta ki a tollát a nyomozó. – Kérem szóljon Helenának, hogy szeretnék vele váltani néhány szót!

Héctor egy percig meredten nézett a nyomozóra, majd a zsebébe nyúlt és előhúzott egy bőrkötéses könyvet. Mielőtt az asztalra tette volna, végigsimította a borítóját, majd a szék karfájára támaszkodva felállt és a lépcső felé indult.

– Azt mondják, valamiféle vírus miatt hagytak itt minket a gondozók. Igaz ez?– kérdezte anélkül, hogy visszafordult volna.

A nyomozó nem válaszolt.