Tiszatájonline | 2019. december 22.

Ferencz Hedvig: Egy megíratlan naplóból

nem egészen tudom, melyik

két elcsípett gondolat

két szépen ejtett szó közt

billentem át ide

üldögéltünk azon a kanapén és pontosan

olyan volt, mint mikor

egy őrült nap után hazaér az ember,

ledobja a szatyrokat, s mezítláb

lép a konyhába, a padló pedig

olyan iszonyatosan jó hideg

erre gondol, miközben

tudja, a másik az ő papucsában császkál valahol.

szóval volt ez a kanapé, egyszerre landoltam

benne és zuhantam is el, belőle, onnan.

beszélgettünk, szorongattam a kis díszpárnát

olyan volt, mintha

újat mondanál, amit már rég hallottam

mintha ott járnánk, ahol a madár se jár

csak a kék

s az ott marad velünk, akkor is, mikor

álmokat kergető összepillantásaink

szélcsendbe fulladnak,

s mikor már épp elzárom magamat

előled, de rájövök, hogy valójában

te vagy a(ki) zár.

hirtelen kattansz és rámcsukódik az ajtó,

amit én nyitottam ki.

ide már nem hallatszott be

kékmadaram dala

pedig őriztem, tényleg, néha még hallom is, ahogy szólít

csak hát miután felkeltünk a kanapéról,

észrevettem, hogy továbbfolyt a dolog,

sőt, végig más vizeken lebegtünk.

szaladtunk, lassultunk, lehagytalak, megijedtél.

talán ha

összeírtuk volna a szavakat, amelyek már csak

a lépcsőházban jutottak eszünkbe, azok elintézték volna helyettünk.

ez a szélcsend nem vitt sehová,

magunk alá temette a várakozásunkat,

s a „mi lett volna, ha”-t.

azért egész szép lettél volna, ha vagy.

s talán valahogy így nézne ki,

ha megírtam volna, mikor

azt hittem, nyakig benne vagyok ebben a

némaság mögé rendelt keringőben,

amibe felhívás nélkül is belekezdtünk.

igen, talán ez lenne az egyik bejegyzés,

ha megírtam volna,

ha lenne naplóm,

ha lennél te vagy

legalább a kanapé.

(Az SZTE Kulturális Irodája által 2019 tavaszán kiírt Re-Ady című Ady Endre-verspályázat I. díjas alkotása)