van, hogy elkezdek számolni.
nem azt várom, el-, hanem előbújjanak.
folyton közhelyek közt rejtőzködnek
idillnek nevezett szívdesszert falatkák
besimulnak az esőben sétálós mondatok mögé.
de igaziból jobb szeretek elázni.
hát számolok és várok.
egy kád forró víz
egy új mosogatószivacs
gőzölgő kávé mellett elképzelni, hogy te is úgy szállsz felfelé,
ahogy a gőz hagyja el a bögrét
mezítláb járni körbe a tavat
egymás gondolatát befejezni
alaktalan dolgokból ölet formálni
beleülni
ringatózni
csendet törni mozsárral
székre dobott kockásinget bámulni
számolni a kockákat
paplan alá bújni önmagaddal
szemébe nézni egy pillanatra a világnak
Bachra sétálni egy csúnya utcában
Satie-val majdnem Párizsban járni
ablakon nézni ki délután
ajtó lenni, mi beenged
beülni abba a kád vízbe
elhinni, hogy van még csoki a kamrában
aztán megtalálni
cicának beszélni a jővőről
belenevetni a telefonba, mielőtt megszólalnátok
párnát varrni lelkedből az övének
a (kék) kapun besétálni újraésújra
tudni, hogy ott van, még ha csak a rózsaszín
chatablak mögött is, miközben épp ágyat vetsz reggel hatkor.
eladni a táskákat a szemeid alól
kékmadár etetőt kitakarítani
nem nézni a csillagokat, hanem elképzelni, hogy ők néznek téged.
karaokézni a fürdőben, mert ott a fények is jók
verset olvasni, amíg el nem alszik valaki
levendulát cseppenteni párnára, sálra, nyakra, csuklóra
mindenhová
új húrt hangolni a gitáron, hogy majd betölthesd vele a szobát
könyv szaglászása közben elképzelni, vajon ő is érzi-e a te illatod
szerelmet vallani az irodalomnak, mikor ő már megmutatta: élete
folytonos szerenád
ablakod alatt
nem számolok tovább
s nem is teszek csokit az asztal sarkára
nem kell csalogatni, itt van.
aki jön, aki nem,
én megyek:
belakni levendulaszobám
és teát főzni az idillnek.
hisz ha nem is látom, mégis
mindig övé lelkem zöld bársonyfotelje.
(Az SZTE Kulturális Irodája által 2017 őszén kiírt „Batyuba szedte rongyait a nyár” című József Attila–verspályázat II. díjas alkotása)