Versenyvizsgákra készülök…

KÖVES MARGIT
BESZÉGETÉSEI INDIAI EGYETEMISTÁKKAL –
JYOTHI YADAV

– Jyothi, beszéljen az iskoláiról, a gyerekkoráról?

– Harijánában, Hindol faluban Bhiváni közelében születtem. Nagycsaládban éltünk a nagyszüleimmel, nagybátyámmal, nagynénémmel és két unokatestvéremmel, összesen négyen voltunk gyerekek a házban. A többi nagybátyám és nagynéném, ugyanabban a faluban élt, így az unokatestvéreimmel is sokat találkoztam, összesen tizenhatan vagyunk. A nagyapám két éve halt meg, a nagymamám nyolcvanötéves múlt.

Negyedikig tanultam Hindolban. 2004-ben nyolcéves koromban, amikor édesapámmal Mumbaiba költöztünk teljesen megváltozott az életem.

– Hogy került az édesapja Bombayba?

– Apám eredetileg a gazdaságban dolgozott, de szeretett volna nekünk is, magának is másfajta életet biztosítani. Bátyja, aki a tengerészetnél szolgált azt javasolta neki, hogy végezze el a kereskedelmi tengerészet tanfolyamait. Édesapám elvégezte a mélyvízi búvár szakot és így változtatott foglalkozást. Mumbai teljesen új élmény volt számunkra, a szüleim számára is.

– Úgy tudom kevés indiai, állítólag csak a lakosság 0,5 százaléka tud úszni. Hogy volt ezzel az édesapja?

– Harijánában sok fiú szereti a vizet és tud úszni, hiszen a gazdaságokban általában a fiúk dolga, hogy kivigyék a bivalyokat a tóhoz fürödni. Néha a lányoké is. Az édesapám is így tanult meg úszni.

– Maga is így tanult meg úszni?

– Nem, nálunk voltak a családban fiúk.

– Hogy érezték magukat először Mumbai-ban?

– Eleinte nagyon furcsa volt a Kárghar lakótelepen, Navi Mumbai-ban. Most is ott van a lakásunk, de egy másik házban. Egy-két évig tartott, amíg hozzászoktam. Amikor megérkeztünk a nyolc-tízemeletes házak teljesen idegenül hatottak. A lakásunk a nyolcadik emeleten volt és első nap elküldtek minket az öcsémmel tejet venni. Amikor visszajöttünk nem találtuk a ház bejáratát és az édesapám úgy tudott segíteni, hogy a lakás erkélyéről leeresztett egy kötelet és felhúzott. Aztán már leszaladtam és bentről kinyitottam a kaput az öcsém számára, amit az erős szél miatt zártak be.

– Félt, amikor az édesapja felhúzta kötéllel?

– Nem volt időm rá. De később már büszke voltam rá, hogy egy ilyen szokatlan dolgot végig tudtam csinálni.

– Hogy ment az iskola?

– Az új iskolában kiderült, hogy bár Harijánában három osztályt elvégeztem, nem tudok írni és olvasni. Azt sem tudtam, hogy hogy veszünk részt egy órán, mit kell csinálni. Órási volt a változás. Egy-két évig jártam magántanárhoz, hogy megtanuljam az elemi dolgokat.

Nyolc éves koromig több esküvőt láttam, mint könyvet. Egy lányt arra nevelnek, hogy legkésőbb tizennyolc éves korában férjhez menjen. Édesanyám, aki most negyvenkét éves tizenöt éves korában ment férjhez.

Mumbai egészen más volt A tengerészet iskolájába, koedukált iskolába jártam tíz éven keresztül. Iskolabusszal mentünk és sok barátságom szövődött az iskolában.

– Mi jelentette az igazi áttörést Mumbai-ban?

– A sport. Nagyon jó voltam az atlétikában, több érmet is nyertem Mahárástra állam versenyein. A tornatanár hívott a kézilabda csapatba, de a szüleim először nem engedtek, mert akkor egyedül kellett volna hazamennem, vagy valakinek értem kellett volna jönnie. De aztán az iskola biztosított délután négykor iskolabuszt az edzésen résztvevőknek, és akkor már engem is elengedtek. Még most is emlékszem az első edzésre. Az apám hosszú ujjú ingét és bő nadrágját viseltem és mindenki engem bámult. De elhatároztam, hogy a játékra koncentrálok és nem a többiekre. Mielőtt sportoltam rosszak voltak a jegyeim, a sport felszabadított bennem valamit, a koncentrációs képességemet, a figyelem tudatos irányítását. Sokkal eredményesebb lettem a tanulásban. Amikor érettségiztem az iskolában díjat kaptam tanulmányi és a sporteredményem alapján.

– Hogy jelentkezett a Delhi School of Economics-ba?

– Édesapám egyik ismerőse javasolta, hogy jelentkezzem a Delhi egyetemre. Már az első listára felkerült a nevem, felvettek a Daulat Rám College-ba. Az egyetem melletti Vidzsaj Nagarban béreltem szobát három lánnyal, és másod-és harmadévben bekerültem a Mukherdzsí Nagarban levő kollégiumba.

– Hogy élt az egyetemi években?

– Nagyon sokat sportoltam. Reggel 5-10-ig volt edzésünk Pítam Purában, az egyetemi pályán és én minden nap ott voltam. Nem jártam sehová a barátnőimmel. Nem volt időm arra, hogy élvezzem a lehetőségeket a parkot, a tanulószobákat, az edzőtermet.

2017-ben egy év szünetet tartottam, hogy készüljek az állami versenyvizsgákra. Amikor újból beiratkoztam a Delhi School kereskedelmi közgazdász szakára a Hindu College-ba jártam szemináriumokra, ott vettem részt csapatbajnokságokon. Akkor történt meg újból, hogy a vállam kimozdult játék közben. De ez alkalommal úgy döntöttem, hogy szervezek egy csapatot a College-ban és hat hónapig velük edzettem. A csapat nagyon jól teljesített a területi bajnokságon. Ugyanolyan boldog voltam az eredménytől mintha én magam is játszottam volna.

– Hogy határozta el, hogy magyarul fog tanulni?

– Poonam Kamboj mondta, hogy érdemes beiratkozni a Szlavisztika-Finnugrisztika Tanszékre, itt anyanyelvi tanár tanít magyart és nagyon jó a hangulat a magyar órákon. De már azelőtt is hallottam Görbicz Anitáról, a kézilabdásról, akit 2005-ben a világ legjobb játékosának szavaztak. Ahogy láttam Görbicz hasonlóan fontosnak ítélte a csapatért végzett munkát , mint az egyéni játékot. Ezek számomra is fontos dolgok.

– És most? Újabb szünet a kereskedelmi közgazdaságtan elvégzése után, hogy a magyar tanulás mellett felkészüljön az államhivatalnoki vizsgák júniusi fordulójára. Mit szólnak a szülei az ambícióihoz?

– A szüleim támogatnak a terveimben és értékelnék, ha sikerülne bejutnom az indiai állami tisztviselői karba.

Köves Margit