Tiszatáj 1947

„Igaz és egyenes légyen, aki felveszi pennáját. Minden mellékes tekin­tetek elolvadnak annak mellében, aki­ben feltámad az érdemes és valóságos szerzőnek melege. Aki ezt a kenetet nem érzi magában, ne nyúljon mos­datlan kézzel ehhez a szent hivatalhoz. Merész légyen – vívjon meg bátran a tudatlansággal és az erőszakkal; hagyja az örökkévaló »úgy van! igenis!« mon­dást a tányérnyaló sycophantáknak. – Sisegjenek bár a kígyók és köpködjék fekete mérgeiket, huhogjanak. a setét­ség madarai, károgjanak a varjak és körülötte ordítsanak a hold felé az éj­féli ebek – ő szóljon igazat, vagy hall­gasson.”

(Kármán József)

Szegeden a Széphalom megszűnése óta nem volt olyan folyóirat, mely városunk és vidéke íróinak, költőinek és képzőművészeinek helyet adott volna. Pedig Szegedet szellemi hagyományai arra kö­telezik, hogy messzi vidék tehetségeit vonja körébe és istápolója legyen olyan tehetségeknek, melyek nagyon is távol estek a „pesti litteraturától”. Szegeden sokan érezték az utóbbi esztendőkben ezt a hiányt, és most, amikor útjára bocsájtjuk roppant erőfeszítések árán és minden magunkrahagyatottságunkban folyóiratunkat, tanú­ságot szeretnénk tenni arról, hogy Szegeden vannak, akiket Kálmány Lajos, Móra Ferenc és Juhász Gyula szelleme nemes és jószándékú munkára tud ihletni.

TISZATÁJ

Egy folyó, többnyire álmos és jelentéktelen, néhány agyonbotolt fűzcsonk, sömlyék, nyílegyenes határt szabó töltésvonal és rajta túl a határtalan, szemfájdító messzeség az ég és föld egybeolvadásának ólmos sávjáig: ez a tiszai táj.

Felmértem néhányszor már, magánosságaim és lázaim könnyű borzongásának révületében, zenitjét és nadirját, tudom, meddig emelkedhetik benne a lélek és hová süllyedhet a test. Ismerem színeit, az első pirkadás rózsásságától az éjbevesző nappal bús lila-feketéjéig, megtapasztaltam forró, olvadt fémként égető napsugarát és a csontigható jeges januári szélsikoltást, a messzi harangokat tompán kongató novemberi ködöt, és áprilisát is, amikor az ifjúság és álomtisztaságú öröm leheletfinom szárnyú tündérei röpködnek a rügyek és bimbók között… Ismerem. Illatai a vak éjtszakában is elérnek, a nyári zsongás eggyéolvad a szívem verésével, az ezüst ökörnyállal magam is lustán szállongok a tarlott mezők fölött e verőfényes őszben. Kevés lenne a fogadkozás, hogy szeretem. Élek benne, és tudom, hogy egy az élete és halála az enyémmel. És mindegy, hogy melyik évszámot írjuk s hogy ki írja ezeket a sorokat; az is mindegy, hogy a boldogság arany gőzéből gomolyognak ki a szavak, vagy pedig a kín sajtolja őket… Embersorsok végső integrálódásának színhelye, a sár és napsugár, melyből furcsa énünk összetapadt, színtér bohó és bűnös, tündérszép és egyszeri életünk számára, mindenünk-mindenünk ez a tiszai táj. De csak nekünk, akiket belé helyezett a sors. Ez hely, ami számunkra van, s amin kívül nincs sehol és soha nyugvásnyi tér, minden akarásunk számára az egyetlen szilárd égberöppentő porond, anyaföld: óh, igen, régen-halott őseink szíve esett szét e porrá, és boldogság tudni az igéretet, hogy mi is megtérhetünk ide, a kurta létbe sűrített fájdalom vállalása után.

Rohanó vonatból izlelted-e már képeit? A kerék kattogásával együtt zizzennek a pályatest mellett elsuhanó nyurga jegenyék, a felröppenő varjak acélosfényű tolla restül megmered leszállás közben a levegőben, földhözlapuló tanya ugrik elő az ablakkeretből, bámuló macska a dülőút hantszegélyén, fagyott tükrű árok, Brueghel-kép tarkaságú lesorompózott országút, torony és tüskésakácú sövény, aztán apró pontok: kucsmás emberek, oly meredten állva és tágrakerekedett szemmel, hogy kétséged támad, vajjon élnek-e? Ugy tűnik, az élő csak te vagy, s ők puszta díszlet: jegenyék, tanyák, mezők és emberek megannyi kulissza a színpadon, melyen te, a rohanó, élsz és uralkodol. Micsoda gőg vett rajtam is ilyenkor erőt! Hatalmas úrnak képzeltem magamat, akinek intésére szökkennek elő a képzelet , világából a terjengő mezővárosok és enyésznek el pár percnyi mellettemsuhogás után ismét a semmiben, – igen, én rohantam és szeltem a síkot, melyen ők – mind a többiek – álltak, földbegyökerezett lábbal és tehetetlenül. Csak egyet feledtem el. Hogy utam hajszálra kicövekelt, kényszerű pályán vezet, nincs letérés vagy játékos kiugrás, nincs, más végpont vagy indulási hely, csak amit egy örökkévaló hatalom ebben a tájban kijelölt számomra. És remegő lábakkal indultam aztán, leszállva a vonatról, lassú utamra, szégyenkezve és keserű irigységgel a továbbvágtató gép utasai iránt. Éreztem a valóságot a látszat után: magam is lassan mozgó pontja vagyok csupán ennek a tájnak, porszem, mely alig-alig különbözik a mesgyék és kórók anyagától. Csak nagysokára és ritkán jutottam el, fokcsikorgató alázat és semmivégázolt önérzet árán oda, hogy tudom: a párolgó tavaszi rét és a halott téli mező, sőt annak egyetlen harmonikus paránya is több, fenségesebb és örökebb, mint az idegenül zörgő és gyorsan elsurranó vonat sápadt emberarcaival és sínek közé hulló szemetével.

Ugy érzem, semmit nem értő gyermek voltam, mikor a város kőbenélő és kőbezárt csudáit bámultam, mikor ódon falakban és múlt századok mélyén kerestem az értelmet, mely megtöltheti az emberélet évkeretét. És nem voltam különb a vásárok olcsó panorámáját istenítő figurájánál, mikor könyvekből próbáltam megfejteni a titkokat, festményen kerestem a nyár pompáját és az illanó folyó sodrát, mesében, dalban, mutáló emberszóban próbáltam megérteni, hová iramlik velem az élet és mi a végső ok és cél.

Barkásodó füzek, egy régenmúlt, sírnivalóan szerelmes tavasz és sok-sok befelé csordult keserű férfikönny eszméltettek rá az igazságra. Ma már úgy tudom, hogy csak a táj az élet, a keretet adó és szabályt vonó, az erőt sugalló és elpihentető, a cél és értelem. Ma már úgy tudom, hogy minden festett minta és emberi erőlködés nevetségesen hiú ahhoz a nagyszerűséghez képest, amit az alföldi nyár kékségében úszó tavaszi felleg mutat, minden szabadság csak kurtább-hosszabb rablánc ahhoz a boldog reménységhez képest, amit a hosszú fél után á szélben megsejdülő tavasz ígér, de ígéri a tiszai táj novemberi aranya is, a fanyarillatú halottaknapi díszek közt játszadozva temetők sírsorán. Veszendő és marcangolt házak helyett igazabb és jobban birtokolható a senki ösvénye a kunhalmok magasán, minden tulajdonod a sok tízezernyi hold rét és szántó, malom, játszi ház és legelésző nyáj, amit egyetlen pillantással tieddé tehetsz a tiszaparti vas távvezeték-torony tetejéről. Béke kell? Ne kontraktusok csavaros értelmű szakaszai közt keresd, hanem menj ki alkonyatkor a szíki laposra és hallgasd a békák kuruttyolását, vagy nézz tűzcsóvás Lőrinc-éjjelen a bársonykék ég ezüst csillagszőnyegére. És ha megfáradtál: ne keress idegőrlő narkotikumokat,. hanem feküdj ki langyos őszi napon a marosi töltés csöndes, nem járt hajlatába és hallgasd, hogy zörren a lehulló levél és hogy múlik el mindenütt, és mindenütt jajszó nélkül az élet.

Valami rossz slágert kellene most fütyörészni közben, hogy elhitessem: nem poézis és nem széppé kerekedő szavak fűzére akar lenni, amit elmondtam. Kopott, zsibvásári sapka és hamissá ferdült dallamú kupié talán keretbe segítenék a táji szépség örök igazát a talmi emberi dolgok felett. És költők, művészek, fájó szívű és megbékélt lelkű, halkszavú emberek is vállhatnának: verssoraik, a színek vásznukon és a hegedűvonójuk alól feltrillázó melódia mind azt hirdetnék, ami most tüzes oszlopként ezekből a sorokból világítani akar: ember, higyj a tájban! Térj vissza hozzá, mert minden értéknek és nyugat­lomnak nélkülözhetetlen része. Fitymálásával, mellőzésével bolyongó és hazátlan leszel, szélben sodródó ördögszekér, kallódó, lélekroncs.

A táj ma is ugyanaz és folyton kínálja kincses csudáit. Szól az évszakok és természet nagy szimfóniájában, zuhog eléd a bőség egy földrehajlás vagy égbenézés önfeledt percében jelek és hangok érkéznek hozzád szüntelenül a katicabogár szárnyán és a tücsök cirpelésében. Rajtad áll, fölérzel-e kusza emberi robotodból, ahol már minden út csak a nihil felé mutat, meglátod-e a szivárvány örök szimbólumát, mely kivezet a sárból az égbolt szépségei felél A táj hív, s te lehetsz meghalló és felujjongó elhívottja. Lehetsz, ha a nagy páni furulyára­ benned is feltör a mélyből az ezüsthangú síp szava és áradó örömmel felelsz: uram, megyek! Mégy: és rész leszel az egészben, embere a tájnak, szépségek részese, felvillanó színe a nagy harmóniának. És megteheted, szegény és elárult áruló, hogy hamis fölénnyel legyints és magadat tájak fölött élő erősnek tartsd. Ha tudsz: eredj! Lépj a Tisza partjáról az óceánig, keress lázas, zsibongó metropolisokat, ne fülelj a szélben szálló homok zizegésére, hanem találj összhangot emberszavak és embertettek kakofóniájában. Ha majd a földre zuhantál, ide, a Tisza partjára, szomorú halott leszel és semmid sem marad a tájtalan messzeségek drágaköveiből. Tudom, a semmiről mondtam most ígéretes mesét. Mert hiszen mi ez a tiszai táj? Egy táj, többnyire álmos és jelentéktelen… vakondtúrások, kopárság, kegyetlen fény a szik fehérjén. Biztosan tudom mégis: az öröklét dicsfénye sugárzik körülte, és szegénységében oly keservesen örök, mint az emberi fájdalom. Kiábrándítóan világos minden zúga, de valami titok mégis ül felette; mintha minden órán csudát várna, mintha benne lappangana az egész élet lehetősége, mintha kincseket szórna minden igazhitű lakójának. Mintha az Isten békéje lengné be fekete nyomorúságait és változtatná reménységekké a magyar nyár aszályának kétségbeesését.

ALDOBOLYI NAGY MIKLÓS

(Megjelent a Tiszatáj 1947. márciusi számában)