Marcel Proust modellje, Párizs legszebb asszonya

„Sohasem láttam szebb asszonyt.”
(Marcel Proust)

Greffulhe grófnőt Párizs két korszaka, az úgynevezett Belle Époque (Szép korszak) és az utána következő Années Folles (Őrült évek) legszebb asszonyának tartják.  

Az 1870–1871-es porosz-francia háborút egy szokatlanul hosszú békeidőszak követte. A Belle Époque-ot a gyorsuló iparosodás, a gazdasági fellendülés, a tudományos és technológiai felfedezések és újítások és a művészi élet pezsgése jellemezte. Ugyanakkor az új „aranykorszakot” különböző, sokszor heves áramlatok zavarták meg: anarchizmus, szocializmus, nacionalizmus. A Dreyfus-ügy pedig kettéosztotta Franciaországot. A nemesi rangját megtartó arisztokráciát a feltörekvő polgárok utánozni próbálták. Számos tudományos és technológiai felfedezés vagy annak meghonosítása, mint az elektromosság, a fényképezés, a mozi, a rádió, a telefon és a radioaktivitás révén Párizs a haladás szimbóluma lett.

1920-ban kezdődött el Párizsban a Les années Folles évtizede. Két évvel az 1918. november 11-én aláírt compiègne-i fegyverszüneti egyezmény után Párizs a szabadság eufóriájában élt. A művészetek fővárosába özönlöttek a világ minden tájáról a művészek, írók: Chagall, Soutine, Foujita, Man Ray. A Montparnasse kávéházainak olyan törzsvendégei voltak, mint André Breton, Picasso vagy Modigliani. A húszas években a párizsi nők kedvet kapnak a független élethez. A divatipar pedig addig soha nem látott kreációkkal kényezteti el őket. A divatszalonok aranykorukat élik. A francia nők kétharmada ezekben készítteti el ruháját. A leghíresebb divatdiktátorok: Jean Patou, Marcel Rochas, Jeanne Lanvin és Coco Chanel. Ezzel egy időben amerikai zenészek, énekesek − akik a szesztilalom és a Ku-Klux-Klan elől Párizsban találnak menedéket − meghódítják a francia fővárost a jazz, a swing dallamaival. A leghíresebb amerikai nő Joséphine Baker, aki a korszak szexuális szabadságának szimbóluma lesz és híres banántáncával a párizsi kabarék állandó fellépője. Ezeknek az éveknek egyik meghatározó személyisége Greffulh grófnő.

Grefffulhe grófnő baráti köre

A grófnő személyes kapcsolatai rendkívül kiterjedtek voltak. Olyan irodalmi nagyságokkal került baráti viszonyba, mint Edmond de Goncourt, a Goncourt-díj megalapítója, José-Maria de Heredia, a nagy hatású parnasszista költő vagy a szimbolizmus pápájának becézett Stéphane Mallarmé. Ismerte a spanyol és a belga királyt, II. Miklós orosz cár 1896-ban franciaországi látogatása alkalmával egy díszes kabátot ajándékozott a grófnőnek, amit az Jean-Philippe Worth divattervezővel estélyi köpennyé alakíttatott át. Egy Otto nevű fényképész fotóján ezt a köpenyt viseli, és a kortársak egy madonnához hasonlították a képen. 

Nyolc évvel később az akkori divatnak megfelelően ismét átalakíttatta a köpenyt, és nagy szenzációt keltett az 1904. április 15-én a Sarah-Bernardt színházban az orosz hadisebesültek megsegítésére rendezett jótékonysági esten.

A jó ügyek támogatója, a mecénás Greffulhe grófnő

A 19. század végén a nők helyzetét még a Napóleon által megalkotott közjogi rendszer határozta meg: akárcsak a gyerekeket és a bolondokat, a nőket is felelőtleneknek tekintették, akik férjük alárendeltjei voltak. Az olvasás, a zene vagy a komoly érdeklődés a művészetek iránt felesleges időtöltésnek minősültek a nőknél. Greffulhe grófnő családjában is az akkori etikai szabályok voltak érvényben: minél kevesebbet beszéltek egy nőről, annál tiszteletre méltóbb volt. Ám édesanyjától Elisabeth a zene odaadó szeretetét és festői képességeket örökölt és főként olthatatlan vágyat, hogy hasznos legyen a társadalom számára. 

Élisabeth-ben megvolt az a képesség, hogy kiszabaduljon arany kalitkájából és karitatív tevékenysége révén felkeltse kortársai figyelmét. 1889 júniusában a Trocadéro nagytermében Händel miséje telt ház előtt hangzik el és a jótékonysági est 25.000 frank bevételt eredményez. A grófnő több tudós és művész mecénása is volt. 1903-ban ismerte meg Pierre és Marie Curie-t. A férj halála után a grófnő segítette Marie-t a Rádium Intézet megalapításában. Egy egyszerű, de nagy ötlettel megszervezte az intézet finanszírozását. Daniel Iffra, aki megvásárolta Malmaison kastélyát, az államnak adományozta, és azt javasolta, hogy 400.000 frankot az École des Beaux-Arts-nak adjanak abból a célból, hogy ott egy múzeumot alakítsanak ki. Greffulhe grófnő kijárta Denys Cochin képviselőnél, hogy az összeget a Rádium Intézet megalapítására fordítsák. 1909. december 15-én a javaslat elfogadásra került és a Pasteur Intézet gazdasági tanácsa megszavazta a költségek megosztását a Rádium Intézet és a Párizsi Egyetem között. 1920-ban a Rádium Intézet Curie Alapítvány, majd fél évszázaddal később Curie Intézet lett. 1924 januárjában Marie Curie köszönő levelet írt a grófnőnek abból az alkalomból, hogy az gratulált neki a rádium felfedezéséhez: „Fogadja őszinte köszönetemet szimpátiája kifejezéséért a rádium felfedezésének 25-ik évfordulója alkalmából. Kiváló tisztelettel Marie Curie.” Édourd Branly fizikus, a vezeték nélküli távírás elvének feltalálója is sokat köszönhetett a grófnőnek, aki lelkesedett kutatásai iránt, meglátogatta laboratóriumában, elmagyaráztatta magának a találmány lényegét, és látva a laboratórium lepusztult állapotát és a tudós sanyarú munkakörülményeit, kapcsolatai révén több alaklommal szerzett számára anyagi támogatást. Ezen túlmenően az asszony 1905 júniusában megszervezett számára egy előadást a Trocadéro nagytermében. Branly nagykövetek, politikusok és tudósok előtt beszélt a távolból történő rádióirányításról. Ugyanebben az évben a Bois-Boudan kastélyban, amely a család tulajdona volt, Élisabeth megszervezett egy bemutató előadást a tudósnak, amelyen az ismertette a három kilométeres hatósugarú rádió-hangátvitel működését. A meghívottak között szerepelt Marcel Proust is.

Nővére, Chislaine de Carman Chimay közbenjárásával Élisabeth bemutatta Édouard Branlyt Albert belga királynak, akinek köszönhetően a tudós 1910-ben a Belga Királyi Akadémia meghívott tagja lett. Gabriel Fauré, Proust egyik kedvenc zeneszerzője, miután a grófnő műsorra tűzette műveit, neki dedikálta egyik leghíresebb, ma is sokszor játszott darabját a Pavane-t, és „Tündér asszonyom”-nak nevezte.. 

Élisabeth Greffulhe a Société des Grandes Auditions Musicales de France elnevezésű alapítvány megalapítója, jótékonyági szervezetek támogatója, Wagner Az istenek alkonya című operájának és Gyagilev Orosz balettjének finanszírozója is volt. Egy fesztivál-sorozat kapcsán a párizsi zenerajongók a grófnő jóvoltából élvezhették Gounod, Berlioz, Beethoven, Mozart és Grieg zenéjét. De a politikai harcokban is rész vett, bátran kiállt a Dreyfus-ügy mellett. Harcolt a nők egyenjogúságáért, a vagyonadó bevezetéséért, ami saját érdekeivel szembe ment, mivel férje hatalmas vagyonnal rendelkezett. 

Greffulhe grófnő szalonja

Szabad szellemével, gyakorlati érzékével a grófnő felül tudott emelkedni a politikai vitákon. Szalonjában pompás fogadásokat adott Európa koronás főinek és diplomatáinak, valamint Párizs arisztokratáinak és művészeinek. Nem habozott meghívni a legkülönbözőbb politikai nézeteket valló személyiségeket. Szalonját Georges Clémenceau „Párizs legbriliánsabb politikai és diplomáciai szalonjának” tartotta, és 1914-ben ezt mondta neki: „Franciaországban már csak két intelligens ember maradt: ön és én.” Ugyanakkor sokan bírálták azért, mert „vegyes vendégeket hívott szalonjába.” Ennél jóval tovább ment az antiszemita író, Léon Daudet, aki vehemensen támadta a sajtóban a grófnőt Dreyfus melletti kiállásáért és zsidó művészbarátai miatt. Az első világháború után Greffulhe grófnő karitatív koncerteket és egyéb rendezvényeket szervez a rászorulók javára.  

Greffulhe grófnő, Marcel Proust modellje

Greffulhe grófnőAz eltűnt idő nyomában című regény Guermantes hercegnőjének legfontosabb modellje. Proust 1892. június 27-én látta meg a grófnőt Wagram hercegnő bálján. Két évvel később Robert de Montesquiou, az asszony unokatestvére egy szabadtéri ünnepséget rendezett versailles-i rezidenciáján Itt ismerte meg az író személyesen az akkor harminckét éves és szépsége teljében lévő asszonyt. Az összejövetelen Sarah Bernhardt verseket mondott, a vendégek között pedig ott volt Greffulhe grófnő és Proust is. Ez utóbbi a Le Gaulois című, arisztokrata körökben kedvelt újság krónikásaként számolt be az eseményről. A grófnét „csodálatos öltözékűnek” írja le „lila selyemruhában.”. Az asszony eleinte távolságtartó volt az íróval szemben, mert tolakodónak tartotta. Később egyfajta barátság alakult ki közöttük és időnként levelet is váltottak. Proust mindenképpen szeretett volna egy fényképet kapni a grófnőtől, aki ezt mindvégig megtagadta tőle. Egy kép különösen elbűvölte Proustot. A kor leghíresebb fotósa, Paul Nadar készítette 1896-ban. Greffulhe grófnő háttal egy tükör előtt áll, liliomokkal díszített, pompás fekete bársonyruhában. 

Utolsó évek

A grófnő már csaknem nyolcvanéves, amikor kitör a második világháború. Visszavonul a Párizs nyolcadik kerületében lévő re d’Astorg utcai házba, ahol már csak legkedvesebb barátait látja vendégül, köztük gyóntató papját, Arthur Mugnier-t és a belga királynőt. Laure Hillerin 2018-ban megjelent Greffulhe grófnő: Proust múzsájának valódi élete (La Comtesse Greffulhe: la vraie vie de la muse de Proust) című könyvében megírja, hogy az akkor 87 éves Greffulhe grófnő elfogadta a felkérést, hogy nyissa meg 1947. november 18-án a Bibliothèque Nationale-ban rendezett Proust-kiállítást. „Egyszer csak megjelent a teremben egy nagyon elegáns hölgy, aki elé sietett a könyvtár egyik munkatársa és több más személyiség; a sápadt arcot fehér selyem övezte, nagy, igen élénk szemei fölött egy széles fekete kalap; Greffulhe grófnő, aki egyik inspirálója volt Marcel Proust egy szereplőjének, rámosolygott múltjára. és a nyolcvan év feletti nagyasszony, akinek az évek megőrizték fenséges báját, megnézhette azt a képet, amin olyan volt, mint az elmúlt század végén, amikor egy kifinomult Párizs legfontosabb személyiségei közé számított.” A jelenlévők egymás között suttogtak: „még mindig milyen szép. Vajon hány éves lehet?” 

Halála évében 1952-ben, kilencvenkét évesen még részt vett egy Christian Dior divatbemutatón.

A grófnő, aki soha semmit sem hagyott a véletlenre, saját temetését is előre megtervezte. Azt kívánta, hogy „fekete bársony ruhában temessék el, nagy fehér tüllel, ami ugyanakkora legyen, mint maga a ruha.” 1952-ben Élisabeth Greffulhe Svájcba utazott. Genfben halt meg, augusztus 21-én.

A divatikon Élisabeth Greffulhe

Greffulhe grófnő kora divatjának egyik meghatározó személyisége volt. Olivier Saillard, a Le Palais Gallera igazgatója találó megjegyzése szerint Párizs legszebb asszonyának ruhái nem hasonlítottak a ruhaszalonok kreációihoz, hanem mindegyik darab „a grófnő személyiségének dramaturgiáját képezte.” Robert de Montesquiou megírta, hogy Élisabeth minden neves divatszalonba elment, és amikor a divatdiktátorok már mindent elmondtak egy-egy általuk tervezett ruhakölteményről, a grófnő ezekkel a szavakkal zárta a megbeszélést: „csináljon bármit, csak ezt ne.” A kor újságjai úgy kommentálták az asszony által viselt ruhákat, mint ahogy egy színdarabot, a legapróbb részletekig elemezték. A legkülönlegesebb ruhát lánya esküvőjén viselte a grófnő 1904 november 14-én. A bizánci ihletésű arany és ezüst hímzésű, prémmel szegett ruhaköltemény elhomályosította a menyasszony ugyancsak gyönyörű ruháját is. . 

2015. november 7. és 2016. március 20. között a Palaus Galliára A megtalált divat. Greffulhe grófnő ruhagyűjteménye címmel kiállította a grófnő ruháit, kalapjait, cipőit. 

Magyar Miklós