„Jó hely”

BESZÉLGETÉS KÜRTÖSI KATALINNAL KANADÁRÓL, A CANADA IN EIGHT TONGUES CÍMŰ TANULMÁNYKÖTET OKÁN

A Canada in Eight Tongues című kötet nyitótanulmányában David Staines felhívja a figyelmet arra, hogy Kanadát nehéz kulturális entitásként definiálni. A két világnyelvet használó ország kultúra tekintetében marginális helyzetéről, a közép-európai régióval való kapcsolatáról és a lehetőségekről kérdeztem a kötet szerkesztőjét, a kanadisztika egyik hazai képviselőjét, Kürtösi Katalint.

Takács Ágnes: A Canada in Eight Tongues című tanulmánykötet 2012-es kiadás, de ahogy az Ön előszavában olvashatjuk, valójában egy éveken át tartó munkafolyamatról van szó.

Kürtösi Katalin: Valóban egy folyamat volt. Van egy tudományos társaság (Central European Association for Canadian Studies), amely annyiban különbözik az átlagos társaságoktól, hogy többéves kutatási projektjeink is voltak. (Most már sajnos múlt időben kell beszélnem, mert a kanadai kormány is leállt a tudományos kutatási támogatással.) Az első közös projektünk például ’diaszpóra-kutatás’ volt, amiben a Közép-Európából Kanadába került emberekkel készültek interjúk, illetve az odakerült írók műveiből jelent meg antológia. Az a projekt, amelyhez a Canada in Eight Tongues című tanulmánykötet is tartozik, egy teljesen koherens dolog, annyiban kapcsolódik az előzőkhöz, hogy szintén Kanadát és a közép-európai régiót próbáltuk összekötni.

T. Á.: Ennek a projektnek az első fázisa egy adatbázis létrehozása volt, melyben könnyedén kereshetők a kanadai művek (szépirodalmi és elméleti szövegek) közép-európai fordításainak adatai. Az oldalt[1] Northrop Frye nevével próbáltam ki, rendkívül hasznosnak tűnik. Hogyan jött létre az adatbázis?

K. K.: Ez egy nagyon lelkes kis csapat. Kétszázötvenen vagyunk ebből a nyolc országból (Bulgária, Horvátország, Csehország, Magyarország, Románia, Szerbia, Szlovákia, Szlovénia). Ami sajnos nem jellemző a tudományos társaságokra, az ránk igen; itt az emberek jóban vannak egymással. Szeretnek és tudnak is együtt dolgozni, nincs áskálódás, jó hangulatban telnek a munkák. Hála istennek a közép-európai régióban létező feszültségek itt nem mutatkoznak.

T. Á.: Van valamiféle közös cél?

K. K.: Igen és hát szívesen dolgozunk együtt, úgyhogy amikor 2009-ben fölvetettem a fordítások feltérképezésének gondolatát (ekkor még a régiós ’kanadista’ folyóirat főszerkesztője voltam, három ciklust vittem egymás után, később úgy gondoltam, kell, hogy más is lehetőséghez jusson), akkor mindenki rácsapott és mindenki jött elő az ötletekkel. Egy Csehországban élő kanadai kolléga, Don Sparling gondolata volt az, hogy csináljunk online adatbázist is, mert én eredetileg csak nyomtatott formátumban gondolkodtam. Az internetes elérés azért jó, mert bárki, bárhol rá tud klikkelni, nem kell könyvtárba menni érte. Tartottunk egy előkészítő megbeszélést arról, hogy milyen adatokat vegyünk fel. (Jelenleg csak a könyv formában megjelent adatok kereshetők, a folyóiratban megjelent cikkek és tanulmányok még nem földolgozottak.) Majd minden országban létrejött egy csapat, mindegyiknek volt egy ország-koordinátora, én pedig a régiós programvezető voltam. Az ország-koordinátorokkal egyeztettem mindig.

T. Á.: Létezik a fordítások keletkezési idejének előre meghatározott tól-ig intervalluma? (Melyek azok a szövegek, amelyeket még felvesznek az adatbázisba, s melyek, amelyeket már nem?)

K. K.: Igazából „up to date” akar lenni ez az adatbázis. Ezért is kézenfekvő az online formátum, mert ezt bármikor tudjuk frissíteni. Így követhető az is, hogy az egyes években és az egyes országokban hogyan alakul a fordítások iránya. Nagyon érdekes, mert látható, hogy az ezredfordulónál gyakorlatilag mindenütt „fölturbózódott” a kanadai szövegek fordítása, ami egészen hihetetlen. Ez azért is fontos, mert a közép-európai országok marginális helynek tekinthetők, azaz ezek nem elterjedt kultúrák és tulajdonképpen Kanada is ilyennek számít. A két területnek egyre több lett a kapcsolódási pontja, így egyre bővült ez a bibliográfiai lista. Minden országban külön „felelőse” volt az angol és a francia nyelvű szövegeknek. Különböző megközelítések voltak, amelyeket később értékelni tudtunk. Tulajdonképpen ezért is jött létre a kétnapos konferencia 2011 októberében Budapesten[2], amely nagyon jó színvonalú volt. Itt ismét megmutatkozott, hogy ez a csapat nagyon szívesen dolgozik együtt. A tanulmánykötetben a konferencián elhangzott előadások szerepelnek, továbbá felkértem egy-két szerzőt (Petr Kylousek, Andrei Andreev, Diana Jankova, Ádám Anikó, Kelemen Zoltán, Galina Avramova) olyan területről, ahol úgy éreztem, hogy szükséges volna még egy-egy tanulmány.

T. Á.: Ahogy látom a kötet tulajdonképpen három fő egységből áll.

K. K.: Igen, van egy általános felmérés, értékelés az országokról. Utána következik az egyes alkotók kiemelése. (Például, hogy melyik országban ki a kedveltebb.) Majd a műfajok szerinti megközelítés következik. Van még egy kisebb, mondjuk részegység, amely a fordítók saját tapasztalatait foglalja össze.

T. Á.: Itt jelentős szerepet kap Northrop Frye.

K. K.: Igen, hiszen mégis ő a legismertebb név. (Bár tavaly Charles Taylor kanadai filozófusról volt konferencia Budapesten.[3] Nem önálló kötetben, de az ő szövegei is elérhetők magyarul.) Mindenesetre Frye a nagy név, akit én személyesen is ismertem. Ez a bája egyébként a kortárs műveknek, hogy itt a szerzővel közvetlen kapcsolatba lehet kerülni. Ez az élő kapcsolat a színházi szövegeknél különösen fontos.

T. Á.: Tehát innen az ismeretség Daniel Danisszel, a Kivi[4] szerzőjével?

K. K.: Igen, vele is beszéltem. Elkezdtem fordítani az egyik darabját, de a címbe beletört a bicskám. Neki a legeslegelső darabjának az előadását láttam Montrealban. Ez valahogy azért nagyon jó stimuláció, de a szerencsén is múlik, hogy a jelentős műveknek az első szériáját én élőben láttam.

T. Á.: A közvetlen kapcsolat lehetősége tehát vonzóvá teszi a kanadai irodalmat.

K. K.: Igen, van egyfajta nyitottság bennük és nagyon díjaznak minden figyelmet, ami feléjük fordul. Ez a kis kultúráknak a vonzereje tulajdonképpen.

T. Á.: A kutató számára is ezzel válhat érdekessé egy kultúra?

K. K.: Szerintem ez ízlés kérdése. Nekem kifejezetten vonzó, és mindig nagyra értékeltem (akkor különösen, amikor a kandidátusimat írtam), hogy a szerzők válaszoltak a kérdéseimre akár levélben, akár személyesen. Vannak azonban olyanok, akik a könyvszagúbb kutatást szeretik.

T. Á.: Visszatérve Kanada és a közép-európai régió sajátosan marginális helyzetére, magyar nézőpontból megdöbbentő, hogy egy kultúra azzal együtt szorul a peremre, hogy mindkét nyelve világnyelv. Irodalmi szempontból ez különösen meghatározó. Ez is hozzátesz Kanada érdekességéhez?

K. K.: Igen, itt több kérdés is fölmerül. Egyrészt az, hogy ki a kanadai író; csupán az, aki ott született? Ha ez így lenne, akkor nagyon kevesen maradnának. Sok szöveg szerzője gyerekként vagy akár később került Kanadába és ott lett híres író. Másrészt, pedig nem lehet egy irodalomról beszélni, csak minimum kettőről, a francia és az angol nyelvűről. Egyébként a bevezető előadást[5] is egy ottani akadémikus tartotta, David Staines, ami megint egy visszajelzés az egész kutatócsoportnak, hogy az egyik legnagyobb nevű szaktekintély (aki egyébként az angol kanadai klasszikusok sorozatának főszerkesztője és mindenféle állami kitüntetése is van) azzal köszönt el, hogy rengeteget tanult Kanadáról ezen a konferencián. Ő a levelezésünkben azóta is mindig írja, hogy mennyi új szempontot talál abban, amiket tőlünk olvas és lát. Az tehát nagyon fontos, hogy értékelik, amit ebben az egész régióban csinálunk.

T. Á.: Az is furcsa, hogy magának a kanadai irodalomnak meg kell küzdenie a két nyelvvel.

K. K.: Igen és hát a fordítási piac nem túl nagy. Nagyon jónak kell lenni ahhoz, hogy nemcsak, hogy lefordítsák ezeket a szövegeket, hanem, el is keljenek ezek a könyvek. Sokat segít az úgymond klasszikusok, de mások megfilmesítése is.

T. Á.: Ez történt gondolom Az angol beteggel is.[6]

K. K.: Igen, ez a regény a film után tarolt. De régebbieket is megfilmesítettek, ezek közül sajnos nem mind jut el ide. Drámával szintén filmen találkozhatunk, ilyen például a Lazhar tanár úr[7], amely tavaly ment a mozikban. Jó példa erre akár a Felperzselt föld[8] is, ami egy québec-i darabnak, a Futótűznek[9] a filmváltozata, ez szintén tavaly ment és volt is rá reakció még itt Magyarországon is. Elég rendesen jelentek meg róla ismertetések és akkor valahogy kénytelenek voltak megemlíteni, hogy ez egyébként egy libanoni származású bevándorló kanadai szerzőtől származó történet.

T. Á.: A kanadai művek tehát beszivárognak hozzánk is, mi a helyzet azonban a Kanadával foglalkozó kutatások intézményi hátterével?

K. K.: Nem könnyű a helyzet. Nagyjából mindenütt hobbiként foglalkoznak Kanadával. Debrecenben kötelező az amerikanisztikásoknak Kanadát is tanulni. Nálunk Szegeden már nem kap helyet az angol-amerikai képzésben, pedig nagyon jó lenne, ha a hallgatók egy koloniális kultúrával találkoznának. A hazai kollégák korábban kezdtek az oktatásban és a kutatásban is kanadai témákkal foglalkozni, mint a régió többi országában, és ez a ‘vezető szerep’ érvényes volt a kilencvenes évek végéig, amikor elkezdtük a rendszeres együttműködést. Azóta már bizonyos fokig, főleg mennyiségben leköröztek bennünket. Különösen Romániára igaz ez, hiszen nagyobb az ország is, több az egyetem és nyitottabbak. (Ez nemcsak a frankofón, de az angol kultúrára is jellemző.) Rengeteg fordítás jelenik meg Szerbiában is.

T. Á.: Szerbia kanadai szövegek iránti nyitottsága a tanulmánykötetben is többször feltűnik. Vajon mi lehet az oka a kanadai irodalom kiemelkedő megbecsültségének Szerbiában?

K. K.: A nyitottság kedvez az irodalmi szövegek fordításának is, amit nálunk most egy kicsit háttérbe szorítanak. Azért azt tudni kell, hogy a hetvenes-nyolcvanas években – főleg Szegeden – mindenki a (Új) Symposiont olvasta. Szerbiából hoztuk be az Újvidéken megjelent magyar nyelvű könyveket, mert olyan dolgokat fordítottak le ott is, meg Romániában is, amit Magyarországon nem. Mindemellett van egy olvasóigény, olvasóközönség, és vannak emberek, akik szívesen fordítanak. Frye is hamarabb bekerült a köztudatba, nálunk ez még a mai napig sincs így. Ehhez persze hozzájárult az is, hogy a tavalyi évig a kanadai kormány nagyon tudatos ösztöndíj-politikát folytatott, akár hallgatói, akár doktoranduszi, akár oktatói szinten. Sajnos ezt, a legnagyobb írók tiltakozása ellenére megszüntették. Emiatt tehát nem áldozatként kellett bevállalni sem a fordításokat, sem a kurzusok tartását.

T. Á.: Milyen lehetőségek voltak?

K. K.: Rendszeresen tudtunk kijárni például az egyhónapos ösztöndíjjal, amellyel vagy kutatni lehetett vagy kurzust indítani, illetve kurzust frissíteni. Ráadásul egy több száz dolláros keretből lehetett könyveket venni… Ez alatt az egy hónap alatt iszonyatosan sokat könyvtárazott, konzultált, fénymásolt az ember, majd hozta haza és dolgozta fel az anyagot. Három év múlva megint lehetett menni, ha megfelelő eredményt mutatott fel a kutató. Ez a program nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Magyarországon gyakorlatilag minden egyetemen van kurzus, akár nyelvészeti vagy kultúratörténeti. Ez a régióra is – ha nem is minden egyetemre –, de igaz. Szegeden például Sághy Miklós csinált kanadai filmkurzust, hiszen vannak jó rendezők és filmek is. Az angol szakosok nyelvészeti, főleg a szociolingvisztikai kurzusain felhasználják a kanadai anyagot.

T. Á.: A két nyelv miatt ez adott.

K. K.: Igen, meg ott vannak ráadásul a bevándorlók nyelvei, úgyhogy ez tényleg kiváló terep nyelvészeti szempontból is.

T. Á.: Kanada tehát rendkívül érdekes kultúrája, nyelvi közege szempontjából. Mint ország mitől lehet vonzó mondjuk egy angol vagy egy francia szakos hallgatónak?

K. K.: Hát az egy nagyon jó hely. A hatvanas-hetvenes évektől a kanadai elméletek berobbantak az élvonalba, egyrészt Northrop Frye ugye, másrészt Marshall McLuhan, akik azért nálunk is ismert nevek. Mellettük sokan voltak még, akik a világszínvonalú elméleti diskurzusban részt vettek, többen közülük Magyarországon is jártak. Ilyen módon a hallgatóknak ez egy nagyon jó ország lehet. Remek iskolák és remek kiadók vannak. Amit én itthon hiányolok, az ott megvan. Van tudományos közélet, tehát az emberek beszélnek a szakmai kérdésekről. Nálunk ez csak nagyon esetlegesen fordul elő. Nem azt mondom, hogy nem létezik, azt butaság lenne mondani, de nagyon beszűkült a témák napirendre tűzése is, meg nagyon esetleges az is, hogy valamiféle élő párbeszéd létezzen a kollégák között. Ez természetesen a körülményekből (leterheltség, pénz szűke) is adódik. Kanadában például leírható az adóból, ha az oktató könyvet vásárol vagy konferencián vesz részt, mert ez a munkája szerves része. Nálunk meg nem így van. Egy angol vagy francia szakosnak azért éri meg Kanadába eljutni, mert a nyelvi biztonsága egészen más lesz, hiszen elsajátíthatja a tudományos nyelvet, úgy, hogy meg is tudjon nyilvánulni. Ez csak nyelvi közegben tanulható meg. Nálunk óriási probléma az, hogy a hallgatók nemzetközi publikációkat nehezen tudnak kiizzadni magukból, mert nincs meg hozzá a nyelvi biztonságuk. Ezt a saját példámmal is tudom igazolni, hiszen nagyon sokat jelentett az az egy év, amit a nyolcvanas évek elején Kanadában tölthettem. Ha az volt tehát az eredeti kérdés, hogy mennyire érdemes kimenni, akkor én mindenképpen azt mondanám, hogy érdemes, nagyon érdemes.

T. Á.: Köszönöm a beszélgetést!