Ismeretlen Juhász Gyula versek és műfordítások (1959)

MADÁCSY LÁSZLÓ KÖZLÉSE

Juhász Gyula hat kéziratban fennmaradt ismeretlen versét, néhány verstöredéket és két ugyancsak kéziratban fennmaradt ismeretlen mű­fordítását közöljük. A Millióknak búját… és A tetem­nézőben című verseket dr. Domonkos László, a költő egy­kori jóbarátja és írótársa őrizte meg, az Elégiák címűt és A legnagyobb poéta kezdetűt (ez utóbbi emlékkönyv­be írt vers) Kósa Gáspárné, a költő egykori ismerőse, Stanzák az ifjúságról és a Hozzá címűeket pedig dr. Ko­rányi Jenőné Sz. Szigethy Vilmosnak, a költő jóbarátjá­nak leánya.

A töredékek és a két műfordítás König Király Pé­terné, a költő húga által megóvott Juhász Gyula-hagya­tékban maradt fönn. A kéziratok jelenleg a szegedi Mó­ra Ferenc Múzeum irodalmi osztályának birtokában van­nak.

A közölt versekben a versismerő könnyen megtalálja, ami Juhász Gyulára jellemző.

A töredékek már érdekesebbek, izgalmasabbak, mert a költő műhelytitkaiba engedik a profán olvasót bepillan­tani.

A költőnek fennmaradt egy jegyzetfüzetecskéje 1929­-ből, melyben abbamaradt sorok, versek bizonyítják, mi­csoda erőfeszítésre van szüksége, hogy legyőzze, művészi formába kényszerítse az ellenálló anyagot, a nyelvet, s hogy ne „vérezzen el egy fonák igén.”

A Vannak arcok, melyeket a fátum-kezdetű versé­nek megszületése a füzet 2. oldalán így kezdődött:

„Vannak arcok, melyekre a fátum­”

és ez egyetlen sornál abbamaradt a versírás. A 6. oldalon újra előveszi a tollát, de csak a harmadik sorig jut el, s ezeket is áthúzza:

„Vannak arcok, melyekre szörnyű fátum
Riasztó jeleket rótt rejtelmesen,
A mosolyukban halálos”.

Végre a 9. oldalon egyetlen szó javításával megszületik a vers.

ARCOK

Vannak arcok, melyeket a fátum
Már előre kijelölt magának,
Mosolyukban fájdalmas lemondás
Ráncaikban megriasztó árnyak.
Jövő gyászok fátyla hull reájuk
És ők érzik, hogy minden hiába,
Szemük, mint egy kisiklott vonatnak
Szemaforja, néz az éjszakába.

Ez a vers megjelent a Paku-féle kiadásban, és Paku jegy­zete szerint jóval előbb, 1929-ben a Délmagyarország cí­mű napilapban is, de nem Arcok, hanem Móra Ferenc jubileumára címmel. Az eredeti kézirattól a Paku-féle közlés 3 lényeges szóban tér el, megváltoztatva a vers akusztikáját, művészi hatását.

Ime a vers útja, amíg eljut a kritikai kiadásig.

Ugyanez történik a „temető és a kovácsműhely” vers­témájával is. Ez a téma egy korábbi feljegyzésben már előfordul, és szanatóriumi magányában (1929. június) újra előveszi.

A fent idézett jegyzetfüzet 13. oldalán ez áll:

„Az üllő és a kalapács dalára
Lobog a láng­”

a 14. oldalon megpróbálkozik vele megint és variálja:

Kovácsműhely a temető mellett:
Kalapács és üllő énekelnek
S hallgatja a békés temető.
Piros lángok néha föllobognak,
Az őskertben lidércek bolyongnak,
És holdfényes a vén fatető,
Nézi, hogy az élet lángja lobban

A költő a 4.. 5., 6. sort áthúzza és a 7. sornál versét megszakítja. A 15. oldalon a téma újabb variációja jelenik meg, sajnos ez is töredékben:

Kovácsműhelyben a temető mellett
Izmos legények a vasat verik,
Az üllő és kalapács énekelnek
A temető hallgat.

Ugyanez történik két másik verstémájával. (Az itt közölt sorok egy kettétépett lapon maradtak fenn.)

„Valaki játszik a szomszéd szobában,
A billentyűkön”

A költő e két sort áthúzza és a költőre jellemző kép­zettársítás útján, miután az alaphangot megadta, a szom­széd szobából behangzó zongoraszó nyomán új képek so­rozatának kényszerében új versbe kezd:

„Nem adtam mást, csak amim volt,
Egy szívet, mely fájt s dalolt,
Életem a boldogságnak
Elzokogott vágya volt.
Jöjjetek új énekekkel”

Most a költő az eddig írt sorokat áthúzgálja és új témába kezd, de csak próbálgatva:

„Van, aki tévedésből jő e földre
És itt örökké
És itt mindvégig idegen marad,
Szeret kisétálni a temetőbe
És nem találja
És várják őt egy másik csillagon.
Magányosan kószál és eltűnődve,
Szívében a titok s a fájdalom.”

A költő a 2., 3., 4., 5. sort áthúzza, és az alábbi módon alakul ki a versszak:

„Van, aki tévedésből jő e földre
És várják őt egy másik csillagon,
Magányosan kószál és eltűnődve,
Szívében a titok s a fájdalom.”

Érzi olykor tehetetlenségét, megakad a kezdetnél, nincs a befejezéshez ereje, és áthúzza az egész verssza­kot.

„Formát öltve minden egyesül és minden együtt szü­letik” – mondja A. Chénier. A költő által elárult mű­helytitkok folyamatánál világosan megfigyelhető, hogyan hozta létre a költő lelkében az élet egy mozzanata a jö­vendő mű csíráját, s ezt hogyan éltetik már átélt, de most élessé vált benyomások, érzelmi viharzások. élet­rajzi vonatkozások, determináló környezethatások stb. Az­az a parányi rész elválaszthatatlan a nagy egésztől. S ha lankad a szellemi erő a felfokozott művészi koncentrá­ciós tevékenységnél, a költő képtelen egészet alkotni, kép­telen a gondolatnak és érzésnek megfelelően formálhatóvá lágyítani a szavak márványtömbjét.

Juhász Gyulának van még egy sortöredéke a már említett jegyzetfüzetében:

„A szavak oly ostoba, gyönge, nyavalygás”

Micsoda tragédia húzódik meg e befejezetlen mon­dat mögött! A beteg költő gondolatainak, érzelmeinek gyötrelmét képtelen megénekelni, a kifejezési eszközt – úgy érzi – gyönge, a rettentő valóság ábrázolására. A Hamleti tehetetlenség az őrület örvényét támasztja kö­réje: szavak, szavak, szavak.

Jegyzetfüzetét „1929. június 20+1-én elhagyom a szanatóriumot: Omnia mea mecum porto” bejegyzéssel zárja le. „Minden, ami enyém, magammal viszem” – mondás állítólag Biasz görög filozófustól származik. Ak­kor mondta volna, mikor Cyrus király katonái elől me­nekülő görögök csodálkozva látták, hogy Biasz semmit­ sem visz magával, s megkérdezték tőle, miért nem menti vagyonát? „Omnia mecum porto” volt a büszke válasz. Azaz: ami nékem a legértékesebb, azt szívemben és eszemben hordom.

Jelen esetben, Juhász Gyula akkori egészségi állapotát tekintve, a válasz tragikus színezetet kap. A költői értéken túl magával vitte feloldhatatlan bánatát és re­ménytelen reményét is.

MILLIÓKNAK BÚJÁT…

Millióknak búját
Akarnám dalolni,
S csak a magam gyászát
Verem lantomon ki.

Milliók bújáról
De minek is zengnék,
Megértik szívemnek
Szárnyaló keservét,

Kik, mint én, úgy élnek
Árván és szegényül,
Épp ily érző szívvel
Csupán – dalok nélkül!

Bpesten, 1902 október.

Juhász Gyula

A TETEMNÉZŐBEN

(Budapesten)

Feltört a vidékről,
A magasba vágyott,
Meghódítani jött
E hideg világot.

És lám a dicsőség
Ragyogása helyett.
Megtalálta szegény
E szomorú helyet.

Dicsőség napjánál
Elhervadni vágyott:
Tegyetek szívére
Egy sápadt virágot!

november 1.

Juhász Gyula

ELÉGIÁK

Az alkonyati órák az enyémek
A borongásos alkonyati órák,
Mikor az esti szél elégiái
Az altatót dúdolják.

A kedves őszi rózsák az enyémek
A szomorúan mosolygó őszi rózsák
Mikor a nyárutó elégiái
A hervadást susogják.

Az elválás órái az enyémek
A sejtelmes, rejtelmes végső órák.
Mikor az élet halk elégiái
Szerelmek, álmok alkonyát dalolják.

Szeged, 1905. július.

*

A legnagyobb poéta nem lehetnék,
Hiába írnék mindem verset én.
Ki versenyez az Élet remekivel?
Egy szép leány a legszebb – köl­temény!

Dátum nélkül. Valószínűleg 1905­-ből.

STANZÁK AZ IFJÚSÁGRÓL.

– Sz. Szigeti Putyunak dedikálom –

Ó ifjúság, most vagy legszebb nekem te,
Mikor lelkemre már a dér leszáll,
Mikor kopogtat már a csendes este
S a temetőknek örök zöldje vár.
Most látom rózsás fényében derengve
A hajnalt, amely messze mese már,
Mikor az élet gyászáról daloltam,
Mert boldog voltam és szomorú voltam.

Ó ifjúság, most látom arcodon már
A jövendőt, mely nékem elveszett,
Dalom ma fájó bűnbánati zsoltár
És himnuszomat zokogom neked,
Te vagy a tiszta áldozati oltár,
Hol szívem elmúlt vágyakon mereng
S álmok tömjénét égetve hittel.
Szép múltba szállok szálló éveimmel.

0 ifjúság, te nem tűnhetsz előlem
Hisz minden lépten lelkem rádtalál,
Tavasz-viharban, báli hegedűben
Nekem a te varázsod muzsikál
És rózsás kertben s rózsás temetőben
Körüllebegsz, mint az alkonyt az árny,
Megülsz szívemben, mint fecske faágon
S az örök éjbe zendülsz, ifjúságom!

Szeged, 1922 január.

HOZZÁ

Bölcs és szelíd, komoly, nemes az állat,
Türelmes és őszinte, tiszta, jó,
Ó emberek, csak hódolat s csodálat
Illeti őt, mint egyenes adó!

Szeged, 1928. VII. 11.

        Juhász Gyula
ember és szabadúszó!

A SZERELEM

Mit jelent e szó? önmagát feledni
S magában érezni a mindenséget
Egy világot veszteni s újat nyerni
Jelenti ez bűn előtt az édent.

Akarni egy világot s megszerezni
S önmagát tagadva meg körében,
Benne magát egészen visszanyerni
Két álmot egy álommá szőni szépen!

Kettős világból teremteni egyet,
Melyek magukban csak hiányos árvák,
Uj életet alkotni kettő helyett,
Mely acélból s tűzkőből nyerte lángját.

Theodor gróf Salburg Falkenstein.

Salburg Falkenstein Theodor (1870) osztrák író és költő, aki König Király Péter szegedi zeneszerzővel, a költő sógorával volt jóbarátságban, sógora kérésére for­dított Juhász Gyula Falkenstein-verseket, melyeket az­után Kőnig Király Péter megzenésített.

A LEÁNY DALA

Szeretni kell-e,
Elhagyni kell-e
Akit szivem rég elfogadott?
Ráfanyalodjam
A gyűlöletre?
Tanácsot adj, de csak biztatót!

Igaz, hogy oly vad,
Szilaj legény ő,
És mégis érette élek-halok,
De oly szelíd is,
Olyan igéző,
Tanácsot adj, de csak biztatót!

Dúsabb és bölcsebb
Akadna nála,
Jó annak, ki derék legényt kapott,
Nem adnám őt én,
Nem, soha másnak!
Tanácsot adj, de csak biztatót!

Ha más legényhez
Hajolna szívem,
Lennék én inkább csöndes halott,
Okos tanácsot
Kövessük híven!
Tanácsot adj, de csak biztatót!

Paul Heyse után Juhász Gyula.

Megzenésítette Király Péter.

Paul Heyse Nobel-díjas német író és költő (1830–1814) verse fordítására valószínűleg sógora kérte meg, aki kó­rusműveiket is írt és szüksége volt megfelelő szövegekre.

(Megjelent a Tiszatáj 1959/5. számában)