Hangszínház

A ZENE GYERMEKSZÍNPADI MEGJELENÉSÉNEK FUNKCIONÁLIS SOKSZÍNŰSÉGÉRŐL

Patrice Pavis szerint a zene színházi megjelenésének leírásakor ritkán tárgya a vizsgálatnak az, hogy hogyan befolyásolja az előadás egyes elemeinek (tér, cselekmény és szöveg, színész, jelmez és tárgy) észlelését a hang kísérete. – Takács Ágnes írása

Patrice Pavis szerint a zene színházi megjelenésének leírásakor ritkán tárgya a vizsgálatnak az, hogy hogyan befolyásolja az előadás egyes elemeinek (tér, cselekmény és szöveg, színész, jelmez és tárgy) észlelését a hang kísérete. Az akusztikus és vizuális jelenségekről nem egymásra gyakorolt hatásukban, sokkal inkább egységben gondolkodunk.[1] Ebből adódik, hogy zenével foglalkozó színházi tárgyú szövegek legtöbbször a játék viszonyában próbálják értelmezni ezt az elemet. E viszony megragadható mind funkcionális, mind aránybeli szempontból. Pavis a nyugati mise en scéne zenéjének funkcióit listázza, így többek között arra keresi a választ, hogy az akusztikus elemek hogyan szolgálják ki, támogatják, árnyalják, vagy éppen ellenpontozzák (lásd brechti songok) a színpadi történéseket.[2] Pavis arra is felhívja a figyelmet, hogy nem elég azonosítani a zene funkcióit, elengedhetetlen annak megértése az előadás egészének viszonyában. Dévényi Róbert 1987-es tanulmányában kifejezetten a gyermekszínházi előadások zenéjének funkcióját vizsgálja.[3] Ez a szöveg Pavishoz képest épp ellenkező oldalról közelíti meg a problémát: előbb a zene növekvő szerepének figyelembevételével osztályoz, majd e tipológián keresztül tér ki a funkcionális különbségekre. Míg a kisegítő jelleggel megjelenő (például átdíszletezés alatt hallható) akusztikus jelenségek találhatóak az egyik oldalon, úgy a zene kerül középpontba a musicalekben a másikon. Zárójelben jegyzi meg Dévényi, hogy „a bonyolultabb formák természetesen integrálják az egyszerűbbek hatáseszközeit is”[4], azaz a legnagyobb arányban zenei elemeket tartalmazó előadás is használhat funkcionálisan egyszerűbb effektusokat.

A korosztályokat megszólító színpad zenéi funkciójukat tekintve rendkívül sokszínűek. Az akusztikus elemek változatos alkalmazása annak köszönhető, hogy a gyermekszínházban gyakrabban bukkan fel a zene, mint a felnőtteknek szólóban. Mintha a gyermekközönség megszólítása törvényszerűen együtt járna az előadás „megzenésítésével”, ettől aztán a felnőttszínházban megszokott funkciók mellett feltűnnek a korosztályokat megszólító műfaj zenei sajátosságai is. A közös daltanulás aktivizál, így a színpadi történések részesévé teheti a nézőket[5], de zene lehet pihentető hatású és akkor is élményhez jutatja a közönséget, ha az előadás önmagában tartalmatlan.

A zene gyermekszínpadi használatának két alábbi példája nemcsak az akusztikus jelenségek funkcionális sokszínűsége miatt állhat az elemzés fókuszában, hanem azért is, mert mindkét előadásban a hangzás kerül a középpontba. Mivel A rézerdő lakói[6] és a Bolonderdő (Luda šuma)[7] című produkciók sokrétűen használják a zenét, ezért gyümölcsöző lehet az előadások egyes elemeinek és a hangzás kapcsolatának egyenkénti vizsgálata.

Mindkét előadás címe térmegjelölő, a magyar és a szlovén-horvát játék helye egyaránt az erdő. E tér azonban a két különböző színpadon másképp és más zenei eszközök segítségével jön létre. A rézerdő lakóiban minimáldíszletet láthatunk, felülről belógatott sárgás színű textíliák utalnak a fákra. A tér konkrétabb elemeit akusztikus díszlettel jelzi az előadás: a pantomimművész (Méhes Csaba) és a zenészek (Brass in the Five)[8] az erdő állatainak hangját utánozzák. A helyszínváltásban is ugyanez az eszköz segít, például a patakot a vízcsobogás imitálása idézi meg. Nagy érdeme tehát az előadásnak, hogy színhelyeit nem aprólékos díszletezéssel teszi felismerhetővé, hanem csupán jelzésszerűen utal rájuk, s a részletek kidolgozását gyermeknézői fantáziájára bízza, fenntartván ezzel az állandó figyelmet.

Bár a Bolonderdő tere nem a közönség képzeletére támaszkodik, a zene szerepe itt is kiemelkedő. A díszlet (Kaja Avberšek) maga zenél, hiszen a színpad közepén elhelyezkedő fa törzse nagybőgőként, a talaj xilofonként, az ágak közé font pókháló hárfaként szolgál. A színlap megfogalmazása szerint a két társulat célja az organikus anyagokból épített zenélő „Erdő színház” létrehozása volt. A kísérlet sikeres, hiszen az újabb és újabb furcsa, saját készítésű hangszerek megjelenése ámulatba ejti a közönséget.[9]

Az óvodás nézők érdeklődésének fenntartásához azonban nem elegendő a tér és a zene összekapcsolása, fontos a figyelem lekötése a cselekmény és a szöveg szintjén is. A rézerdő lakói kalandból kalandba csöppennek, s ezek mindegyike önmagában is egész. Az egymás után következő történetfoszlányok mozaikszerűen alkotják a cselekményt. A szereplők gyakorlatilag egyenrangúak, a pantomimművész kiemelkedésének leginkább dramaturgiai okai vannak. Az előadás során verbális szöveg nem hangzik el, a kommunikáció – legyen szó akár a szereplők egymás közötti, akár a szereplők és a közönség közötti közlésről – kizárólag hanggal és non-verbális jelekkel történik. Így szólalhat meg Rimszkij-Korszakov A dongó című műve, mikor az egyik manó véletlenül kasba nyúl és megtámadják a méhek. A helyzetek egyértelmű azonosításában segítik tehát a nézőket a „zenekulisszák”. Korántsem lényegtelen az előadás akusztikus jeleinek dramaturgiai funkciója, hiszen ezek az elemek fokozzák a feszültséget és átvezetnek egyik kalandból a másikba.

A Bolonderdő cselekménye sokkal egységesebb. Itt egyetlen történettel (Szergej Kozlov meséjével) találkozik a néző, melynek középpontjában a főszereplők (Süni és Medve) barátsága áll. Ezen a ponton az előadás lemond a zenével mesélés lehetőségéről, így igaztalanná válik a magyarországi vendégjáték színlapjának ígérete, mely szerint non-verbális játék lesz látható. A mesélő szavai, Süni és Medve dialógusai teljességgel érthetetlenek a magyar anyanyelvű óvodás közönség számára. A vendégelőadás verbális részeinél olyannyira lankad a figyelem, hogy a nézőtéri zaj válik meghatározóvá. Amint nyelvtől független jelzéssel él az előadás, a közönség ismét elcsendesedik. A zajkulissza[10] újból működésbe hozza a színpadi játékot, így a tél és a didergő állatok helyzete azonnal felismerhetővé válik a fáról lógó jégcsapharangok érces csengésével.

A nézői figyelem fenntartásának sajátosan gyermekszínházi eszköze az interaktivitásra való törekvés. A közönség aktivizálásában a színészi játéknak van a legnagyobb szerepe. Bár A rézerdő lakóit nem a hagyományos értelemben vett színészek testesítik meg, mégis (pantomim és zenei) játékuk az előadás több pontján interaktívvá válik. Méhes Csaba minden verbális instrukciót mellőzve zenél együtt a gyerekekkel, mikor portörlő-tamburmajorjának segítségével vezényli a tapsot. A nézők ezzel nemcsak részesévé válnak a színpadi történéseknek, hanem átélhetik az együttzenélés örömét is, mely kiemelkedően fontos az akusztikus hatásra épülő előadás esetében. A színész és a zene kapcsolata kitűnik továbbá abban, ahogyan a szereplőket jellemzi hangszerük hangja. A tuba brummogása egyértelműen felismerhetővé teszi a medvét, a zenész (Takács Tibor) lassú cammogása és a viselt maszk járulékos elem csupán.

A Bolonderdő színészeinek szerepformálása nem saját testükkel, hanem bábok segítségével történik, melyek hangszerként is funkcionálnak. A Maci feje és a Süni hasa dobként, a Mókus furcsa dudaként szolgál. A polifunkcionalitás jótékonyan hat a játékra, bár – a rumbatökökből alkotott állatkákon kívül – kevés szereplőt jellemez. Mintha a hangszer-bábok is az „Erdő színház” eszményének megteremtéséért kerültek volna az előadásba, s a meséhez és annak jellemeihez való kapcsolódás elsikkadt volna.

A hangszerek több szerepben történő használata – a Bolonderdőtől eltérő módon – A rézerdő lakóiban is helyet kap. A trombita, a tuba, a harsona és a kürt is kerül olyan helyzetbe, amelyben önmagán túl mutat a jelentése. A trombita fúvókája lehet villanyborotva, de az egész hangszer használható távcsőnek is. A tuba tölcsérébe szedhet erdei bogyót a manó. A kürt pedig a szereplő hátára rögzítve jelentheti a csiga házát, mikor a teknőssel versenyez. A tárgyak és a jelmez polifunkcionális használata nemcsak azért előnyös, mert a gyermeki mintha-játék működési elvén alapul, hanem azért is, mert a színházi jelrendszer értésére készíti fel a nézőket.

Ilyen értelemben polifunkcionális a Bolonderdő kesztyű-pókja is, amelyet kézfejére húz az őt megtestesítő színésznő, majd kifeszíti a hárfa-hálóját és játszani kezd rajta.

Összességében megállapítható, hogy A rézerdő lakói és a Bolonderdő című produkciókban a zene külön-külön is kötődik az előadások egyes elemeihez. Ez a kapcsolat valamivel sokszínűbben és az előadás több szintjén jelenik meg a rézfúvósok darabjában. A Bolonderdő rendezője (Peter Kus) a zenélő „Erdő színház” megteremtésével szándékozik lekötni a figyelmet, amikor ez mégis sikerül csodálkozó tekinteteket látunk a nézőtéren.

Takács Ágnes