Gondolatok egy könyv kapcsán

A hosszú múlttal rendelkező TMKE históriája 1918-ban lépett új szakaszába. Székhelyét, Nagybecskereket 1918 őszén foglalták el a szerb csapatok, majd az Osztrák-Magyar Monarchia, pontosabban a Magyar Királyság egyéb területeivel együtt a Trianoni békeszerződéssel az SZHSZ Királysághoz csatolták. Az impériumváltással megkezdődött a bánáti magyarok kisebbségtörténete.

A szerzőpáros könyvének külön aktualitást ad, hogy száz évvel ezelőtt, 1921-ben, a jugoszláviai magyar egyesületek közül elsőként indította újra működését az új államban a Torontálvármegyei Magyar Közművelődési Egyesület. Sőt, Trianon után ez volt az első magyar művelődési egyesület, melynek működését egy utódállam jóváhagyta. Az egyesület históriája azonban nemcsak e jeles évforduló miatt érdemel külön figyelmet, hanem azért is, mert bár különféle nevek alatt (Magyar Közművelődési Egyesület, Bánsági Közművelődési Egyesület, Jugoszláviai Magyar Közművelődési Egyesület, Petrovgrádi Magyar Közművelődési Egyesület), két évnyi betiltás után (1934–1936), egészen 1941-ig folytatta tevékenységét. A TMKE azonban nem kisebbségi szervezetként jött létre, hanem még az Osztrák-Magyar Monarchia idején, 1885-ben. Ha innen számítjuk, akkor e nagy múltú becskereki egyesület 137 éve kezdte meg működését. Ha azonban az előzményeket is számításba vesszük, akkor a TMKE megalakulásához kerek 190 évet kell visszamenjünk a történelemben, egészen a Torontáli Nemzeti Kaszinó 1832-es létrehozásáig.

A húszas években az SZHSZ Királyságban a radikális párti Nikola Pašić miniszterelnök és a demokratapárti, korábban két alkalommal szintén miniszterelnök Ljubo Davidović által képviselt kisebbségpolitikai irányzat úgy vélte, hogy a határvidék gazdasági, államigazgatási, kulturális pozícióinak nemzeti irányú elfoglalása után, bizonyos feltételek mellett, megadható a nemzetközi kisebbségi szerződésekben előírt jogok minimuma, így a kultúrájuk ápolásához való jog is. Ezzel szemben a tartós retorzió hívei, akikhez az extrém nacionalistákon kívül az uralkodó politikai pártok egyes csoportjai is hozzátartoztak, úgy gondolták, hogy a magyarok mindig is revizionisták maradnak, jogok megadásával ez a törekvésük nem tompítható, és csakis az erő, a kemény kéz, a permanens retorzió bírhatja őket jobb belátásra. De nem hiányoztak a jugoszláv politikai élet palettájáról azok az extrém politikai, kulturális erők sem, amelyek a magyarok Koszovóba vagy Makedóniába történő totális kitelepítésére tettek javaslatokat.

A jugoszláviai magyarok tehát erős ellenszélben, fokozódó intolerancia körülményei között kezdték meg kulturális, politikai szervezeteik kiépítését. Az elcsatolt területeken rövid ideig működő regionális kormány, a Bácska, Bánát, Baranya Nemzeti Igazgatóságának (Narodna uprava za Banat, Bačku i Baranju) sokat ígérő szavai, amely szerint e területeket „az összes népekre kiterjedő teljes szabadság és jogegyenlőség elvei alapján” fogják kormányozni és az itt élő polgárok anyanyelvükön érintkezhetnek „az összes hatóságokkal” – csakhamar a feledés homályába vesztek. Az „elcsatoltak első nemzedékének” egy drámaian leszűkült belső térben kellett hozzákezdeni nemzeti létük megőrzéséhez, önmaguk újraépítéséhez. Megkezdődött a magyarok démonizálása – hivatalos körökben és a közbeszédben a magyar kisebbség megbízhatatlan, kifelé gravitáló, az új állammal szemben ellenséges, irredenta közösségként jelent meg. 

Az SzHSz Királyság, majd a királyi Jugoszlávia legfontosabb törekvése az volt, hogy egységesítse a sokféle politikai, kulturális múlttal rendelkező országot és kiépítse a szerb dominanciájú politikai centralizációt és megteremtse a délszláv etnikai közösségek közös „nemzeti kánonját”. A kulturális unifikációra alapozott politika azonban nem tudta elfoglalni a jugoszláv „kulturális trónt”, és különösen a horvátokkal, komoly belső konfliktusokat generált.

A magyarok helyzete különösen súlyos volt 1918 és 1922 között, az optálási határidő lejártáig, mivel ebben az időben, éppen az állampolgárság megválasztásának lehetősége miatt, a magyarok még nem kapták meg a jugoszláv állampolgárságot, s így teljes jogbizonytalanságban, sőt jogfosztásban éltek. A magyaroknak az optálási jog lejártáig, 1922. július 26-ig tilos volt politikai, kulturális szervezetek létrehozni, illetve nem gyakorolhatták választójogukat sem. Ezek a körülmények még inkább kiemelik a Torontálvármegyei Magyar Közművelődési Egyesület tevékenységének és engedélyezesének jelentőségét.

Magyarország kisebbségtámogató lehetőségei eleinte igencsak csekélyek voltak és elsősorban a titkos anyagi támogatásra és tanácsadói szerepkörre korlátozódtak. Ennek oka a két ország közötti alapvetően rossz viszony, a jelentős területeket vesztett Magyarország külső és belső konszolidációjának igénye, valamint a diplomáciai párbeszéd hiánya volt. Az SzHSz Királyságra is kötelező nemzetközi kisebbségvédelemnek ugyan megvolt az a pozitív hozadéka, hogy egyes passzusait beemelték az 1921-es alkotmányba, a jugoszláv állam azonban e kisebbségvédelmi rendelkezéseknek csak minimális megvalósítására volt hajlandó.

Joggal merül fel a kérdés, hogyan kaphatta meg ez a már 1918 előtt is működő kulturális szervezet a működési engedélyt, miközben a Bácskában még minden régi kulturális szervezet tevékenységét tiltották. Azok a korabeli források, amelyeket a könyv szerzői felidéznek, ennek megválaszolásához nem adnak biztos támpontot. 

Németh Ferenc azonban úgy véli, hogy dr. Várady Imre ügyvéd „nem csekély közbenjárásának és ügyködésének” fontos szerepe lehetett ebben. Váradyt, teszi hozzá, alkalmassá tette erre az, hogy komoly politikai szerepet játszott Torontál vármegye 1918 előtti politikai életében, jó politikai és emberi kapcsolatok fűzték a helyi szerb intelligenciához, de megemlíti azt is, hogy a Bánátot jóval kevesebb magyar hagyta el az impériumváltás után, intelligenciája jobbára a helyén maradt. Arról nem is szólva, hogy itt a magyarok a németek és a szerbek mellett csak a harmadik legnagyobb etnikai csoportot alkották, egymáshoz való viszonyukat pedig hagyományosan a tolerancia jellemezte.

Várady Tibor elsősorban a csodás módon megőrzött családi levéltár anyagai alapján írta meg a TMKE 1934-es betiltása és engedélyezése körüli jogi csűrés-csavarás, az egyesület működéséért a hatóságokkal folytatott küzdelem történetét. Ezekben az ügyekben a TMKE-t a szerző ügyvéd nagyapja, Várady Imre képviselte, aki hosszú évekig az egyesület elnöki tisztét is betöltötte.

A szerző a betiltó határozat jogi elemzése alapján kimondja, hogy a betiltást a hatóságok nem valós jogi érvekre, hanem „jogi ürügyekre” alapozták. A betiltás mögött meghúzódó okként pedig Magyarország és a horvát szeparatisták, az usztasák közötti kapcsolatot és a Marseille-ben II. Sándor jugoszláv király elleni merényletet nevezi meg. Ehhez talán érdemes hozzá tegyük, hogy 1931 őszétől a Zala megyei Jankapusztán valóban működött egy kiképzőtábor egy kisebb létszámú usztasa csoporttal, de a magyar kormány egy titkos akció keretében 1934. áprilisában, tehát még a merénylet előtt, felszámolta a tábort.

Ezek az események ismét kiélezték Magyarország és Jugoszlávia viszonyát, és a jugoszláv hatóságok tiltásokkal és egyéb intézkedésekkel tovább nehezítették a magyar kulturális intézmények tevékenységét is. Nemcsak a becskereki székhelyű, ekkor Magyar Közművelődési Egyesületet tiltották be, de a szabadkai Népkört is. A magyarok kulturális egyesületekben végzett munkáját a Belügyminisztérium és a Művelődésügyi Minisztérium is sommásan irredentának minősítette. Azt is gyakran a szemükre vetették, hogy politikai párt híján a kulturális szervezetekben politikai tevékenységet folytatnak. Arról nem is szólva, hogy véleményük szerint ezek a szervezetek megakadályozták, hogy a magyarság befogadja a jugoszláv állam nyelvi, ideológiai, kulturális törekvéseit. Különösen veszélyesnek tartották a szerbhorvát államnyelv elsajátításával szembeni ellenállást. 

Ha az 1930-as évek végén, az 1940-es évek elején figyelmünket Magyarország és Jugoszlávia külpolitikai helyzetére fordítjuk, azt látjuk, hogy Magyarország jelentős sikereket ért el alapvető külpolitikai célja, a revízió megvalósítása terén. A két bécsi döntéssel és a Kárpátalja visszacsatolásával Magyarország komoly területi nyereségre tett szert. Szétporladt a körülötte lévő államok ellene irányuló szövetségi rendszere. 

A háború kitörése, majd a második bécsi döntés tovább szűkítette mindkét ország mozgásterét. Magyarország feladta Teleki Pál külpolitikájának lényegét, a fegyveres semlegességet, és 1940. november 20-án csatlakozott a német–olasz–japán háromhatalmi egyezményhez. Megnövekedett határai mentén egyetlen olyan ország maradt, amely még nem kötelezte el magát Németország mellett, s ez az ország Jugoszlávia volt. Arról nem is szólva, hogy Jugoszláviában jelentős számú magyar kisebbség élt, és a revízió egyedül a déli határok mentén nem valósult még meg.

Jugoszláviának ekkor már lényegében csak két választási lehetősége volt: vagy betagolódnak Németország szövetségi rendszerébe, vagy német megszállás áldozatai lesznek. Pál régens az előbbit választotta. 1941. március 25-én Jugoszlávia is csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez. Ez pillanatnyilag nem tűnt rossz kompromisszumnak. Az országra nem hárultak a háborúval kapcsolatos katonai kötelezettségek, ráadásul ígéretet kapott régi álma megvalósulására, Szaloniki (Thesszaloniki) kikötőjére. A németek védelmet ígértek a bolgár, a magyar és az olasz területi követelésekkel szemben is.

1940 ősze és 1941 tavasza között tehát volt pár hónap, amikor, először a két ország történetében, bár más céllal, de közös érdek volt a kétoldalú kapcsolatok szerződéses rendezése. Így került sor a magyar–jugoszláv barátsági szerződés megkötésére 1940. december 12-én. 

Az első világháború utáni európai rend felbomlása, Magyarország Németország segítségével 1938 és 1940 között végrehajtott területgyarapodásai, Jugoszlávia külpolitikai veszélyérzetének felerősödése, Jugoszlávia centralista rendszerének felbomlása hozta el a jugoszláviai magyarok számára a nemzetiségi lét megőrzésének táguló lehetőségét. Megalakulhatott Újvidék központtal az egységes magyar kulturális szervezet, a Jugoszláviai Magyar Közművelődési Szövetség. 

Ez a toleráns időszak azonban igencsak rövidre volt szabva – négy hónappal a barátsági szerződés megkötése után Magyarország részt vett a német szövetségből angolbarát puccsal kiugró Jugoszlávia elleni katonai támadásban, melynek következtében megvalósult a délvidéki revízió is. A jugoszláviai magyarok történetében ismét új fejezet kezdődött. Kulturális egyesületük kezdetben a Magyarországhoz visszacsatolt Bácskában, Újvidék központtal megalakult Délvidéki Magyar Kulturális Szövetség része lett, majd Dunamelléki Magyar Közművelődési Szövetség, később pedig Bánáti Magyar Közművelődési Szövetség néven folytatta tevékenységét.

Sajti Enikő

(A kötet előszavának rövidített, szerkesztett változata)

Petőfi Magyar Művelődési Egyesület
Nagybecskerek, 2021
152 oldal