Friedrich A. Kittler: A tudás implementálásáról

A HARDVER ELMÉLETE FELÉ*

(David Hauptmannak, tanszékem rendszergazdájának,
akit a Berlini Szenátus elbocsátott)

A világ, amelyben idestova negyven éve élünk, többé nem kövekre, növényekre és állatokra oszlik, hanem a hardver, szoftver és wetware szentségtelen háromságára. Miután a számítástechnika (feltalálójának eretnek szavai szerint) ott tart, hogy „átvegye az irányítást”, a hardver többé nem a vasáru dolga, hanem apró szilíciumtranzisztorok milliónyi ismétlődése.[1] A wetware ezzel szemben az, ami megmarad az emberi fajból, amikor a hardver kíméletlenül felfedi minden fogyatékosságunkat, hibánkat és pontatlanságunkat. A szoftvernek nevezett milliárddolláros üzlet nem több, mint amit a wetware kihoz a hardverből: logikai absztrakció, amely elméletben – és csakis elméletben – alapvető módon hagyja figyelmen kívül a gépek idő- és térbeli kereteit azért, hogy uralhassa őket.

A hardver, szoftver és wetware közötti viszony más szóval merő paradoxon marad. Vagy a gépek uralkodnak az embereken, vagy fordítva. Mivel azonban az utóbbi lehetőség legalább annyira nyilvánvaló, mint amennyire triviális, minden azon múlik, miként alakul az előbbi. Képesnek kell lennünk továbbadni az eljövendő generációknak – ha nem korunk örökségeként is, de egyfajta palackpostaként – azt, amit a számítástechnika jelentett az első generáció számára, amelyre hatással volt. Ennek az mond ellent, hogy az elméletek mindig is szoftverré alakítanak mindent, amit egyáltalán képesek leírni, vagyis eleve átsiklanak a hardveren.  Egyetlen természetes nyelvben sem létezik olyan szó, amely azt teszi, amit mond. A gép egyetlen leírása sem indítja be a gépet. Igaz, hogy az implementáció, a szó régi, skót, kettős – egyszerre a szerszámmá válás, valamint a kivitelezés vagy felhasználás – értelmében, csakugyan az, ami a tervek és elméletek hatékonyságát adja, de azon az áron, hogy elnémítja azokat.

Ebben a kényszerhelyzetben az egyetlen megmaradt ellenszer is legalább olyan nyilvánvaló, mint amennyire triviális. Ahelyett, hogy a hardver általános, ámde megalkothatatlan elméletével kísérletezne, ez az előadás mindenekelőtt a történelemhez fordul, hogy mértéket vegyen arról, amit a számítástechnika innovációnak nevez, mégpedig egy ismerős hardver, az írás segítségével. Bizonyos okokból, amelyek idén Berlin városához kötődnek, egyetlenegy hardverre összpontosítok: az egyetemek által előállított tudás implementálására. A csúcstechnika és a pénzszűke alkotta kettős előfeltétel mellett annak tudása, hogy a tudás hardvert igényel, talán nem árt.

1.

Ernst Robert Curtius, aki tudta, miről beszél, az egyetemeket „az [európai] középkor eredeti alkotásának” nevezte.[2] De még ez a nagyszerű középkorász sem vette a fáradságot, hogy megvilágítsa azt a materiális alapot, amelyen ez az alkotás alapult. Az antikvitás akadémiái, az egyedüli hasonló intézmények, sokkal szerényebb és ezenfelül bőségesen rendelkezésre álló hardverrel is beérték. Nietzsche rosszmájú megfogalmazása szerint maga Platón „[o]ly ártatlansággal, melyhez görögnek kellett lenni”, tette világossá, „hogy semmiféle platonikus filozófia nem volna, ha Athénban nem éltek volna olyan szép ifjak: a filozófus lelke csakis az ő látásuk nyomán jutott erotikus önkívületbe, és ez mindaddig nem hagyott nyugtot neki, míg minden dolgok nemes magvait el nem hintette e csodaszép földrészen.”[3] Annak a korszaknak a kulturális öröksége, amelyben a szabad polgárok és a dolgozó rabszolgák szigorúan elkülönültek, akkoriban tehát egybeesett a biológiai öröklődéssel.

A kora középkori egyetemeken tanuló ifjak ezzel szemben szerzetesek voltak. Feladatkörükbe sem a nemzés, sem a szépség nem tartozott, csakis a munka. Cassiodorus és Benedek kora óta, amikor megengedetté vált, hogy munkájuk a kézművesség és a kereskedelem szintjére süllyedjen, ez a munka az írásból állt. Minden egyes tollvonás a pennával a pergamenen, még ha a jelentése teljesen homályban maradt is írója számára, sebet ejtett a Sátán testén.[4] Ezért adódott, hogy a monostorok, a székesegyházi iskolák és az egyetemek a könyvek szüntelen termelésébe kezdtek. Ellentétben az antikvitás akadémiáival és filozófiai iskoláival ezek olyan materiális alapra épültek, amely a tudást hardver formájában továbbította a generációk között. A filozófusok és fiatal fiúk közötti szerelmi mámor helyett egy arab importcikk került a professzorok és a tanítványok közé: az egyszerű papír.[5] A minden egyetem által fenntartott szkriptóriumokban a régi könyvek a felolvasók diktátumára másolatok tömegévé sokszorosodtak. Alig alakult meg az új egyetem, és ezek a másolatok máris kikényszerítették az őket megillető egyetemi könyvtárat. Az újonnan megszerzett tudást levelekben sokszorosították, amelyeket tudóstól tudósig küldözgettek, hamarost megkövetelve egy egyetemi postarendszer alapítását. Jóval azelőtt, hogy a modern területi és nemzetállamok államosították volna az egyetemeket, a sötét középkor ténylegesen implementálta a tudását.

Közismert, hogy e kor örökségeként, amely korban minden egyetem rendelkezett a maga saját tároló médiumával (könyvtárral) és saját átviteli médiumával (postarendszerrel), csak a könyvtárak maradtak fenn. Lehetséges, hogy az universitas litterarum, vagyis az írástudók közössége kissé túl büszke volt a maga írásbeliségére ahhoz, hogy azt titokban tartsa úgy, mint azt a leleményesebb szakmák tették. A leggyorsabb és legnagyobb, Európát átfogó premodern postarendszerről úgy tartják, hogy hentesek üzemeltették; amikor azonban a henteseknek bíróság elé kellett állniuk – mutatott rá nekem Heinrich Bosse –, rendre stratégikus módon letagadták írás- és olvasástudományukat. Akkor következett be, sok hűhó nélkül, hogy az egyetemi postai szolgálat összeolvadt az állami postával, amire aztán Miksa császár és a rivális uralkodók is alapozták államaikat. Ugyanezek a császárok és királyok azonban csak jóval később érték el a hentesposta eltörlését. A különféle tilalmakra – amelyek legalább annyira voltak drákóiak, mint amennyire gyakoriak – csak rásegített a harmincéves háború.

Az írástudók hiúsága miatt odaveszett egyetemi postai szolgálatokhoz hasonlóképp tűntek el az egyetemi szkriptóriumok is. A mozgatható betű gutenbergi találmánya ugyanis nem a könyvek sokszorosítását, hanem azok szépítését célozta. Minden, ami addig a kalligráfusok verejtékével kéziratokba és miniatúrákba folyt, és nem tudta teljesen elkerülni a másolási hibákat, arra rendeltetett, hogy szabványosítottá, hibamentessé és reprodukálhatóvá váljék. Pontosan ez az új szépség tette lehetővé azonban, hogy a tudást szoftverre és hardverre bontsák. Megjelentek egyrészt az egyetemek, amelyek lassú, de megállíthatatlan államosítása a könyvek termelésének helyébe az írók, olvasók és hivatalnokok termelését léptette. Feltűnt másrészt a könyvek bábeli tornya is, amelyek ugyanolyan oldalainak ezrein mind ugyanazok az oldalszámok szerepeltek, és amelyek ugyanígy hamisíthatatlan illusztrációi még az olvasó szeme elé is tárták azt, amit az oldalakon leírtak.[6] Amint Leibniz a szerzők és címek rendezését az egyszerű ábécésorrendnek vetette alá, teljes tartományi és nemzeti könyvtárakat helyeztek az így lehetővé vált címezhetőség alapjaira (mint például itt Berlinben is). Ezzel egy időben ebből a szöveg és kép, illetve könyv és perspektíva közötti szövetségből jött létre a technikai tudás mint olyan.

Nem véletlen, hogy Gutenberg mozgó betűit nevezték a történelem első futószalagjának. Ugyanis a rajzok és feliratok, valamint a tervrajzok és használati utasítások összeszerkesztése tette először lehetővé a mérnökök számára, hogy tovább- és továbbépítkezzenek elődeik vállára – vagy inkább azok könyveire – támaszkodva anélkül, hogy bármilyen módon függenének a szóbeli áthagyományozástól.[7] Túl az egyetemeken és azok előadó műveletein, amely a mesterek és segédek közötti öröklési modellre nyúlik vissza, a műszaki rajzok és matematikai egyenletek a tudás olyan formáját kínálták, amely akár a könyvnyomtatástól mint saját alapjától is elválhatott. Még az esztétikai-matematikai forradalmak is, amelyek Brunelleschi lineáris perspektívájában és Bach jóltemperált zongorájában értek be, olyan mérőeszközökön alapultak, mint a sötétkamra vagy az óra, amelyek bonyolult tervrajzait először nyomtatott anyagokon keresztül tudták továbbadni. Az, hogy Vasari a camera obscurának, ennek a technikailag implementált perspektívának a feltalálását ugyanarra az évre tette, mint Gutenberg könyvnyomtatását, természetesen tévedés volt – de nagyon sokatmondó tévedés. A technikai médiumokban, mint a fotográfiában vagy a fonográfban, pontosan ugyanazok a felfedezések munkálnak, ám azzal a különbséggel, hogy többé semmiféle kéz, és így semmiféle műérzék nem szükséges ahhoz, hogy közvetítsen az algoritmus és a gép között. A perspektíva abból ered, ahogy a fénysugár áthalad az objektíven; a frekvenciaelemzés abból a folyamatból, ahogy a tű vágja a hanglemezt. Az analóg médiumok esetében tehát a szerzetesek, tudósok vagy művészek helyett (a fotográfia úttörője, Henry Fox Talbot bájos megfogalmazásával élve) maga a „természet” fogja a saját „irónját”.[8]

A hosszú XIX. század analóg médiumai azonban nagy árat fizettek az önfenntartásukért. Amennyire algoritmikus a bemenő adatok átvitele, annyira kaotikus a kimenő adataik tárolása. A mérhetetlen tárolási lehetőségek, amelyek képekben és hangokban tartják azt, amit egykor történelemként ismertek, a történelem helyébe a valós időt léptetik, de a címezhetőséget is puszta mennyiségre váltják fel. A filmfilológia dacára (hogy a müncheni egyetem vakmerő neologizmusát használjuk) senki sem tudja átböngészni a celluloidot vagy bakelitet úgy, ahogy azt a filológusok tehetik a könyveikkel. Ez az oka annak, hogy Európában pontosan az optikai és akusztikai tudás implementálásának aktusai vezettek határtalan tudatlansághoz. Ugyanabban a történelmi pillanatban, amikor a nemzetállamok éppen demokratikus jogokat adtak lakosságuknak az általános iskolakötelezettség formájában, az emberek a saját szemükkel látták, ahogy az írás eltűnik a csúcstechnika arkánumában. Olvashatatlan hatalmuk egyre távolabb sodródott a lakosságtól, az első világháború katonai telegráfiájától a második világháború irányjeladóján keresztül napjaink számítógép-hálózataiba. Azonban valamennyi átviteltechnikai innováció apja maga a háború volt. Az eszkaláció stratégiai láncolatában a telegráf azért jelent meg, hogy meghaladja a postai futárszolgálat sebességét, a rádió azért, hogy megoldja a sérülékeny tengeralatti vezetékek problémáját, a számítógép pedig azért, hogy lehetővé tegye a titkos – és lehallgatható – rádiós kommunikáció kódolását. Azóta minden olyan tudás, amely hatalommal ruház fel, technikai.

2.

Ennek az időszaknak az öröksége morális mércével mérve tehát teljes katasztrófát jelent. Tudástechnikai szempontból viszont valóságos kvantumugrás. Ez a stratégiai eszkaláció vezetett odáig, hogy napjainkban a történelemben eddig példátlan örökösödés uralkodik. Az élőlények mindig továbbadták a maguk örökletes információját, amíg évmilliókkal később egy mutáció meg nem szakította a folyamatot. A kultúrák a szerzett – és mint ilyen nem kizárólag örökletes – információt továbbították a tárolómédiumaik segítségével, amíg évszázadokkal később egy technikai innováció forradalmasította magukat a tárolómédiumokat. Ugyanakkor a számítógépek most először teszik ténylegesen lehetővé a tárolás és átvitel optimalizálását azok minden paramétereinek tekintetében. Az adatfeldolgozás matematikai problémáit az adatátvitel telekommunikációs problémáival összekötő hidegháború örökségeként a számítógépek olyan léptékű innovációt állítottak elő, amely visszavonhatatlanul túlszárnyalja a természetét és a kultúrákét. A számítógépek egymásra következő generációinak számítási kapacitásai (Moore úgynevezett empirikus – ám egyelőre mindig csak megerősített – törvénye szerint) nem évmilliók és nem évszázadok alatt, hanem tizennyolc havonta kétszereződnek meg. Ez a tudás olyan implementálása, amely máris túlszárnyalta az elbeszélésére tett összes kísérletet.

Mindazonáltal három pontot ki lehet emelni. Először is akár az egész emberi életet felölelő mérnöki munka sem elegendő már új számítógép-architektúrák megtervezésére. Csakis a gépek legkorszerűbb generációja képes egyáltalán felvázolni az eljövendő generációk hardverét kapcsolási rajzok és tranzisztordizájn formájában. Másodszor mindaz a hardver, amelyre ezek a vázlatok vonatkoznak, még egyszer tárolódik a szoftverkönyvtárakban, amelyek nem csupán azok elektronikus adatait és határait, hanem magát az előállítás folyamatát is megadják és kijelzik. A műszaki rajz többé nem valami lebegő absztrakció, mint valaha a nyomtatott könyvekben, amely olyan eszközökre utal, melyek lehetségességének vagy lehetetlenségének (mint az örökmozgó esetében) csak megépítésük közben kellett bizonyosságot nyernie. Ez a rajz ma megkülönböztethetetlenül egybeesik egy géppel, amely maga is szilícium és szilícium-dioxid mikroszkopikus rétegein kivitelezett műszaki rajz. Mindazonáltal, harmadszor és végül, napjaink hardvere ezáltal összeköt két, mindezidáig elválasztott tudásrendszert: a médiatechnológiát és a könyvtárat.

A számítógép hardvere egyrészt könyvtárként működik, lehetővé téve adatok tárolását és lekérdezését meghatározott címek alapján. Másrészt lehetővé teszi ugyanazokat a matematikai műveleteket ezekkel az adatokkal, amelyek a XIX. század óta benne rejlettek az analóg technológiai médiumokban, vagyis olyan műveleteket, amelyek azonban alapvetően eltűntek a hagyományos könyvtárakból. Ez a kombináció a tudásszervezésre nézve kétszeres hatékonyságnövekedést eredményez. Ugyanolyan mértékben, ahogy az analóg médiumok egymás után oldódnak fel az univerzális Turing-gépben, az őket jellemző korábbi káoszt egy egyetemes címzés kezdi rendezni, ami először teszi lehetővé, hogy ténylegesen megismerjük a képeket és hangokat. Vagy megfordítva: amilyen mértékben jelenik meg az írás bináris kódban, olyan mértékben tesz szert arra a roppant hatalomra, hogy megtegye, amit mond. Nem véletlen, hogy amit a természetes nyelvek esetében mondatnak nevezünk, azt a programnyelvben parancsnak hívják. Minden, amit a műszaki rajz csupán a szemünk elé tárt, ténylegesen meg is történik.

3.

Lehetséges, hogy ebből a rövid vázlatból, amely még csak megközelítőleg sem ér fel napjaink hardverének összetettségéhez, csakugyan felsejlik az az óriási migráció, amelyben a tudásnak része van, és amelyben még része lesz. Michael Giesecke, a kora újkori könyvnyomtatásról írt tanulmányában képes volt az elektronikus információtechnológia diadalútját módszertani modellként használni arra, hogy számszerűen meg lehessen becsülni Gutenberg innovatív ugrását. Az efféle folyamatok azonban fordítva nem működnek. Semmiféle múltbeli innovációs ugrás nem szolgál mértékkel ahhoz, ami jelenleg történik. Amikor az úgynevezett szellemi munka annak tárgyaival együtt gépekbe költözik, akkor az európai újkor önmeghatározása, amely a gondolkodást a szubjektivitás attribútumaként érti, elkezdi vita tárgyát képezni. Sem az idő, sem a hely nem alkalmas arra, hogy részletesen megvitassuk ennek az eseménynek a következményeit egy olyan társadalom számára, amely vidáman száműzi a gépeket és a programokat a tudatából, és amely sürgősen átképzésre szorul. Mivel ez az implementált tudásról, és nem az implementált stratégiáról szól, ennek a migrációnak az egyetemekre mint a tudás intézményesült helyeire vonatkozó következményei kiemelt fontossággal bírnak.

Már első pillantásra megvannak az okai, hogy az egyetemek elégedettek lehetnek. Elsősorban az, hogy, az univerzális diszkrét gép elvi kapcsolási képe egy jelentéktelen doktori értekezésben jelent meg, amely az embereket és a gépeket minden különbség dacára papírgépeknek könyvelte el. Másodsorban ennek az egyszerű és haszontalan papírgépnek az implementálása, először elektroncsövekkel, később tranzisztorokkal működtetve, azokon az amerikai elitegyetemeken játszódott le, amelyek varázslók háborújaként döntötték el a második világháborút. Harmadsorban már e születési körülmények gondoskodtak arról, hogy a Pentagonnak, felkészülendő egy esetleges atomcsapásra, ne csak számos különböző állam között kelljen megosztania parancsnoki központjait, hanem össze is kelljen kötnie ezeket azokkal az elit főiskolákkal, amelyekből az e központokban használt hardver és szoftver származott. Amint arra Bernhard Siegert felhívta a figyelmem, az internet már jóval azelőtt, hogy a radikális demokraták utópiájává és a lapszerkesztők gyönyörűségévé vált, eleve egyetemi postarendszerként működött pontosan abban a történeti értelemben, ahogy az állami és egyetemi postarendszerek voltak összekötve a kora újkorban, például III. Henrik Franciaországában. A különbség csupán annyi, hogy az interneten, minden említett utópia ellenére, nem tudósok cserélgetik felfedezéseiket és dokumentumaikat, hanem számítógépek továbbítanak biteket és bájtokat. (Nem is beszélve a radikáldemokrata vitafórumokról.) Minden tudásrendszernek megvan a megfelelő átviteli médiuma, ez az oka annak, hogy az elektronikus hálózatokat leginkább magának a szilícium hardvernek az emanációjaként lehet megérteni, éppen a miniatürizált technika e foglalatának egész bolygón való elterjedéseként. Az egyetemeknek ennélfogva jobb esélyeik volnának a csúcstechnikai feltételek mellett, mivel eredetük régebbi, mobilisabb és hálózatosabb a területi vagy nemzetállamokénál. Csakhogy pontosan a számítástechnikához való közelségük az, ami megnehezíti az egyetemek számára, hogy felkészüljenek e technikára. Teljesen függetlenül a gazdasági változásoktól, amelyek mindeközben a hardver új generációinak tervezését néhány cég számára milliárddolláros üzletté avatták, a bevett akadémiai tudásnak, az implementálásával együtt, megvannak a maga elméleti hiányosságai. A négy fakultás sémájában, amely még mindig túléli a számtalan reformját, kezdettől fogva nem jutott hely a médiatechnikáknak, amelyek a modern ábécéből és számrendszerekből emelkedtek ki. Éppen ezért a technikai tudás, hosszú utat bejárva a különböző királyi társaságokon, fejedelmi akadémiákon és hadmérnöki iskolákon keresztül, amelyek mind megkerülték az egyetemet, végül elért a politechnikumokhoz, amelynek prototípusát a francia forradalom idején nem véletlenül hívták a puskapor és salétrom iskolájának. Ez a kénszag olyannyira megrémisztette a régi egyetemeket, hogy legszívesebben megtagadták volna a műszaki főiskoláktól a doktori cím adományozásának jogát. És csak a nagyszerű matematikus, Felix Klein életműve – aki kihunyt zsenialitását szervezési tehetséggel kompenzálva – akadályozta meg a Német Birodalomban, hogy tudomány és technika, az egyetemek és a mérnökiskolák teljesen külön úton kezdjenek járni. A göttingeni Matematikai Intézet kertjében, a német egyetemek történetének legelső fizikai laboratóriumaként épült néhány olcsó fészer, ezekből származott aztán mindenfajta kvantummechanika és atombomba. David Hilbertet, aki Kleint követte a professzori székben, így kétszeresen is megcáfolták. Elméletét, amely szerint azért nem létezik ellenségeskedés a matematikusok és a mérnökök között, mert semmiféle kapcsolat nincs közöttük, a világ fejleményei intézték el, a hipotézisét pedig, amely szerint minden matematikai problémát el lehet dönteni, a számítógép Alan Turing-féle prototípusa.[9]

Azóta minden tudás, még a matematikusok legabsztraktabb tudása is, technikailag implementált. Ha „a 19. század”, hogy Nietzsche rosszmájú kifejezésével éljünk, „a tudományos módszer tudományon aratott győzelme” volt,[10] akkor a mi századunk lesz az, amely látja majd a tudományos technika tudományon aratott győzelmét. Pont így írta le közel egy évtizede Peter Mittelstädt a tudomány akkori állását, persze nem teljesen anélkül, hogy megtapasztalja kollégái szenvedélyes gyűlölködését. Szerinte még a XIX. században is úgy dolgozott minden kísérleti fizikus, mint a kanti értelemben vett transzcendentális appercepció megtestesülése. Az érzékelés adatai (hogy továbbra is Kant szóhasználatával éljünk) belefolytak az érzékekbe, mire az értelem és az ítélőerő ezt az adatfolyamot általános érvényű természeti törvényekké tudták szintetizálni. Ezzel ellentétben napjaink kísérleti fizikája azt állítja, hogy a messze mindenféle érzékelési küszöb alatti sztochasztikus folyamatokat elsősorban olyan szenzorok fogadják, amelyek digitalizálják és továbbítják őket csúcsteljesítményű számítógépeknek. Ami a fizikust végül az emberi-gépi interfészen keresztül eléri, aligha „természet” többé, hanem – ahogy Heidegger fogalmazott a Kérdés a technika nyomán című írásában – inkább „információk rendszere”, amelynek „elrendezését” és matematikai modellezését már maga a számítástechnika vette át. Ebből következik Mittelstädt meggyőző következtetése, hogy a transzcendentális appercepció, amelyre ismeretként is szokás utalni, egyszerűen leköszönt.

E leköszönés révén, már csak azért is, mert szilárdtestfizikaként lehetővé tette napjaink hardverét, a fizika azonban csak előfutár lehet. Ha még a filozófusok szelleme is, A szellem fenomenológiájához írt előszó nagyszerű megfogalmazásával élve, „csak olyan mély, mint amennyire erőkifejtésében [Auslegung] kiterjedni és elveszni mer”,[11] ez a szó szerint vett értelmezés elgondolhatatlan volna tárolómédiumok nélkül, ami a hajdani, úgynevezett szellemtudományokat (Geisteswissenschaften) sem kevésbé érinti. Már az is, hogy késznek mutatkoznak régi nevük eldobására, hogy helyette kultúratudományokként (Kulturwissenschaften) működjenek, úgy tűnik, magában foglalja a transzcendentális appercepcióról való lemondást, vagyis az épp anannyira hermeneutikai, mint rekurzív „megismerését az ismeretnek”.[12] A kultúratudomány, amennyiben a kifejezés nem marad meg divatszónak, bizonyára csakis azt jelentheti, hogy azok a tényállások, amelyek egységes kultúrákat hoznak létre, és amelyek vizsgálata ennélfogva előttünk áll, önmagukban véve technikák; sőt mi több – Marcel Mauss erőteljes kifejezésével élve – kultúrtechnikák. Ha a szövegeket, a képeket és a hangokat többé nem zseniális individuumok ihleteiként gondoljuk el, hanem történetileg meghatározott írás-, olvasás- és számítástechnikák kimenetének [output], azzal máris sokat nyertünk. De a kultúratudományok majd csak akkor fogják igazolni átnevezésüket, amikor ezen túlmenően a történelem összes írását, olvasását és számítását napjaink algoritmusai révén kezdik összehangba hozni. Hiszen ezeknek az időknek az örökségét nem csak a minden kor által megörökölt archívumok és jegyzékek [data records] teszik ki, hanem azok is, amelyeket e korok adnak tovább az eljövendő generációknak. Ha tehát az örökül kapott tudást nem rögzítik [record] és nem válik kompatibilissé a számítógép univerzális médiumával, előrelátható feledés fenyegeti. Igen valószínű, hogy Goethe, a német irodalomtudomány e totemállata már régóta nem a weimari levéltárakban lakik, hanem arra az amerikai egyetemre helyezte át székhelyét, amelyik a legkimerítőbben szkennelte be írásait – egy olyan intézménybe, amelyet nem hiába mormonok, vagyis a feltámadottak örök élete számára alapítottak. Az apokatasztázis pantonnal még odébb van, mert a szilícium alapú számítás és átvitel még nélkülözi a megfelelő tárolást. A fizikai paraméterek még ma sem képesek a beíródás eseményét mint olyat hitelesíteni. Ami érvényes az archiváló és tároló lehetőségekre, az – ugyanebből az okból kifolyólag – még inkább érvényes a tudástechnikákra és a kategóriákra. Gutenberg idejében voltak olyan frankföldi monostorok, amelyekben a kézzel írás olyannyira berögzült, hogy másolói hibákat keresve átvizsgálták a legelső nyomtatott misekönyvük első háromszáz példányát. Fichte idején, nem kevés gúnyolódásra okot adva számára, voltak olyan professzorok, akiknek az előadásai annak ellenére „újra tételezték a világ könyvekben tárolt tudását”, hogy az ott volt „már kinyomtatva mindenki szeme előtt”.[13] Nem kevésbé anakronisztikusak manapság a tudásnak azok a gyakorlatai, amelyek minden könyvalapú tudáshoz ragaszkodva megragadnak a számítógépes analfabetizmusban, és amelyek úgy élnek vissza a minden asztalon ott heverő technológiával, hogy csupán jobb minőségű írógépként használják. Csakugyan, még azok a videokonferenciákon és internetes szemináriumokon elhangzó előadások is, amelyekkel jelenleg számos helyen próbálkoznak, vélhetőleg szükségszerű, mégis elégtelen változásokat hoznak. A kultúratudományok természettudományokhoz fűződő viszonya csakis akkor lép túl azon, hogy a technika ördögi következményeinek lengéscsillapítója vagy kompenzációja legyen (amely Odo Marquardt óta közkedvelt álláspont), ha majd ha a számítógépekben implementált kategóriákat, vagyis az algoritmusokat és az adatstruktúrákat, a kultúratudományos kutatás vezérlőivé avatják. A páratlan lehetőség, hogy áthidaljuk a két kultúra közötti szakadékot, ugyanis magából a technológiából adódik. A természettudományok, amennyiben technikai tudományokká váltak, először dolgoznak a könyvtárak és laboratóriumok elkülönülése óta egy és ugyanazon médiumon belül, mint a kultúratudományok. A gépek hálózata rövidesen egységes formátumban, egységes cím alatt iktatja majd a szövegeket és a képleteket, a múlt- és jövőbeli projekteket, a katalógusokat és a hardverkönyvtárakat. Akkor lesz az egyetemnek jövője, ha egymáson keresztül sikerül artikulálnia a kultúra- és természettudományokat.

4.

Ezt az artikulációt talán azzal a képlettel lehet kifejezni, hogy a kultúratudományoknak többé nem szabad kizárni a kalkulációt a maguk időtlen igazságának a nevében, a természettudományoknak pedig többé nem szabad kizárni az emlékezést a maguk időtlen logikájának vagy hatékonyságának a nevében. Pont fordítva kell egymástól tanulniuk: az egyiknek a számítást, a másiknak az emlékezést. Csak ha a történetileg áthagyományozott állományok oly mértékben formalizáltak, hogy még csúcstechnikai feltételek mellett is továbbhagyományozhatók maradnak, csakis akkor adják ki majd a lehetőségek olyan archívumát, amely a maga sokféleségében nem kisebb védettségre tarthat igényt, mint a növények vagy az állatok. Fordítva pedig az eddigieknél is jobban fogja fenyegetni a technikai implementációkat, amelyekben a hajdanán természetnek nevezett dolog kristályosodik ki, hogy eredetükkel együtt a mibenlétük is feledésbe merül. Már ma is hatalmas mennyiségű olyan adat létezik, amelyek egyszerűen azért olvashatatlanok, mert az ezeket egykor író számítógépek többé nem indíthatók be. Emlékezet nélkül, vagyis egy olyan történelem nélkül, amely a gépeket is és főleg őket helyezi fajtavédelem alá, ennek az időszaknak az öröksége tehát átadhatatlan lesz az eljövendő koroknak. Csak amikor a természettudományok felhagynak azzal, hogy elutasítsák a történelmüket az előfutárságuk javára, veszi kezdetét majd ugyanaz a történelem alternatívák szóródásaként. Az, hogy még a Stanford Egyetem is arra készül, hogy egybegyűjtse a Szilícium-völgy összes cégének félig elfeledett magánarchívumait, nagyon hamar mentő hatással bírhat – ha nem is emberi életek, de olyan programok tekintetében, amelyektől egyre inkább függnek az emberi életek (nem csak az Airbusokon).

A technikák történetisége azonban nem foglalja magában, hanem éppenséggel kizárja, hogy ragaszkodjunk minden úgynevezett szellemtörténet legszomorúbb hagyatékához. Létezhet tudás szerzői jog nélkül is. Amikor 1825 januárjában Goethe igencsak sugalmazta a „magas” német „szövetségi gyűlés” számára azt a „kedvező döntést”, hogy „szellemi termékeiből” „kereskedelmi hasznot húzhasson” a „maga és az övéi számára”,[14] ezek a betűk útjára indították azt a privatizációt, amely mindeközben már a képletekre és egyenletekre is kiterjedt. A géntechnológiai és vele szükségszerűen a számítógéppel segített folyamatokat szabadalmaztatták, míg a jelenlegi leggyorsabb prímszámkereső-algoritmus – szöges ellentétben a szabadon művelt matematika négy évezredével – megmarad a Pentagon szakmai titkának.[15] Turing bizonyítása, miszerint mindent, amit az ember ki tud számítani, a gépek is ki tudják számítani, mind a mai napig ennyire kis hatást gyakorolt a tudás ökonómiájára, amely nem csak az egyetemek kárára akadályozza szisztematikusan e bizonyítás átvitelét és továbbadását. Örökölt fogalmaink nyilvánvalóan messze vannak még napjaink hardverjeinek szintjétől, amelyek gyártóberendezései ugyan milliárdokba kerülnek, előállítási költségeik viszont meredeken zuhannak. Így hát a hardvertől, és csakis tőle várható, hogy egy napon kiűzi a szerzői jog szellemét.

Erre pedig égető szükség volna. Mindazok a mítoszok, amelyeket újra és újra megidéznek, és amelyek a szerzői joghoz vagy a kreativitáshoz hasonlóan a tudást a szubjektum immateriális aktusaként határozzák meg, vagyis egy wetware szoftvereként, csak akadályokat gördítenek a tudás implementálása elé. Meglehet, hogy ezek az elmúlt korokban, amikor a tudás infrastruktúrája a könyvekben rejlett, még akár valamiféle funkcióval is bírtak. Jean Paul zseniális, ámde nincstelen Wutz-a mindenesetre, aki nem engedhette meg magának, hogy fizessen a könyvekért, magának írhatta meg a könyvtárát. Manapság az ilyen listák kudarcra lennének ítélve. A számítástechnika nem olyan infrastruktúrát kínál a tudás számára, amely elvileg pótolható volna másik, esetleg költségesebb vagy időrablóbb eljárásokkal. A számítástechnika inkább olyan hardvert biztosít, amelynek hatékonysága kiváltja a szoftverkompatibilitás fogalmát. A számítástechnika tehát, ellentétben mindazokkal a közkézen forgó elméletekkel, amelyek a technikát mindössze protézisnek vagy szerszámnak képzelték, megkerülhetetlen.

Ez talán nem tetszik a nemzetállamoknak és a tudományért felelős szenátoroknak. A főként Németországban közkedvelt doktrína, amely szerint a kommunikatív ész – korábban Isten békéjének is nevezett – magasabb rendű az instrumentálisnál, végül is sokkal kevesebbe kerül. Valószínűleg ez az oka annak, hogy annak a diskurzuselméletnek a szirénénekei, amelynek egyáltalán nincs fogalma az időről és az archívumról, nyitott fülekre találnak a kancelláriákon.[16] A kommunikatív ész helyeiként az egyetemeknek semmiféle hardverszükségletük nem lett volna. Elboldogulnának azzal az Athén északi peremén található kerttel, ahol Platón egykor elvetette ifjainak földjébe minden magasabb rendű dolog magvát. Az európai egyetemek rövid története ezzel szemben azt volt hivatott megmutatni, hogy nem lehet tudást birtokolni technológia nélkül, és a technológia nem redukálható az eszközökre. Ráadásul annak a tudásnak a névtelensége, melyért Alan Turing az életét adta, egyre eldönthetetlenebbé teszi, hogy vajon a nevezetes államok az eddigiekhez hasonlóan továbbra is rendelkeznek-e majd a tudás intézményei, mint például az egyetemek felett. Egy valami biztos: a mi korunk öröksége felett az fog dönteni, hogy ki, mikor, milyen hardvert épített.

Fordította: Keresztes Balázs

JEGYZETEK

* Friedrich A. Kittler, On the Implementation of Knowledge = Readme! (nettime): ASCII culture and the revenge of knowledge, szerk. Josephine Bosma, Autonomedia, Brooklyn (NY), 1999, 60–8. (A fordítást az eredetivel egybevetette: Kelemen Pál)

[1] Alan Turing, Intelligente Maschinen = Intelligence Service: Schriften, szerk. Bernhard Dotzler – Friedrich Kittler, Brinkmann u. Bose, Berlin, 1986 [1987], 15.

[2] Ernst Robert Curtius, Europäische Literatur und Lateinisches Mittelalter, Francke-Verlag, Bern, 1963⁴, 64.

[3] Friedrich Nietzsche, Bálványok alkonya / Nietzsche kontra Wagner, Holnap, Budapest, 2004, 72f.

[4] Cassiodorus, De institutione divinarum litterarum, J. P. Migne, ed., Patrologia latina LXX, 1144ff.

[5] Harold A. Innis, Empire and Communications, Clarendon Press, Oxford, 1950.

[6] Hans Magnus Enzensberger, Mausoleum, Suhrkamp, Frankfurt/M, 1973, 9.

[7] Michael Giesecke, Der Buchdruck in der frühen Neuzeit, Suhrkamp, Frankfurt/M, 1991,  626–30

[8] Hubertus von Amelunxen, Die aufgehobene Zeit: Die Erfindung der Photographie durch William Henry Fox Talbot, Nishen Verlag, Berlin, 1988, 27ff., főleg levelét a Literary Gazettehez, 1839. február 2-án: Uo., 30. [Vö. William Henry Fox Talbot, A természet irónja, Hogyf Editio, Bp., 1994.]

[9] Andrew Hodges, Alan Turing: The Enigma, Burnett Books Ltd., New York (NY), 1983.

[10] Friedrich Nietzsche, Nachgelassene Fragmente Anfang 1888 bis Januar 1889 = KSA, Bd. 13, 442.

[11] Georg Wilhelm Friedrich Hegel, A szellem fenomenológiája, Akadémiai, Bp., 1979, 13.

[12] August Boeckh, Enzyklopädie und Methodologie der philologischen Wissenschaften, Teubner, Leipzig, 1886.

[13] Johann Gottlieb Fichte, Deducierter Plan einer zu Berlin zu errichtenden höheren Lehranstalt = Uő., Sämmtliche Werke, Bd. 8, Veit Verlag, Berlin, 1845, 98.

[14] Johann Wolfgang von Goethe Brief an die Deutsche Bundes-Versammlung (November 1, 1825) = Uő.. Briefe und Tagebücher, Bd. 2, Insel Verlag, Leipzig, 422.

[15] Dietmar Herrmann, Algorithmen-Arbeitsbuch, Addison-Wesley, Bonn, 1992, 4.

[16] Niklas Luhmann, Systemtheoretische Argumentationen = Theorie der Gesellschaft oder Sozialtechnologie, szerk. Jürgen Habermas – Niklas Luhmann, Suhrkamp, Frankfurt/M, 1971, 336ff.