Fejér Dénes: Új légkörben (1956)

Mióta a Társadalmi Szemlében közzétették a Központi Vezetőségnek az ér­telmiségi politikáról hozott határozatát, városunk minden nyilvános és nem nyilvános vitázó fórumán, az egyetemeken, a korzón, a szórakozóhely! asztalok, mellett, magánlakásokon, barátok és nembarátok között, szenvedélyes viták folynak szüntelenül. Vitázik értelmiségünk.

E vitákat ugyan nem a határozat szülte, de a fel-feléledt, s aztán a bizony­talanság, sőt a fenyegető sejtetések gyakran sűrűsödő ködében még nem egyszer fuldokló vitázó szellem az értelmiség számára e határozattal nyert polgárjogot, is lépett – hisszük: immár megfojthatatlanul – a teljes nyilvánosság napfé­nyébe.

Hogy miről folynak e viták, azt áttekinteni a jelen állapotban lehetetlen lenne. Ki-ki a számára legfontosabb, legégetőbb, legfájdalmasabb problémát elemzi, ismerteti és tartja elsősorban megoldandónak. A világnézeti meghason­lásba és egzisztenciális félelembe fojtott sérelmek ömlenek, mint az áradat, amely előtt végre felhúzták a zsilipeket, saját és egyetemes érdekek jól-rosszul kimért medrében, már ezzel is némileg enyhévé öntözve a gondolattalan­ság-aszály tikkasztó pusztaságát.

Ez az áradás nyomban felveti a határozatból adódó első teendőt. Mivel a sérelmek áradata mindenképpen medret váj a maga számára, jó lenne, ha ezt a medret nem újabb sérelmek és panaszok szegélyeznék, hanem a zsilipet felnyitó előrelátó bölcsességből és kényszerítő szükségszerűségből következő segítő tevé­kenység. Azaz: meder kell a vita számára, s ilyen medret első fokon egy széles nyilvánosságot biztosító vitafórum jelent, ahol a letagadhatatlanság bizonyíté­kaként előadhatók a vitatandó problémák. Meg kell tehát valósítani végre a József Attila-kört, és a pártbizottság erre vonatkozó határozatával kinyitott ka­puból a halogatás és agyonhallgatás tilalomfáit is el kell távolítani. Ugyanide tartozik a sajtónyilvánosság alkotmány szerint értelmezett szabadsága. A teljes sajtószabadságot függetlenül, a mindig csak esetleges (bár a Délmagyarország esetében némileg már kedvezőbb helyzetű) szerkesztői bátor­ságtól vagy félelemtől – a hétköznapok valóságává kell emelni, mind a Délma­gyarország, mind a Szegeden esetleg létesítendő területi napilap, s a Szeged kul­turális és társadalmi élete számára immár nélkülözhetetlen hetilap hasábjain. Hadd tisztuljanak a problémák városunk népe minél szélesebb plénumának színe ‘előtt,, s támogató biztonságával.

Mert nemcsak az értelmiség elemzi a határozatot, vitatkozik a határozat­felvetette problémákról, hanem e szellem áthatja most társadalmunk minden régióját. Közöttük a munkásosztályt és a parasztságot is, amely részvétele nél­kül a nagy nemzeti vitában, a szocialista társadalmunk új, demokratikus for­máit kialakító társadalmi eszmecserékben értelmiségünk szerepe, sok terve és vágya is csak homokra épült vár, alaptalan ábrándozás lehet. Amit akár nem­zeti történelmünk, akár a világ népeinek története a tények erejével annyiszor bebizonyított már – nem lehetnek az egész nép együttes céljától független ér­telmiségi célok. E réteg, a kultúra és a tudomány munkásainak rétege, annyi szállal függ minden időkben a hatalmon levő osztálytól, hogy sorsa összességé­ben mindig determinált. Ma is az. De amely sors mindeddig nem ívelhetett más­ként, csak a lelkiismeret és a. kényszerítő létérdek malomkövei között őrlődve, ma – tudatosan megszabva a pályát – utat találhat, s utat is kell találnia oda, ahova a múltban csak a legkiválóbb jutottak el: eltéphetetlen összeforrottságba társadalmunk két osztálypillérével, a munkásosztállyal és a parasztsággal, min­den érték szülőanyjával, a néppel. Az összeforrottságnak már első gesztusa legyen, hogy az értelmiség necsak a maga számára keresse a megoldást, óhajtsa a de­mokratizmust, a széles és gazdag demokráciát. A viták témái, de maguk a viták sem szűkülhetnek valami, a nép számára talán érthetetlen és céltalan, esetleg fórumként is hozzáférhetetlen, csak intellektuális, elvont eszmecserékké. Hiszen ha csak a nyomban felötlő vitatémákat nézzük, máris kitűnik, hogy tudományos, vagy nemzetgazdasági probléma jellegük csak erőszakkal választható el tömegalapjaitól. A már többször említett szegedi paprikáról szólván, amelynek mai termesztési állapota sem mezőgazdaságunkat, sem sajátos nemzeti iparun­kat, a paprikafeldolgozást korántsem propagálja a világ előtt a lehetőségeket akár csak megközelítően sem. (Nem is szólva valutáris vonatkozásairól!) De­hát vajon e kérdések nem vonják-e maguk után nyomban az alsóvárosi és Szeged-környéki paprika termelő kisparasztság legmindennapibb problémáit? Mert a tonnákban és valutákban jelentkező nemzeti érték gyökere oda kötődik a paprikás paraszt évszázados tapasztalataihoz, termelési tudományához és technikájához, s egyben álmaihoz, jövőjéhez, és nem utolsó sorban életszínvo­nalához. Másik nagy ügyünk, a szegedi szabadtéri játékok nemzeti, sőt nemzet­közi jelentőségének szerves összefüggése a szegediek személyes kulturális és gazdasági érdekeivel, még talán kézenfekvőbb. S a felsorolást és a párhuzamok megvonását lehetne sorolni szinte vég nélkül, a szegedi gyáripar és ipari mun­kásság problémáin át, a tudományos kutatás helyzetéig. Bármely terület problé­mái között, úgy vélem, elenyészően kevés azoknak a kérdéseknek száma, ame­lyeket szigorúan egy, csupán értelmiségi nézőpontból lehet szemlélni. A vita persze két fél között kell folyjék, s benne – ha nem kötik admi­nisztratív hatalmi korlátok – az igazabb, a történelmileg előremutató állás­pontoknak kell győzedelmeskedniük. Ezek az álláspontok többé nem lehetnek monopolizálva, bizonyos »hivatalból bölcs« személyek és irányzatok számára. Az értelmiségi határozat meggyőzést, értelmi meggyőzést igényel az értelmiség megnyeréséhez, s ezt – mint ahogy eddig sem lehetett – ezután sem lehet tömegméretekben elérni vaskalapos, a valóságtól független, szellemtelen és hazug »érvek« segítségével, csak valóban értelemmel, a társadalmi és történelmi igazság, az alkotó marxizmus-leninizmus elméleti és a mindennapi konkrét va­lóság talaján álló, bizonyítható és ellenőrizhető érveinek segítségével. Ezt kell képviselnie a vitában a »másik« félnek, mert különben – képviseljen bármi­lyen hivatalt, vagy hivatalos irányzatot, még ha nem is tartozik az imperialista ügynökök közé – talaj számára csupán a konzervativizmus, a politikai reakció frontján marad.

S ha már mindennapok konkrét valóságáról beszélünk, nem mehetünk el szó nélkül a közelmúlt, Szeged számára örökké szégyellni való, s a szegedi értelmiség tudatában mély sebeket hagyó eseményei mellett sem. A marxizmus álarcába burkolt mitológia ugyan mindenütt megszedte a maga áldozatait, fő­ként a borzalmas Rajk-per során, de még mielőtt e mitológia legfőbb személyi alapjait megrendítette volna a XX. kongresszus, Szegeden ennek az új törté­nelmi korszaknak küszöbén még lefolyhatott a helyi szektás inkvizíciónak olyan boszorkánypere, amely – többek között – igazságában rendíthetetlen, kommunista főiskolai professzor katedrától való megfosztásával, megfélemlítés­sel és egyéb embertelen, az ellentmondást könyörtelenül megtorló intézkedé­sekkel járt együtt.

S persze az említett ügyek, a »Vajda-ügy« és a »Vajtai-ügy« csak egy-egy volt a sok hasonló ügy közül, amelyekben az országosan ható marxizmus ellenes Rákosi-féle személyi kultusz lemásolásaként, horderőben gyengébben, de mód­szerekben és tendenciákban lényegében nem különböző helyi személyecske-kultuszok kimutatták a foguk fehérjét.

Ma természetesen sok mindent indokol és magyaráz az »akkor az volt a vo­nal« szállóige. Sok mindent, de nem mindent! Hiszen ha akkor valóban a meg­torlás és eltávolítás volt is az országos irányzat, ma az értelmiségi, s nem utolsó sorban a júliusi határozat után az új tettek pontosan szelektálják, ki indokolja valóban és őszintén saját, elkövetett és megbánt hibáit ezzel, s ki használja csupán takarónak e szállóigét. Mert bár a legnehezebb és legkilátástalanabb helyzetekben a személyiség súlya, jelleme és lelkiismerete sem egyaránt szelek­tált –, s Rajk László, Zöld Sándor és a többiek mártírhalálától, a börtönökön és kínzásokon át jónéhány szint volt a vakon szerzett érdemek különböző funkció-­lépcsőfokaiig – az értelmiség nem megtorlást kíván. Értelmet, becsületet, tisz­tességet mind a múlthoz való viszonyban, mind a jelen tetteiben. Úgy mint ahogy erre megtette az első kezdeti lépéseket Vereska András és Balogh István elvtárs az írócsoport nyilvánossága előtt. De előrejutás csak további lépések­kel lesz. A fővárosban már befejezett rehabilitációt Szegeden is be kell fejezni, és teljes erkölcsi és anyagi elégtétellel a nyilvánosság elé bocsátani az ered­ményeket.

A megtorlás légkörének pedig teljesen el kell tűnnie az értelmiségi hatá­rozat nyomán Szegedről is. Nyilvánvaló, hogy a szegedi értelmiség – amelyből a szektásság elleni harc folyamán nem egy kiváló egyéniség emelkedett ki – nem alkuszik meg félmegoldásokkal, mondvacsinált látszateredményekkel. De ehhez, túl a szabad viták lehetőségein, – éppen azért, hogy ennek s egyéb demokratikus vívmányoknak léte ne csak esetleges legyen, – a demokratizmus törvényes alapjainak egzisztenciális biztosítását, munkajogi alátámasztását is várja az értelmiség, s a határozatban nem említett értelmiségi rétegek – így az írók és művészek is – várják saját égető kérdéseik nyilvánosság elé tárá­sát, a legilletékesebb, a párt részéről. S így kiteljesedve válik e határozat eleven­ erővé történelmünk tiszta útjának új határkövévé.

1956. szeptember 15.

(Megjelent a Tiszatáj 1956/5. számában)