El Kazovszkij-szimpózium és kötetbemutató

Műhelymunka

MŰHELYMUNKA AZ SZTE BTK MODERN MAGYAR IRODALOMTÖRTÉNETI TANSZÉKÉN
2013. április 12-én, pénteken, a Kari Konferenciateremben 10 és 19 óra közt marathoni szimpóziumra került sor: művészettörténészek és irodalomtörténészek előadásai és korrigálása mellett az El Kazovszkij mesterkurzus első félévének vetítettképes előadásait hallgatta telt ház mellett a közönség […]

MŰHELYMUNKA AZ SZTE BTK MODERN MAGYAR IRODALOMTÖRTÉNETI TANSZÉKÉN

2013. április 12-én, pénteken, a Kari Konferenciateremben 10 és 19 óra közt marathoni szimpóziumra került sor: művészettörténészek és irodalomtörténészek előadásai és korrigálása mellett az El Kazovszkij mesterkurzus első félévének vetítettképes előadásait hallgatta telt ház mellett a közönség.

Az esemény programja, plakátja korábban megjelent már a Tiszatáj-online-on, most rövid kiegészítésekkel szolgálunk.

Uhl Gabriella művészettörténész révén a szimpóziumon rögtönzött kiállítást is láthattak a vendégek, többek közt Kazovszkij korai képei közül keveset- vagy egyáltalán nem publikált alkotásokat, vizsgálhatták közvetlen közelből faktúrájukat, festékrétegeiket, ecsetkezelésüket.

Keserü Katalin művészettörténész (ELTE BTK) mindvégig jelen volt a rendezvényen, erőteljes, figyelmes értékeléseivel segítve és igenelve a jövőben is folytatódó, a Kazovszkij oeuvre mind tágabb köreit felölelni kívánó kurzus-munkát.

Bagi Ibolya Kazovszkij orosz gyökereit, identitását, oroszul írott költeményeit érintő előadása előlegezte az októbert, mikor is a Homokszökőkút című verseskötetet s a Kazovszkij-olvasmányokat középpontba állító kurzus-szimpóziumot szervezzük majd.

Itt volt Király Levente kötetszerkesztő a Magvető részéről, és Siklós Péter, a Látáscsapda alapos jegyzetapparátusának készítője, a Kazovszkij Alapítvány elnöke is.

A közös munka folyatódik, nagy tervekkel, elszánásokkal. Jelenleg a művész irodalmi kapcsolatait, olvasmányait dolgozza fel a második féléves műhely.

S hogy festmény is demonstrálja a munkát: az átváltozásra mint témára s az installációra mint műfajra nézzük együtt a Pécsett található Szarvas a ketrecben című alkotást.

A szervezők

Ízelítőül, két szócikk a Látáscspdához, s a szimpózium fő témáihoz:

Merőleges viszony” a képhez

EK a főiskolán eleinte „csendéleteket” festett, melyek emberi alakokat ábrázoltak bonyolult testhelyzetben, általában húsba mélyedő kötelekkel. Szalagokkal megkötözött aktok voltak ezek, drasztikus, szadisztikus helyzetekben. E munkákat (kezdetben) a képfelületre merőleges nézetben látta a művész (nem a nézővel és fallal párhuzamos síkban): a kép igazából nem az, ami a falon van, mondja Kazovszkij, hanem a néző látósugara és a kép síkja által bezárt szögből áll össze. A nézők viszont, az eredeti síkban szemlélve a látványt, nem a művésszel, hanem az ember-csendélettel azonosultak; ahelyett, hogy viszonyultak volna hozzá, felháborodtak, együttéreztek a megkötözöttekkel, politikai szabadság-tartalmakat láttak bele, női emancipációt stb. Ezt a nézői viszonyt észlelve, EK a későbbiekben megkísérli lerajzolni az egész történetet, benne a nézőt s önmagát is. Így születnek meg a folyamatosan módosuló önarckép-piktogramok a festményeken. Annál is inkább, mert miután megismerkedett Francis Bacon festészetével, s abban önmagára vélt ismerni, az utánzást, a már lefoglalt utat el kívánta kerülni. Bacon a testet nem mint ábrázolható tárgyat, hanem annak jelenlétét érzékelteti: ez volna az ő „merőleges viszonya”. Hogy nem akar egy másik Bacon lenni, ez vezet a festmények narrativizálása, ikonografizálása, teatralizálása felé Kazovszkijnál: reflektáló szereplőként a művész maga is belép a képtérbe, részt kérve a történendőkben, s oldva e „merőleges viszonyt”.

A képpel szemben állók a művel együtt alkotnak egy képet, akár a színházban, mely feltételezi a nézőteret, nem létezhet a néző nélkül. A kép nem síkban kiterülő virtuális világ, hanem a néző és a műtárgy közt pulzáló dinamikus alá- és fölérendeltségi viszony: a látósugár szubjektuma hatalmi viszonyban áll azzal, amit néz.

EK komoly erőfeszítéseket tesz, hogy verbális úton tisztázza e számára oly fontos, képhez fűző viszonyt. Talán a Visconti-film felidézése a legbeszédesebb. A Rocco és fivéreiben Alain Delon arca fogja meg leginkább a művészt, pontosabban: ahogyan Visconti látja Delont – ez lehet a „merőleges viszony”: egy bennfoglalás, látás a látásban.

Szupersűrítmény

EK vallja, hogy képei figuratív, egyszersmind absztrakt munkák, ezért úgy is leolvashatók, mint éles háromszögek, széles kontúrok, erős színkontrasztok, egyenetlen, helyenként fényes, másutt matt festékfelületek koncentrált egységei. Kazovszkijt a kép mint rendszer izgatja. A képet energetikai egységnek nevezi: szándékos és akaratlan ritmusok, arányok szövevényének. A festmény rétegekből áll; e rétegek Kazovszkijnál némileg írásszerű, hieroglifre emlékeztető jelrendszerek, vallja (talányosan). A befogadás során nem a jelentés felfejtése a fontos, hanem hogy a kép robbanásszerűen, energiaszintjének elmozdításával hasson. A festményben rejlő történet-lehetőségek összesűrítve jelennek meg –, olyan ez, mint egy kristályba bepréselt idő. Ebből a totális sűrítményből történetet csak a néző tud kibontani, de ezek mindig a néző saját történetei.

A kép időn kívül helyezkedik el, idő nélküli. Egy pont az időben (nem térben egzisztáló tárgy, nem is tárgy tehát, mert benne csupán a közlés a fontos), melybe azonban belé van sűrítve az Idő, azaz a kép egy szupersűrítmény. Egy fekete lyuk, mely elnyeli az Időt. A sűrített időből a verbális elemek végtelenje bontható ki, ígyhát a néző dolga, hogy megtaláljon egy fonalvéget vagy repedést a túlsűrített gömbön, s azon át kihúzza az idő fonalát. Sőt, megfordítva: e fonalat a kép húzza ki a nézőből, asszociációk révén.

EK sűrítménynek nevezi még például a (vidéki) színházat, „cukros mocsárnak”, az élet kicsinyített koncentrátumának. Hasonlóképp a balettet – kikristályosított színház-sűrítménynek.