Egy méltatlanul elfeledett remekmű

A japán Meidzsi-kor (1868–1912) egybe esik a francia Belle Époque (1889-1914) korszakával. A nyugati világtól addig elzárkózó Japán francia és porosz minta szerint átalakította jogrendszerét. Eltűnt a rendi hierarchia, érvényesültek az alanyi jogok, a feudalizmus helyébe a nyugati mintájú demokrácia lépett. A japán művészet is irodalom iránt Európában óriási az érdeklődés. Franciaországban megjelent a Philipp Burty által kreált kifejezés, a japonizmus, amely magában foglalja a japán művészet, a divat és esztétika hatását Európa kultúrájára. Az 1800-as évek utolsó harmadában Franciaország a japonizmus divatját éli. Az emberek kimonókat, japán képeslapokat, műalkotásokat vásárolnak. 

A japán művészettel Párizs először az 1867-es világkiállításon találkozik. Az 1867. április 1-től 1867. november 3-ig tartó kiállításon Japán változatos alkotásokkal vett részt. Kardok, nyilak, harvi öltözékek, italok, mint a szaké, teák, fűszerek, kozmetikai szerek, mezőgazdasági eszközök, legyezők stb. ismertették meg a francia és külföldi látogatókat Japán mindennapjaival. A legtöbb érdeklődőt a Mars-mező kertjében felépített, Japánból hozott fa teaház vonzotta, ahol három japán gésa, Kane, Sumi és Sato kínálta teával a látogatókat, természetesen hagyományos öltözékben és hajviselettel. Miközben a vendégek a teát fogyasztották, a gésák bemutatták a teafogyasztás ceremóniáját és hosszú, hagyományos japán pipából pöfékelve a füstöt, eljátszottak különféle jeleneteket a japánok életéből. A látványosságért maga III. Napóleon nyújtotta át az aranyérmet a japán delegációnak.

A kiállítás másik japán érdekessége a japán gazdaság, amit a felkelő nap országából hozott elemekből építettek fel. A látogatóknak az volt az érzésük, hogy a japán viseletbe öltözött, teát kínálgató gésák között magában Japánban sétálgatnak.

Az 1900-as párizsi világkiállítás Japán újabb arculatát mutatta meg. Hayashi Tadamasa, a japán delegáció vezetője el akarta feledtetni a párizsiakkal a kirakatokat elözönlő japán bóvlikat, és az autentikus japán művészetet kívánta bemutatni. A Japán Palotában a hatmillió látogató megcsodálhatott a kortárs festészeten kívül nyolcszáz régi japán festményt is. 

A japán kultúra franciaországi elterjedésének egyik fontos eleme a japán színházi darabok bemutatása volt. 1878-ban Judit Gautier, neves sinológus adaptálta Csúsingura híres japán legendáját. A Csúsingura valóságos történelmi esemény, az „Akó-incidens”, néven terjedt el a köztudatban. 1702-ben negyvenhét rónin megbosszulta uruk, Aszano Naganori halálát. A filmekben, színművekben, tévében feldolgozott történtet minden japán ismeri. Míg ezt a darabot csupán egyszer mutatták be 1879 februárjában a Gaité színházban, a következő japán színmű, a Mosolykereskedő számos előadást élt meg az Odéon színpadán.

A leghíresebb színtársulat a Kawakami házaspár nevéhez kötődik. Otojir és Sadayakko nem csupán Franciaországban, de Angliában és Amerikában is hatalmas sikert aratott művészetével. 1902-ben az Élysée palotában maga a francia köztársasági elnök, Émile Loubet adta át Sadayakkónak a l’Ordre des Arts et des Lettres tiszti fokozatát.

Sadayakko Budapesten is fellépett. Érdekes módon ezeknek az előadásoknak nálunk sokkal mérsékeltebb sikere volt, mint a világ többi nagyvárosában.

Miközben Párizsban a japán színházat ünneplik, 1909-ben megjelenik egy magyar szerző, Melchior Lengyel (Lengyel Menyhért, 1880–1974) Le Typhon (Taifun) című színműve, amelyet 1911-ben Serges Basset adaptál francia nyelvre, és a Sarah Bernardt színházban mutatnak be óriási sikerrel. A negyvenhét előadás fényét emelte a neves francia színész, Édouard de Max játéka. 

A magyar Színházi Hét 1911/október 22-október 29.-i számában A Taifun Párizsban címmel Hegedűs Gyula beszámol Lengyel színdarabjának párizsi sikeréről: „A párisi lapok a minap egy kis kommünikével lepték meg örvendetesen a magyar színházi világot. A Sarah Bernhardt-szinház igazgatósága tette közzé a kommünikét, amelyben elmondja, hogy a „Typhon” sorozatos előadásaira való előjegyzések annyira megnövekedtek, hogy a színház még egy jegyirodát bocsát a közönség rendelkezésére. Hogy Párisban mit jelent egy ekkora siker, azt budapesti fogalmakkal meg sem lehet mérni. Páris a színházak világának közepe. És itt, az egyik legelőkelőbb színháznál, a Châtelet tér kellős közepén a párisiak letapossák egymás lábát egy jegyért, amely a magyar író drámájához szól. Kétszeres fontosságú ez az egyenesen szenzációs siker: először magának a Taifunnak a szempontjából másodszor pedig roppant nagy öröm, hogy a magyar daraboknak Párisban való sürü szinrekerülését ilyen zajos, diadalmas intodukció nyitja meg.” 

A Taifun természetesen Magyarországon is sikerdarab volt. Lengyel Menyhért színművét olyan hírességek méltatták, mint Móricz Zsigmond, aki ezt írja: „Itt van Lengyel Menyhért, aki már nem ügyes pallér, mint Csiky Gergely volt, hanem okleveles építésze a drámai technikának. S itt van a Taifun, egy pompásan megkonstruált alkotás, amely bámulatos tudással, nagyszerű stílusérzékkel, kitűnő előadással szedi ki a nézőből a föltétlen hatást.” Kafka Margit pedig lírai hangvételű kritikájában dicséri a Taifunt: „Szép és finom. A meséje áttetszőn, s érdekesen szálazott, mint a pókszövet; hangulata, levegője, szinte lírán áthevült; szinte félve-rejtett személyes élményektől rezgő. A melegség, ami szétárad belőle, olyan, mint egy sárga ernyős, selyem redőjű kis dolgozólámpáé; mert csak lámpafényes magány intimitásában, begubódzottan és teljes, lírai személyes-jelenvoltsággal lehet beleálmodni bizonyos témákba, rájuk látni, sőt, olvasmányokból közéjük olvasni ilyen becses rajtuk nem levőket; amelyek sokkal inkább hozzánk tartoznak és az íróhoz, mint hogyha a dolgok nyers határozmányai volnának.”

Miről is szól a darab? A neves tudós, Tokeramo a japán kormány megbízásából Berlinbe utazik, hogy az európai civilizációt tanulmányozza. Megismerkedik egy német lánnyal, Kerner Ilonával, aki fondorlatos módon elcsábítja.

„TOKERAMO: Hát mit akarsz most tőlem?

ILA (durcásan): Semmit. Eljövök ide − felhoz a. … a szeretet… s azt kérdi, mit akarok. Szép fiú maga, mondhatom. Tudja, hogy igy kímonóban igazán szép. (Végigsimít a kimonón.) Milyen finom ez. Olyan kedvesek voltak itt együtt. S szétkergettem őket. S maga itt maradt egy idegen nővel. Egészen idegen vagyok? Ugy-e nem. Én a magáé vagyok, hát félig már japáni vagyok. Egészen az legyek? − várjon, megpróbálom. Nem fog nehezen menni. Le a kalappal! (Ledobja a kalapját, a tükör elé áll.) Mindjárt japáni frizurát csinálok. Hol egy kimonó? Adja ide. (Átvesz egy kimonót, felhúzza.) Le a cipővel! Van papucsa? Adja ide. így. S most hevered jünk végig a szőnyegen. (Leül a szőnyegre.) Jöjjön maga is. No jöjjön, gyér ide, kis haragos sárgám − hadd békitselek ki. Gyere már.

TOKERAMO (mosolyogva): Én nem haragszom, Ilona. (Leül mellé a földre.)

ILA (átöleli, megcsókolja): No, hála Istennek. Csak ne csinálna mindent olyan szertartásosan, olyan komolyan. Csak egyszer már a szivéből beszélne velem − őszintén, melegen.”

A japán kolónia tagjai aggodalommal figyelik Tokeramo szerelmi viszonyát, mert félnek, hogy ez a vonzalom akadályozza a tudóst munkájában. Ilona később iratokat lop el Tokeramo fiókjából egy Lindner Ottó nevű író számára, aki japán témájú regényen dolgozik, és szintén Ilona szeretője. Amikor Tokeramo ezt megtudja, szakítani akar Ilonával, de az ismét leveszi a lábáról a férfit, majd szeszélyesen sértegetni kezdi. Odáig fajulnak a dolgok, hogy Tokeramo dühében megfojtja a lányt

ILA: Te … te dög … sárga dög …

TOKERAMO (szinte hörög): Ne!

ILA: Pfuj − piszok − piszok − sárga.

TOKERAMO (rettenetes ordítással): Te! (Lassan feléje indul, ingadozva, tántorogva, − a két kezét szorításra készen felemeli, kezei reszketnek, ujjai görcsösen merevednek.)

ILA (most már rémülten, tágra nyílt szemekkel nézi, beszélne, de a szó megfagy az ajkán, az arcát elborítja a halálfélelem, az ágyig hátrál): Ne … ne − én – sze … szeret…”

A legfiatalabb japán magára vállalja a gyilkosságot, hogy a tudós befejezhesse munkáját. Tokeramot nem hagyja el Ilona szelleme, hallucinációi vannak. Mire küldetése végéra ér, már súlyos beteg, és miután átadja művét barátjának, meghal.

1914. október 10-én a Paramount Pictures bemutatta The Typhoon címmel Lengyel Menyhért Taifunját. A filmet Reginald Barker rendezte. 1933-ban Taifun címmel német film is készült a színműből Robert Wiene rendezésében. 

A Taifunból Magyarországon 1918-ban Lázár Lajos rendezésében készült játékfilm, Rajnai Gábor főszereplésével.

Jóllehet Lengyel Menyhért darabjait Budapesten kívül Párizsban, Berlinben, Bécsben, Londonban és New Yorkban is játszották, neve mára jószerével feledésbe merült.

Magyar Miklós