Épp 3 éve, 2020. január 8-án, halt meg Vető Miklós. Többnyire magyarországi származását és franciaországi megtelepedését ismerik itthon, de a teljesebb képhez hozzátartozik, hogy az emigrációt követően először rövid – mindössze 2 éves – franciaországi tartózkodás után Oxfordba ment doktorálni (1959–64), majd a doktorátus megszerzését követően az USA-ban tanított a Yale Egyetemen (1965–75). Itt nem talált rá arra a szellemi közegre, amelyben gondolkodása otthonosan mozgott volna (de közben megszerezte a francia doktorátust), így Elefántcsontpartra költözött, majd 1979-ben kapott állást a Rennes-i Egyetemen. A ’80-as évektől már ’haza’, Magyarországra is el tudott látogatni, s több (most már) oktatónk került vele ezután kapcsolatba (pl. Gyenge Zoltán vagy Pavlovits Tamás).
Vető egyszerre számít francia és magyar filozófusnak. Ez utóbbit sohasem tagadta meg, s idősebb korában is szívesen fogadta az olyan magyarországi, szegedi fiatalok megkeresését mint jómagamé vagy Szőke Dávidé. Vető, ha nem is volt szegedi, de az SZTE-n kezdte meg 1954-ben jogi tanulmányait (egyébként saját bevallása szerint a szintén külföldre menekülő Gondos-Grünhut László hatására fordult később a filozófia felé). 1956-ban azon szegedi hallgatók egyike volt, akik a lengyel tüntetések támogatására megalakították a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségét, a MEFESZ-t, és október 20-ai nagygyűlésükön megfogalmazták forradalmi követeléseiket. Vető nem vett részt harcokban, de állítólag egy fegyvert átvett megőrzésre. Barátai figyelmeztetésére hallgatva 1957 februárjában Jugoszlávia felé disszidált, májusra Párizsban volt, ősztől már a Sorbonneon filozófiát hallgatott.
Mindig büszkén mesélte, hogy a 2006-ban átadott Tóth Béla emlékművön ő is szerepel, előszeretettel magyarázta azt is, hogy pontosan melyik arc jelöli őt.
Legsajátabb területe vallás és filozófia kapcsolatára irányult, amelyben fontos önéletrajzi elem volt számára katolizálása, s annak elkötelezett vállalása – gondolkodásának kialakításában is. Személyes érdeklődését követve talált rá első nagy kedvencére, Simone Weilre. Külön büszkeség a magyarság számára, hogy ő írta az első Weil monográfiát (amely azóta számos nyelven megjelent így persze magyarul is, de ő talán legtöbbet a japán fordítást emlegette). Munkájának többféle nagyszerűsége van. Egyfelől rendszerező jellege. Ez azért is volt kihívás, mert ugyan a ’60-as években a Weil-kiadás már nem állt rosszul, de – főleg a korai szövegek ill. a levelek – még nem voltak kiadva, s Vető ezeket is feldolgozta. Ide tartozik, hogy nagyban hozzájárult a katolikus befogadás Weilt elfogadó recepciójának kiépítéséhez (könyvét máig hivatkozzák). Másfelől a weili életműnek azt a pályaszakaszát emeli ki, amely Pilinszky János számára is fontossá vált, s ami egyébként a magyarországi recepció érdeklődését is meghatározza. Ha két magyar nyugaton van, akkor szabályszerűen egymásba botlanak. Természetesen ők is találkoztak Párizsban, Pilinszky volt is Vetőéknél, sőt Vető egyik frissen megjelent Weilről szóló szövegét is megkapta a költő (Le mal selon Simone Weil, 1968), amely a költő hagyatékában megtalálható, de nem tűnik úgy, hogy Pilinszky elmélyedt volna Vető szövegében.
Vető Weil életművével visszatérően foglalkozott, de sohasem olyan mélységben, mint a ’60-as, ’70-es években. Ugyanakkor Weil másikra irányuló nyitottsága meghatározónak tekinthető önálló filozófiai munkáiban, amelyek az istenkapcsolat, a szeretet, a rossz problémái körül csoportosulnak. Kezdeti vallási-misztikus-spirituális érdeklődése (többek között és Weilen kívül pl. Gabriel Marcel, Bérulle, Fénelon, Marion, Edwards stb.) mellett később kidomborodik filozófiatörténeti munkáinak elemző jellege. Ennek csúcsán a németül is megjelent De Kant à Schelling áll. Rendszerező jellegű művei közül a L’Élargissement de la Métaphysique (A metafizika kiterjesztése) mindenképpen említést érdemel, amelyben az új, újszerűség, egyediség kiemelt és nagyon megkapó elemzését, értelmezését kapjuk.
Vető Miklós magyar filozófus. Fontos lenne, ha ez a közgondolkodásba beépülne. Nem pusztán Vető miatt, hanem amiatt is, hogy felmerüljön bennünk, nem önálló sziget. Előkerülnének olyan nevek, mint Pauler Ákos, Brandenstein Béla, Weissmahr Béla vagy a 19. századból Almási Balogh Pál, Erdélyi János vagy korábbról épp Bethlen Miklós, akiről az SZTE-n tanító Simon Józsefnek vannak remek tanulmányai. Egyszer talán felszínre kerülne, hogy létezik magyar filozófiatörténet – aminek a kutatástörténet egyébként már több mint százéves.
Szmeskó Gábor
