Dánél Mónika – Pieldner Judit: Vendég-Klikkrec

LÁNG ZSOLT: BESTIÁRIUM TRANSYLVANIAE IV. A FÖLD ÁLLATAI. KALLIGRAM, POZSONY, 2011.

D. M.: Volt-e déjà vu érzésed, amikor olvastad?

P. J.: Igen, volt. A „régi rendszer” kellékei, amelyeket behoz, felelevenít a regény – huszonötbanis kifli, Alimentara, Szabadeurópa, hajpánt, karszám – mindezek egykori saját megélésekhez, tapasztalatokhoz kötődnek. A bátyám volt a fordulat idején egyidős a regényszereplőkkel, mintha részben az ő emlékei közé vinne engem a regény, és az iskolai történések is az ő osztályát idézik fel bennem. Az, hogy hogyan emlékszünk vissza a múlt rendszerre, nyilván attól is függ, milyen életkorhoz kötődnek a tapasztalataink. Az is felmerül bennem, hogy hogyan olvassa a regényt az, akinek nincsenek a regényben felidézett téridőhöz kapcsolódó emlékei. Számodra hogy működik mindez?

D. M.: A rendszer „logikája” az én gyerekkorom meghatározója is volt. És jól esett a könyv szellemes, humoros mondatai révén végre nevetni rajta. De úgy, ahogy az ember saját magán is nevet, enyhe keserűséggel… A feldolgozás egyik lehetséges módja a karikírozás, amelynek viszont saját magunk vagyunk az alanyai. Ráadásul főként egy lány nézőpontjával merülünk bele a történelmi időbe.

P. J.: A nevetés az egyik módja annak, ahogyan a múlt rendszer visszásságaihoz, groteszk figuráihoz, a mindennapokat átszövő ideologikus tartalmakhoz, és a mindezek közt csetlő-botló saját emlékeinkhez viszonyulhatunk. De nemcsak ezt a felszabadító nevetést teszi lehetővé a regény. Az orvosira készülő tizenkettedikes Bori tekintete nagyon komoly és kritikus pillantás, amely képes a mélyére hatolni annak a történelmi-társadalmi gépezetnek, amelyben minden sejtjével benne él, viszont 18 éves kamaszként, képzeletében, megteremti a maga ellenvilágát, és benépesíti „a föld állataival”. Ezt írja naplójába 1989 május 30-án, 15 óra 35 perckor: „Ha valaki száz év múlva elolvassa ezt a Naplót, érdekes lesz neki, ahogy egy lány 1989-ben kapcsolatot teremt a patkányokkal, igaz, képzeletben. Vajon mit gondolnak a patkányok rólunk?”

D. M.: Olyan mintha azt az egész nyomorúságot, csak a képzelet segítségével lehetett volna épelméjűen túlvészelni. A nézőpontváltogatás könnyedségével, amivel a regény elég sokszor mondatok újraolvasására kényszerít, hiszen egyik bekezdésben még Bori nézőpontját olvassuk, a másikban már a kékszőrű testén keresztül tapasztaljuk alulnézetből a világot. És ez mintha nem csak perspektíva lenne, hanem szag- és ízlelt világ. A kanalizálás és az étkezés csatornái. A kommunizmus működésének  két meghatározó sajátossága testesítődik meg a kékszőrű által: a sehová nem vezető, vagyis be nem csatlakoztatott lefolyó ésszerűtlensége, illetve az ételhiány, fejadagok korszakában az étkezés mint központi probléma. Meg annak a félelmetes potenciája, hogy élelem hiányában felfalja a családtagjait.

P. J.: Az köti össze a lányperspektívát a patkányperspektívával, hogy egyik sem „kanonikus”, „legitim” perspektíva, és egyik sem a kitüntetett érzékelésmódok csatornáin keresztül működik, hanem a képzelet, a hangok, a szagok, az ízek világában, amelyeken keresztül közelíteni lehet a mondhatatlanhoz. Olvasatomban ez a regény fő kérdése: hogyan lehet hozzáférni a múlthoz, hogyan lehet elmondani a mondhatatlant?

D. M.: És talán erre nincs is válasz… Csupán lehetőségeket visz színre a filmszerű vágásokkal, nézpontváltásokkal megírt könyv. A mindent uralni, átlátni akaró hatalmi nyelv ellenszegüléseként az elmondhatatlanságokat problematizálja. Például amikor a debreceni rokonok kérdésére kellene elmondani a saját élet különbségét. És ami… magyarán elmondhatatlan. Mert ahhoz romániaiul is kellene érteni…. „A rokonok kérdezték, milyen a suliban, mi az, ami más. Hát hiszen minden más, nagyon más, de nem tudta elmesélni, mert amiről mesélhetett volna, egyáltalán nem illeszkedett a rokonok életébe, semmilyen viszonyban nem állt azzal, ami velük odaát történt. Nem értették egymást. A rokonok próbáltak érdeklődő arcot vágni, de közben látszott a szájuk szögletében, hogy tettetés az egész, legfeljebb az értetlenségük, és az abból fakadó sajnálat valódi.” Vagyis e mondatok szerint már a jelen is elmondhatatlan…

P. J.: Úgy tűnik, ez a múlt rendszer utolérhetetlen teljesítménye: nem is kell emlékké távolodnia valaminek, hogy elmondhatatlanná váljon. „Csak azt fogjuk fel, aminek részesei vagyunk” – vagy talán még ez sem elég, részese lenni valaminek, hogy a mondataink hitelesek legyenek, hogy a mondatok mögött ott legyen a történet. Láng Zsolt regénye reflektáltan vállalja fel az elmondhatatlanságot, nem visszatalálni akar a „tiszta” valósághoz, ami a múlt, hiszen ez a próbálkozás maga lenne a múlt rendszer ideológiájának az ismételt színrevitele. Inkább arra tesz kísérletet, hogy hogyan lehet a törést magát, ami az emlékezésben, de ugyanakkor az írásban, a történetképzés utólagosságában is jelen van, színre vinni. Innen a nyelvi érdekeltség, ami a könyvben felépülő sokrétű viszonyrendszert mozgatja. Szembetűnőek a könyv nyelvfilozófiai tételmondatai: „a szavak mindenről lemaradnak, nem véletlenül, nagyon fontos, hogy mindenről lemaradjanak, másképp nem tudna működni a beszéd”.

D. M.: Ugyanakkor a magyar nyelvet a román nyelv viszonyában, illetve a hatalmi nyelv abszurd közegében is reflektálja. „A legjó elvtárs, a párt és a nép vezére…” mondat elvtársi „viviszekciójára” a következő magyarázat érkezik: „Mert a magyar nyelv – felelte Szilágyi tanár elvtárs – a felső fokot a középfokból, jobb, képezi, így lesz legjobb. Felső, felsőbb, legfelsőbb. De viszont a legfelső az nem fokozás, abban benne van, hogy nem állhat felette más, mert a fokozás megszűnik, mihelyt ő van. Nincs értelme fokozásnak. És erre a mintára a legfelső vezetőt nem nevezhetjük legjobbnak, hanem csak legjónak. – És akkor mi ennek a román megfelelője? – Nincs. – Akkor nem jó. – A legfelső jó? – Az jó, mert az létezik, de a legjó nem jó, mert nem létezik.” A nyelvfilozófia itt paródiába fordul át.

P. J.: Ahogyan az is, amikor az intellektuális hajlamú, magasabbrendű szükségletekkel is rendelkező patkány reflektál a nyelvre: „Mi lenne, ha megtanulna beszélni? Mi több, ha saját nyelvén kifejezhetné gondolatait. Mert a fenti nyelv aligha alkalmas a lenti agyból kipattanó gondolatok hűséges tolmácsolására.” A patkány keresi azt a nyelvet, kifejezési lehetőséget, amelyen, a „fenti nyelvvel” szemben, a mélyre lehet menni („a nyelvvel mélyebbre menni a felszínnél”), és viszonyt lehet létesíteni a lesüllyedt rétegekkel. „Mindennek van földalatti fele” – hangzik el egy helyen a regényben. Nemcsak a patkányperspektíva kanalizálja a föld alá a regény világát, hanem egy sokrétű vonatkozásrendszer, amelynek része a föld alatt élő ló, a város alapítójának a sírjába zuhanó róka… Hogyan látod ezt a földalatti világot a regényben?

D. M.: Organikus része, és nem húzható egyértelmű határ a fent és a lenti világ közé. És a megjelenített világ egyszerre súlyos realisztikusságát és parodisztikus fikcionalitását jelzi, ahogyan a kettő összekapcsolódik, összeér. Mintha a nyílt történelemórán újra eljátszatott (historical reenactment) történelemben szereplő Mihály vajda vagy Decebal fehér lova („A lovat nem játssza senki, ne zavarj bele, fiam.”) kelne életre Bori álmaiban, és élne a föld alatt… A történelemírás nagy (győzelmi) jelenetekre koncentráló ideologikusságát parodizálja egyrészt a könyv az újrajátszás önálló életre kelő jelenbeli alakulásával (ahogyan egyszerre két Mihály vajda lesz, és teljes káosz az irányított megidézésből), másrészt mintha az épp mellékes „szereplőkre” terelné a hangsúlyt. Például a lóra. Bár, hogy éppen fehér bevonuló lóról van szó, pont nem mellékes, hanem ismétlődő…

P. J.: Az alulnézeti perspektívából mutatkozik meg az, hogy nem a fikció, nem az irodalom létjogosultsága a kérdés (magyarórán sokat vitáznak erről a jófej Dezseő tanár elvtárssal), hanem éppen a történelemé. A Vízi Eleonóra (azaz Emlőóra) nyílt történelemóráján (f)elpróbált történelmi szerepek valós identitással, a nagy történelemnek a kis történetekkel való végzetes és fergeteges összekeveredése is jelzi, hogy éppen a történelemnek nevezett „valóság” a fikció, és hogy a kis történetek a tulajdonképpeni nagy történetek, mint az erdélyi családi utazás történetében, amelyből a darázsra meg az anya sikolyára emlékszik vissza Bori. Bori figyelme is a főszereplőről, Sebéről a mellékszereplő, Miklós felé fordul: „Miklósba visszatér az élet, menni akar, mint fény felé nyújtózkodó fűszál. A szabadság életvágy. Ezt látta meg Miklósban Bori. Nem! Látni szinte semmit nem látott. És mégis. Ez a fény felé nyújtózó szabad fűszál lesz benne Miklós története. Ez pedig nagy történet.”

D. M.: És a nagy történetet, mint például a forradalmat, mintha nem lehetne jelenként átélni, hanem csak utólag, múltként felfogni, ha egyáltalán, hiszen éppen a forradalom jelenét tölti Bori a föld alatt, és hagyja ki. Azonban ahogyan az idézeted is jelzi, a személyes történetben megtalálja a nagy történet lehetőségét. A történelmi eseményt a mindennapok felől, az interperszonális viszonyok rácsozatán hagyja átszivárogni a könyv. (Hasonló funkciót tölt be Cornel Porumboiu A fost sau n-a fost című filmjében Pişcoci bácsi karaktere.) Reflektált és játékos kedvű szerző írta tehát a könyvet – hiszen az olvasót a regény korábbi köteteihez is visszacsatolja (a kedvencem, a kis Tempfli, saját szellemi kalandjaiként mintha a Bestiarium Transylvaniae első kötetét írogatná…). De reflektált szöveg abban az értelemben is – és ebben W. G. Sebaldhoz hasonlít – hogy a történelem archeológiáját teremti, hogyan rétegződnek egymásra, egymásba a térhasználatok, a terek, utcák nevei, hogyan léteznek egyidőben és mégis külön a tárgyak (múltbeli és jelenbeli használatuk, használóik). Ugyanakkor ez a lieux de mémoire-jelleg szintén karikírozva is van, ahogyan a különböző időkből származó utcaneveket egyidejűsíti a narráció, és ebből sajátos viszonyrend, városszerkezet keletkezik. (Lásd a 17–18. oldalon olvasható utcák leírásának kulturális, történelmi „kereszteződését”.)

P. J.: Ezen sebaldi rétegződés folytán válik a múlt térszerűvé, a jelen részét képező archeológiai réteggé. A (nem az égi, hanem a) földalatti városban találkoznak és egyidejűvé válnak az egykori lakók, a holokauszt, a kommunizmus áldozatainak elfeledett személyes történetei, a gyökerek és csatornák labirintusában alakul át, teljesedik ki múlt és jelen viszonya. A regény zárlatában pedig, amelynek központozási jelek nélküli áradása nyelvi fordulatként viszi színre a „forradalom”, a fordulat eufóriáját, a történelmi és a személyes összeérését, jelzi, hogy a város Teste a kivonuló emberek testéből formálódik egy másfajta téralakzattá: „másfajta architektúrája lett a tömegnek, örvények és rajzolatok keletkeztek benne, és ettől élővé vált, ettől a tömeg fenyegető közönye megszűnt, az új városszerkezetben, amelyet az emberek a testükkel írtak át”.

D. M.: Amelybe ugyanakkor visszaszivárog a régi szigor (az iskolába), a korábbi rendszer élvezői a polgármesteri székbe stb. És Goethe Vonzások és választások-ja (Wahlverwandtschaft) oly módon aktualizálódik a regény végén, hogy a kémiai folyamatok természetességével jeleníti meg a történelem változásának szerepjátékát, újra és újra működésbe lépő cserebomlásként. Mintha egy eltávolodó kamera hagyná magára a várost…

P. J.: Hogyan lehet harcolni az arctalanság ellen, kérdi Miklós. A válasz elhalasztódik, kimerevedik a kép, amelyet az általad jelzett kamera rögzít. Az „abbahagyhatatlan” szóval végződik a regény: abbahagyhatatlan a megkezdett párbeszéd – nemcsak Bori és Miklós közt, hanem a valóság és a fikció, a múlt és a jelen, a ló és az ének, a történelmi és a művészi igazság közt is. Mi viszont itt abbahagyjuk, minekutána nyitva marad a nagy kérdés, hogy tulajdonképpen hány állat is jelenik meg a regényben, de hadd bízzuk ezt a tisztelt olvasóra…