„Az utolsó könyvemet írom”

– Ha nem kopogok, vajon kijön elém Janka? 

– Jó kérdés, most viszont nem lesz boldog, hogy nem vele, hanem Önnel foglalkozom. 

– Budapesti lakásában vagyunk, noha úgy tudom, valójában Balatonalmádiban él.

– Igen, csak a hideg hónapokra jöttünk Pestre. 

– Úgy sejtem nem is tudna elszakadni Almáditól…

– Nyolcvannyolcévesen már ott van az otthon, ahol én. Bárhol vagyok, velem van a feleségem, a kutyám, a computerem, a könyveim… Tehát azt mondom, el tudok válni egy-egy környezettől. Nem voltak családi birtokaim, hogy ragaszkodjak azokhoz, kimondottan mozgékonynak neveltek. 

– Ez azt is jelenti, hogy alkalmazkodó típus? 

– Igen. A szabadság azt is jelenti, hogy az ember választ valamit, amit igazán szeretne, és aztán meghatározott keretek között éldegél benne. A szabadság nem erőszakos, fel kell mérni, hogy milyen formák között élheti meg az ember. 

– Ön szabad? 

– Igen, miközben nem hiszek az abszolút szabadságban, annak nincs sok értelme. A szabadságnak korlátai vannak, ugyanakkor egy adott társadalomban az ember eldöntheti, hogyan gondolkodik, kikkel beszélget, kik a barátai. Mint nálunk is. 

– Sok barátja van? 

– Elég sok. 

– Főként a szakmában köttettek ezek a barátságok? 

– Nem csak onnan. Elég sokan közelednek felém, sajnos nem tudok mindenkit „befogadni”. Van, aki abszolút intellektuális barát, akad, ahol csupán az érzelmi szál erős, és a legtisztább kapcsolat, amikor mindkettő egyszerre érvényes. Ilyen például Géczi János íróval való barátságom. Vele jókat lehet nevetni, vitatkozni, beszélgetni, és az érzelmi része is meghatározó. 

– Ha jól tudom, kutyát is együtt sétáltatnak olykor. Ön mikor szerette meg úgy igazán a kutyusokat? 

– Mindig is voltak állataim, hiszen apám baglyot, galambot, halat, macskát, egeret, kutyát… hozott haza, így teljesen természetesen alakult ki, hogy állatbarát lettem. Akkoriban egészségügyi szempontok miatt nem volt divatos a kutyatartás, zavaros idő voltak. Három kutyánk volt gyerekkoromban, mind vírusfertőzésben ment el, a praktizáló állatorvos nem volt magától értetődő. Egy kiskutya vagy megmaradt, vagy nem. Volt egy tacskó, akit nagyon szerettünk az öcsémmel. Utána hosszú ideig nem is volt kutyám, nem értem rá, főként az egyetemi elfoglaltságok miatt. Aztán amikor Évával, a feleségemmel az akadémiai üdülőben töltöttünk el napokat, fölmentünk a Kékesre, ahol meglátott minket Bukfenc, és velünk akart jönni. Hatalmas hó volt, hat kilométert jött velünk, aztán elfáradt, én pedig hazacipeltem… 

– Bukfencet aztán az olvasói is megismerhették…

– Igen, Bukfencet jól ismerhették; magamat inkább óvom attól, hogy ennyire belém lássanak. 

– Ez valamiféle szemérem? 

– Inkább csak nem tartozik senkire a magánéletem. A szavak leírva egyébként is mást jelentenek, mint kimondva. Ha valamit félreértenek, nem rohanhatok az ügy után, hogy magyarázkodjak, az olyan, mintha mentegetőznék. 

– Úgy beszél, mint akivel már történt ilyen. 

– Persze. Egyszer valahol megkérdezték, hogy számomra mi az igazán fontos. Erre szerencsétlenül azt bírtam mondani, hogy a kutyák, a feleségem… Erre rögtön lecsaptak, hogy micsoda fontossági sorrend. Dühös lettem, mert így jelent meg, de megtanultam, hogy inkább nem nyilvánulok meg, csupán szakmai kérdésekben. 

– Ezzel szemben milyen szemmel nézi, amikor hírességek magánélete sokkal inkább terítékre kerül, mint a munkásságuk? 

– Ők fürdőznek benne. Azért beszélnek magukról, mert tisztában vannak azzal, hogy rá fognak harapni. Ez egy nagy színjáték, nem tudni, valójában milyen a főszereplő. Kapunk tőle egy mesét, egy modern mesét, aminek ugyanaz a funkciója, ami régen is volt: minél fantasztikusabb, minél komplikáltabb, annál jobban szeretjük. Sokan úgy gondolnak a celebek ezen megnyilvánulásaira, mint valami borzasztó dologra. Én úgy vélekedek erről, hogy ők színészek, akik érdekes meséket mondanak magukról. Modern idők meséi ezek. 

– Sokszor hazugságra épül. Nem baj? 

– Minden mese azon alapszik. 

– De nem akarják igazként eladni. 

– Dehogynem. Az igazi mesét igazként adják át. A gyerekek pedig elhiszik, hogy a sárkány tüzet hány. Amikor felnőttek lesznek elgondolkodnak azon, milyen kedves emlék volt, hogy elhitték.

– Ön manapság néz tévét?

– Igen, de szinte csak reklámokat. Abból rengeteg humánetológiai következtetést le tudok vonni. Szépen mutatja, hogy miként változott meg a társadalom. Szörnyű egyébként. 

– Pontosan mire gondol? 

– Egy fiú-lány testvérpár kártyázik egymással – mert a tehetség ugye megnyilvánul – egy Képességfejlesztő Intézetben. A kislány kedvesen azt mondja, anya szerint apának is itt kéne lennie. A fiú kétkedik, mire mondja a lány, hogy anyu bizonyosan csak viccelt. Ennek egy üzenete van, mégpedig az, hogy az apa egy idióta, és fejlesztésre szorul, míg a gyerekek zsenik. Tényleg azt kell hirdetni ma a tévében, hogy a gyerek okosabb, mint a szülő? Tényleg nem lehet elképzelni, hogy a gyerek számíthat a szülőkre? Hogy is számíthatna, amikor ők hülyék? Ez csak egy példa, de számos hasonlót fel tudnék még hozni – meg is írtam kis esszékbe a legtöbbet – amikor a szülő butábbnak van beállítva, mint a gyerek, kiváltképp egyébként az apa. 

– Ezek valami új sztereotípiák? 

– Elég sok van belőlük, és már jó ideje velünk vannak: aki idős, biztos nem ért a kütyükhöz, bezzeg a fiatalok mindenhez értenek. Manapság menő azzal érvelni, hogy én jobban tudok valamit, mert fiatalabb vagyok, később születtem. Ez korábban elképzelhetetlen volt. Ma a fiatalok a tudás hordozói, az idősek ismerete elavult. Régen rendkívül fontos volt a memória, hiszen a tudás egy része abban rejlett. 

– Mióta látja mindezt így? 

– Olyan húsz-harminc éve. Különben visszatérve a reklámokra: érdemes lenne egy kritikai oldalt létrehozni, ahol csak a hirdetésekről szóló gondolatok jelennének meg, akkor talán észrevennék a készítők is, hogy valami nagyon nem stimmel. Sokszor annyira megdöbbenek egy-egy hirdetésen, hogy arra már nem is emlékszem, pontosan milyen terméket akartak rám sózni. Ettől pedig szakmailag tökéletlen, rossz. Viszont remekül tükrözi a társadalom szörnyű helyzetét. 

– Ön szerint mennyire reprezentatív? 

– Ha most több időm lenne, és nem az utolsó könyvemet írnám, akkor nekilátnék konkrét reklámokat feldolgozni, többszázat, s abból remek társadalmi képet tudnék adni. 

– Hogyan fogott neki annak idején az írásnak? 

– Népszerűsítő irodalommal kezdtem, sokáig nem csináltam mást. Az elsődleges célom az volt, hogy megtanuljak értelmesen írni. Tudtam, hogy nem érek fel Esterházyhoz, de ez egy pillanatig sem volt cél. Nem szépen, hanem értelmesen, érthetően akartam írni. Ez 2003-ig tartott, amikor az egyetemről nyugdíjba zavartak…

– Hogy érti, hogy zavarták? 

– A Minisztérium hozott egy döntést, miszerint a hetvenedik életévüket betöltött dolgozót a születésnapján küldik nyugdíjba. A többi egyetem saját pénzből meghosszabbította év végéig a szerződéseket, nálunk viszont nem így történt. A nyugdíjazással természetesen nem múlik el az írás és a magyarázás szeretete, ezért azt gondoltam, írni kezdek. Rájöttem, a világból úgy is tudok újakat mutatni, ha tudományos dolgokat nem szakszövegként írok meg, hanem úgy, hogy mindenki számára érthető legyen. Először jöttek a novellák, aztán a regények. 

– Legbelül mi számít Önnek sikernek az írásai tekintetében? 

– Öt évvel ezelőtt meghívtak egy kecskeméti iskolába. Első nap felolvastak a könyvemből, második nap beszélgettek róla, gondolták izgalmas, ha a szerző is jelen van. Most, amikor Gulyás Marci meghívott nemrég a műsorába, egy kommentelő hozzászólt az adáshoz. Kiderült, egy résztvevő volt a kecskeméti beszélgetésről, s kifejtette, hogy az az élmény megváltoztatta életét. Ezt elég jó volt olvasni. 

– Az utolsó könyvét írja. Nagyobb felelősséget érez? 

– Az olvasók nem tudják, hogy még másfél évig látok rendesen, addig tudok olvasni. Olvasás nélkül viszont nem lehet írni…

– Miről fog szólni? 

– Arról, hogy a fantázia, az elképzelés milyen szerepet játszott és játszik az emberi evolúcióban. Sok mindenre rájöttem az utóbbi években, erről szeretnék most írni. Például biológiai alapú teóriát a nyelvkeletkezésről. A nyelvészek ugyanis nem feltétlen értenek a biológiához. Ha én gondolok valamire, ahhoz, hogy a másik is épp arra gondoljon, nem árt, ha széles a képzelő horizontja. De ez még mindig kevés, ha gondolok valamire, azt elő is kell adnom. Szavakkal, vagy ahogy régen tették: barlangrajzzal. Nem könnyű átadni egy bővebb értelmű gondolatot, és fogadókészség, képzelőerő is kell hozzá. 

– Ez a képzelőerőn múlik? Nem a közös ismereteken? 

– Az ismeretek átadásáról van szó, az a tárgya ennek a dolognak. De, hogy milyen gyorsan alakul ki, az a képzeleten múlik. Vagyis, a képzeletnek volt evolúciós szerepe is. Amikor az első szakócát csinálták, előtte el kellett képzelni azt. A képzelőerő bizonyítéka lesz a szakóca. 

– Tervek szerint mikorra készül el a könyv? 

– Még legalább tíz könyvet és sok szakcikket kell hozzá elolvasnom. Talán jövő év végére… 

Szabó B. Eszter